Néha vitatható, hogy helyes vagy helytelen irányba, és milyen alkalmazkodás felé vezetnek a mércék. Ha számok kerülnek előtérbe, és számokon múlik, hogy valakit felvesznek-e egyetemi tanárnak, hogy mekkora lesz a fizetése, és mekkora lesz az elismertsége, akkor természetes, hogy emberi magatartások is számokhoz igazodnak. Ha valóban ez a legfontosabb, ha egy tanári pozíció – vagy mondjuk akadémiai tagság – elnyerése számokon dől el, akkor logikus, hogy a számokat veszik célba a jelöltek. Aztán versenyen kívül is megszokottá válnak ilyen magatartások. Az utóbbi években többször előfordult, hogy levelet kaptam valamelyik kollégámtól vagy volt diákomtól, aki büszkén közli, hogy sikerült megjelentetnie egy írást egy M-21 rangsorolású folyóiratban – és nincsen hozzátéve, hogy miről írt és mit írt. Embereket is módosít a számokhoz való igazodás.

Alkalmazkodás közben teret nyer az a törekvés is, hogy elképzeléseket, célkitűzéseket úgy fogalmazzunk meg, hogy ezt a bürokrácia könnyen kezelhesse. Amerikában tanítva láttam az utóbbi évtizedekben a learning outcome megfogalmazásait. Arról van szó, hogy egy kar, tanszék vagy tanár, megfogalmazza, hogy mik lennének az oktatás hozadékai, milyen tanulmányi eredmények lettek célba véve. A learning outcome-okat ezután egyetemi vagy más oktatási hatóságok vizsgálják. Oktatási tervek jóváhagyása is ettől függhet. A pénzelés is. Ez a gyakorlat már Európában is teret nyert. Idemásolok néhány megfogalmazott learning outcome-ot azokról az egyetemekről, melyeken tanítottam:

2005 áprilisában az Indiana University nagy figyelmet kiváltó tudományos szimpóziumot szervezett, melynek témája a jogi karok értékelése volt. Az előadók között ott volt több nemzetközileg elismert tanár, köztük Richard Posner és Cass Sunstein is. Az értekezések az Indiana Law Journalban jelentek meg 2006-ban. Írásának címében Sunstein felteszi a kérdést, hogy piackutatás-e a jogi karok tesztelése (Ranking Law Schools: A Market Test?, Sunstein, 2006, 25–32.). A bevezető oldalakon rámutat arra, hogy milyen tényezők alapján alakul a U.S. News and World Report értékelése. Az egyik elem a megbecsülés egyetemi körökben (academic reputation), amit jogi karok tanárainak és dékánjainak nyilatkozatai alapján mérnek. Az academic reputation 25%-kal járul hozzá az értékeléshez, és ez a legmagasabb arányszám. Ügyvédek és bírók véleményei arról, hogy melyek a legjobb jogi karok, 15%-ban relevánsak az értékelésen belül. Aztán itt van az LSAT-teszt3. Magasabb rangsorolást kapnak azok az egyetemek, melyeken magasabb LSAT-eredménnyel rendelkező diákokat vettek fel. Posner rámutat, hogy a jogi karok LSAT-eredményei tulajdonképpen diákok preferenciáit is mutatják (Posner, 2006, 15.). A gyakorlatban egy-egy diák jó néhány jogi karra pályázik. Ha egy diáknak igen magas LSAT-eredménye van, akkor szabadon választhat, mert gyakorlatilag minden jogi karon felvennék. Ha teszem fel a Berkeley-t választja, akkor a Berkeley LSAT-átlaga emelkedik. Ha inkább a Cornellt választja (esetleg azért, mert New York állam lakosa, vagy mert a Cornellre jár a barátnője), akkor a Cornell mutatói erősödnek. A jogi karok LSAT-átlageredményének súlya 15%. Mérésre kerül még többek között, hogy a diplomázás után kilenc hónapon belül hány diák kapott munkát (ez 12%-ban számít). Számít még a tanár-diák arány (3%-ban) és több más adat. A vizsgálatból nem maradnak ki a könyvtárak sem, de a könyvtárkészletre vonatkozó adatok relevanciája mindössze 0,75%. Sunstein szerint nincsen rá biztosíték, hogy e különböző tényezők és vizsgálatok aggregációja értelmet és nem értelmetlenséget eredményez.4 A mércék az évek során valamennyire módosultak, de az alapvető hozzáállás nem változott.

Az Indiana University által szervezett tanácskozást követő publikációk közül különösen érdekesnek tartom Jeffrey Stake (2006) írását. Úgy látja, hogy a rangsorolások fogyasztói irányban igazodnak (consumer orientation). Elemezve, hogy milyen magatartást ihlet a rangsorolás, Stake azt állítja, hogy a hozzáállás az alkalmazkodás és kijátszás határmezsgyéjén mozog. A cél nyilvánvalóan (és érthetően) a magasabb pontszám elérése. Ez olyan meghökkentő lépéseket is ihlethet, mint például egy nagyon magas LSAT-vel rendelkező diák fel nem vétele egy szerényebb rangsorolású egyetem által. Ennek a háttere a következő. A diákok rendszerint több egyetemen kérnek felvételt. Akinek magas az LSAT-eredménye, azt valószínűleg mindenütt felvennék. A diák leginkább a legmagasabban rangsorolt egyetemet választja. Egy szerényebben rangsorolt egyetem, feltételezve, hogy a magas LSAT-vel rendelkező diák mást fog választani, inkább maga utasítja el a diákot, és elkerül egy negatív pontot, melyet a diák által való elutasítás hozott volna (Stake, 2006, 238.). Aztán, mivel jelentős tényező, hogy hány végzett diák nyer munkahelyet, az egyetem erre is igyekszik kihatni. Ennek az egyik módja, hogy felvételnél előnyben részesíti azokat a diákokat, akikről köztudott, hogy családi kapcsolataik révén könnyen nyernek majd alkalmazást (teszem fel, a családi ügyvédi irodában). Ennél fortélyosabb lépés, hogy az egyetem maga alkalmaz diplomázás után ideiglenesen diákokat, de ez a munkahely a diplomázás utáni kilencedik hónapot követően megszűnik – mert az első kilenc hónapban mérik a foglalkoztatottságot. A lényeg az, hogy akkor legyen a végzett diákoknak valamilyen munkájuk amikor a felmérést végzik (Stake, 2006, 239., 257–258.). (Mondhatnánk, hogy ez már inkább kijátszás, mint alkalmazkodás.) Aztán, mivel márciusban közlik az eredményeket, az őszi szemeszter inkább releváns a felmérések szempontjából. Az egyik tényező, melyet mérnek, a tanár-diák arány. (Magasabb értékelést eredményez, ha kevesebb diák hallgat egy tantárgyat, mert így intenzívebb lehet az oktatás.) Ennek következménye, hogy több tantárgyat oktatnak (és kisebb osztályokban) az őszi szemeszterben, és sokkal könnyebben kap egy tanár szabadságot tavasszal, mint ősszel (Stake, 2006, 241–242.).

Ezekről a lépésekről sokat hallottam amerikai egyetemeken. Egyszer egy kollégám így fogalmazta meg a helyzetet: „Azt hiszik a számok, hogy most már csak ők vannak, de mi emberek is itt vagyunk még.”

Hozzá kell persze tennem, hogy a verseny és a versenyhangulat pozitív lépéseket is ihlet. Egyes egyetemek igyekeznek minél rangosabb tanárokat alkalmazni, komolyan figyelembe vesznek diákpanaszokat és -javaslatokat, napirenden tartják az oktatás hatékonyságának kérdését is. Viszont a valóság része lett a mércékhez való mindenáron való alkalmazkodás. Ezért a valóság része kellene hogy legyen egy kritikai hozzáállás is a mércékhez (és a mérhetőségbe vetett hithez is).

A mércékhez és számokhoz való alkalmazkodás (vagy azok kijátszása) kemény vitákat is eredményez – sőt bírósági pereket is. A magasabb rangú amerikai jogi karokon nagyon magas a tandíj. Hogy csak azt a két egyetemet említsem, melyeken számos alkalommal tanítottam, 2020-ban az Emory Egyetem Jogi Karán 58 200 dollár volt egy évi tandíj, a Cornellen pedig 67 748. Alacsonyabban rangsorolt egyetemeken is komoly összegeket kell fizetni. A magas tandíjakhoz magas elvárások is kapcsolódnak. Magasabb szintűek (keserűbbek) a kiábrándulások is. 2012 márciusában több mint húsz amerikai jogi kart beperelt néhány volt hallgatója. (Örömmel látom, hogy ezek között nincsenek sem a Cornell, sem az Emory, és a Berkeley sem, ahol egy tanévben tanítottam.) A felperesek azt állítják, hogy a jogi karok meghamisították a foglalkoztatási adatokat, ideiglenesen maguk foglalkoztattak végzett diákokat, olyan diákokat is a foglalkoztatottak közé soroltak, akik nem kaptak jogász állást, hanem pincérmunkát végeztek. A felperesi állítás szerint ők azért pályáztak a megnevezett jogi karokra, mert a foglalkoztatottsági adatok nyomán biztos munkahelyre számítottak, ezért fizettek három év alatt összesen 100 000–200 000 dollár közti tandíjat – és ezért kérnek most kártérítést (Mangan, 2012). Ezek a perek külön tanulmányt érdemelnek. Itt csak azt teszem hozzá, hogy az American Bar Association Journalban olvasva D. Cassens Weiss jegyzetét, látom, hogy az egyik perből a jogi kar (DePaul University College of Law, Chicago) került ki győztesen (Weiss, 2012). D. Cassens Weiss írásában olvasom azt is, hogy a per előtt, a DePaul Egyetem statisztikái szerint, a végzett hallgatók nagyon magas százaléka szerzett munkát kilenc hónapon belül. A százalékarány évenként 88% és 99% között mozgott. A per után az adatok 40%-ot mutattak. Úgy tűnik, hogy most már a perek veszélye is befolyásolni kezdte az alkalmazkodást.

 

Ezek a lendületek hozták az atlantai büntetőpereket is. Több iskolában – abban is, ahová korábban a fiaim is jártak – úgy látták, hogy az iskola fennmaradása függ a tesztek eredményétől. Georgia államban a CRCT (Criterion-Referenced Competency Test) volt kötelező a nyolcosztályos iskolákban. Miután az atlantai diákok leírták a válaszaikat, a teszteredményeket fiókokba zárták, hogy másnap elszállítsák az állami oktatási szervekhez. Sok tanár félt, hogy nem szép jövőt (esetleg iskolabezárást) hoznak majd a teszteredmények, ezért megpróbáltak tenni valamit. Egy helyen azt olvastam, hogy „betörtek” az iskolába. Ez a kifejezés nem igazán illik a tényekhez, mert a tanárok a saját iskolájukba mentek be. Viszont tény, hogy engedély nélkül nyitották ki a fiókokat, és utána titokban javították, amit a diákjaik írtak, hogy jobbak legyenek az eredmények – és hogy továbbra is kapjon állami támogatást az iskola. Ez kiderült, és büntetőeljárások indultak a tanárok ellen.6

Az itt alakuló szereposztás egy Eugène Ionesco vagy Samuel Beckett drámába is beleillik. Nem a diákok, hanem a tanárok csalnak, hogy jobb osztályzat szülessen. Saját érdekükből hamisítanak diákdolgozatokat, és ezt azután teszik, hogy éjjel belopakodtak a saját iskolájukba. Nevezhetjük ezt abszurd drámának – nevezhetjük objektív mércékhez való alkalmazkodásnak is. Dráma tudtommal nem íródott erre a témára, viszont született egy sikeres „musical”, melyet az atlantai történtek ihlettek. David Taylor Gomes és Kyle Holmes a szerzők. A cím Ranked (azaz Rangsorolva). 2019 áprilisában adták elő először egy kaliforniai iskolában (Granite Bay High School). 2019 júniusában már az ismert sacramentói Crest Színházban is műsorra került.

És mivel itt a felmérési adatok és számok elvezetnek a büntetőjogig, hozzátennék néhány amerikai észrevételt arról, hogy hogyan hatnak ki a számok és az adatok a szereplők magatartására a büntetőjogon belül. Több tanulmányban olvasom, hogy rossz irányba is mozdulhatnak a statisztikai mutatók által késztetett törekvések. Ügyészek között felmerül az a kísértés, hogy ne azzal vádolják a tettest, amit elkövetett, hanem azzal, amiért vélhetően el is fogják ítélni. Így jobb statisztikai mutatók alakulnak. A The Collapse of American Criminal Justice című könyvében William A. Stuntz rámutat, hogy a bűnösnek nyilvánító ítéletek 95 százalékában beismerésen alapul az ítélet (Stuntz, 2001, 7.). A beismerés pedig zömmel vádalku (plea bargain) következménye. Ennek persze lehet okszerű magyarázata is. Nem logikátlan, hogy a vádlott beismerje azt, amit elkövetett. Az is természetes, hogy az ügyész arra törekedjen, hogy a vádlott beismerje a bűncselekményt. De vannak más késztetések is. Azok az ügyészek számítanak sikeresnek, akik elérik, hogy pontosan azért ítéljenek el valakit, amivel megvádolták – és ne kevesebbért. Az ügyészeket is értékelik, és az értékelés kulcstényezője a conviction rate (vádhatékonyság) (Koppl–Sacks, 2013, 126–162., 148.). A jobb vádhatékonysági számadatok előléptetést eredményezhetnek, és anyagi hozadékaik is vannak. Colorado államban például pénzbónuszokat kapnak azok az ügyészek, akiknél magasabb a conviction rate (Koppl–Sacks, 2013, 149.). Az ösztönzések különböző helyzetekben és irányban hatnak. Például, a vádlott több bűncselekményt követett el, ezek közül néhányat nehéz bebizonyítani, és ha az ügyész ezekkel összefüggésben is vádat emelne, könnyen lehet, hogy csak részsikerrel járna. Itt következik a vádalku, az ügyész visszalép azoktól a vádaktól melyek nehezebben bizonyíthatóak, a vádlott elismer enyhébb (és könnyebben bizonyítható) bűncselekményeket, és így a vádlottat pontosan azért ítélik el, amivel megvádolták – ha nem is pontosan azért, amit elkövetett. Van egy ennél rosszabb változata is a statisztikai ihletésű vádalkunak. A vádlott tulajdonképpen nem követett el semmit, de nincsen pénze ügyvédre, félő, hogy elvesztené a jogi csatát. Az ügyész azzal fenyegeti, hogy súlyosabb cselekmények elkövetésével vádolja, és ezután alku alakul. Az ügyész eláll a súlyosabb vádaktól, cserébe a vádlott elismer enyhébb bűncselekményeket (melyeket nem követett el), és makulátlan az ügyész statisztikai sikere (Koppl–Sacks, 2013, 127.). Azt nehéz megmondani, hogy mennyire gyakoriak az ilyen esetek. Roger Koppl és Meghan Sacks is azt írják, hogy ismeretlen az ilyen esetek százalékaránya. Hogy bizonyítást nyerjen, hogy alaptalanul ítéltek el egy személyt, nem elég, hogy visszavonja a vádalkuban tett nyilatkozatát, új eljárásra lenne szükség, ami rendszerint nem reális opció. Vannak empirikus tanulmányok, melyek választ keresnek erre a kérdésre. Michael Risinger arra a megállapításra jut, hogy a nyolcvanas években nem kevesebb mint 3,3% volt az ártatlanul elítéltek százalékaránya (Risinger, 2007). Ezek a meglátások is azt mutatják, hogy vita tárgya kell hogy legyen a számadatokhoz és statisztikai célokhoz igazodó magatartás.

 

Mindenesetre, körülbelül száz évvel ezelőtt, József Attila meglebegtette azt a veszélyt, hogy számok felé igazodjanak, sőt számokkal azonosuljanak az emberek. Az A számokról című vers első sorai szerint:

 

A vers azt is érezteti, hogy a számok, melyek helyet nyertek irkában/füzetben (vagy – tegyük hozzá – emberi emlékezetben és emberi törekvésekben), kényelmesen sokasodnak, saját érdekeik alakulnak, és egyéni önzést követve, saját életet folytatnak:

 

Egy másik lehetőség az lenne, hogy ne csak alkalmazkodásban, ügyeskedésben, és ne a számok világán belül keressünk valami emberi menedéket. Ha innen kilépve, előítéletek nélkül igyekszünk gondolkodni statisztikáról, számokról és mérhetőségről, sikerülhet egy szabad életteret alakítani. És talán akkor tudnánk tényleg hasznosítani a számokban kifejezhető kétségtelenül fontos objektív mércéket, ha az alkalmazhatóságuk határait is észrevennénk.