A legtöbb tudománytörténeti probléma arra a kérdésre kereste a választ, hogy voltaképpen „mi” is a tudomány, és hogyan is „működik”. A tudománytörténettel kapcsolatos sokféle kérdés egyikét az angol science megnevezésben található ’tudomány’ jelentés okozza. Angol szóhasználatban a tudománytörténet history of science, itt a science hagyományosan a természettudományokat jelöli. Az utóbbi évtizedekben már a társadalomtudományok (például: szociológia, nyelvészet stb.) is beleérthetők, így a tudománytörténet ezek történetével is foglalkozik. Rendszeresen vitatott kérdés, hogy összevethető-e a hipotéziseken, megismételhető kísérleteken alapuló „igazi” tudomány a történeti módszerekkel dolgozó (geológia, biológia, paleontológia, archeológia), kísérletekben megismételhetetlen tudománnyal (Cleland, 2002).

 

A süketek párbeszédére hasonlító biológiai megközelítésű, valamint a tudomány (science) és a bölcsészeti indíttatású tudománytörténeti szemléletben nehezen nyer teret a valóság, vagyis az időben lezajló hatótényezők feltárása, a hálózati kapcsolatokból és gyakran ismétlődő sablonokból kialakítandó tudományos szemlélet, majd a rendszer, az evolúciós tudománytörténet.

 

A Rudapithecus hungaricus (Kretzoi, 1969) egy észak-magyarországi település, Rudabánya külszíni vasércbányáját fedő, tízmillió évvel ezelőtt lerakódott mocsári-tavi lignites kőzetrétegekben megtalált, kihalt, emberszabású ősmajom. Az ötven éve tartó rendszeres kutatások során több mint háromszáz csont, fog és több koponya maradványát sikerült feltárni. Az intenzív magyar és nemzetközi Rudapithecus-kutatások olyan hosszú időszak eseményein keresztül valósultak meg, hogy az adatok alkalmasak az evolúciós tudománytörténet új szemléletének és rendszerének kialakítására (Pantó et al., 1957; Kordos, 2021).

 

(1) A rudabányai vasércbányászat felvirágzását az Osztrák–Magyar Monarchia politikai és gazdasági érdekeinek érvényesítése indította el, amikor a szén és a vasérc elemi hatalmi szükségletté vált. A nagyüzemi külszíni vasérctermelés az 1880-as években kezdődött, viszont az ércet az azt fedő lignites agyagrétegekből álló „meddőtől” meg kellett tisztítani. A 20. század első felében már az ősállatok csontjait is megtalálták. (2) Az 1950-es évek „vas és acél országának” megalapozása felgyorsította a rudabányai vasércbányászatot, amikor az erőltetett érctermelés fontosabb volt az őslénytani kérdéseknél. (3) Később a gyenge minőségű vasérc iránti kereslet csökkent, viszont a fokozódó áramínség csillapítására az országos lignitkutatás eredményeként termelni kezdtek a visontai és bükkábrányi lignitbányák. A nyersanyagkutatásból a rudabányai lignit sem maradhatott ki. (4) Az 1965-ben előkerült első ősmajom, a Rudapithecus hungaricus típuspéldánya már jelezte, hogy a húsz éven át tartó nagyarányú meddőletakarítás következtében a lignitrétegek csak a külfejtéses bányagödör peremein maradtak meg. Az ötven évig (1971–2021) ezeken a foltokon végzett őslénytani kutatások e területekre koncentrálódtak. (5) A gazdaságtalanul üzemelő vasércbányászattal 1985-ben felhagytak, és ezáltal az új őslénytani lelőhelyek előkerülési lehetősége is megszűnt. (6) A bányabezárást követően a hatalmas bányagödröket kitöltő nagy mélységű és látványos tó alakult ki, az eredetileg vörösen izzónak látszó bányafalakat benőtte az akácos vegetáció. Az ércbányászatot felváltotta a 21. század elejének sokféleképpen megítélhető látvány- és turisztikai központúsága, az egykori „Majomsziget” is betonbunker alatti bemutatóhellyé alakult át. A további változások irányát, kiváltó okait még nem ismerjük, csak annyi tudunk, hogy az idő múlásával az átalakulások sorozata tovább folytatódik.

 

A rudabányai lignites meddőrétegek eltávolításakor az 1880-as évektől kezdve, majd az I. és II. A világháború idején, valamint a köztes időkben a bányatermelés rapszodikussá vált, miközben csak szórványosan kerültek elő ősmaradványok. A Rudapithecus-kutatásra a legjelentősebb politikai hatással az 1989–1990. évi rendszerváltás volt. (1) A „kádári” világ végén a tervgazdálkodás kevés, de elegendő kutatási pénzt biztosított. (2) Hátterében az új, többpártrendszerű demokráciával az állami pénzforrások lenullázódtak, beindult az egyre terebélyesedő pályázati rendszer, a külföldi utazások elől elhárultak az akadályok. Az 1985-ben felfedezett RUD–77 számú Rudapithecus-koponya olyan nemzetközi érdeklődést váltott ki, amelynek következtében – „nekünk nincs pénzünk, de van majmunk – az amerikaiaknak van pénzük, de nincs majmuk” – megkezdődtek a világszínvonalú nemzetközi kutatások, publikációk, monográfiák, kiterjedt külföldi utazási tapasztalatszerzési utak. A sikeres kutatások fölött ott lebegett azonban a gyarmatosítás szelleme, és a gyarmatosítás a 2010-es években, a magyar jogszabályok hiányosságai miatt megállíthatatlanul be is következett.

 

 

A hominizációs kutatásokban a vezető szerep világszerte az amerikaiaké és angoloké, Afrikában elsősorban Kenya, Tanzánia, Etiópia és Dél-Afrika, Európában pedig a franciák, németek és spanyolok a szószólók. A komoly őslénytani leletekkel rendelkező nemzetek, mint Görög-, Olasz- és Magyarország, valamint Ausztria, Ázsiában Pakisztán, India, Kína kutatói erős függőségben dolgoznak. A Rudapithecus-kutatások minden szakasza befolyásolta az emberré válás korai időszakáról kialakított, állandóan változó elgondolásokat. (1) Kretzoi Miklós (1969) az emberré válás ázsiai útját jelölte meg, és kizárta az afrikai lehetőségeket. (2) Az 1985-ben megtalált RUD–77 számú koponya vizsgálatával felvetődött a csimpánzhoz, a gorillához és az emberhez vezető leszármazási vonalak közös ősének lehetősége (Kordos, 1987). (3) Az egyre sokasodó leletek nemzetközi szintű feldolgozása 1991 és 2005 között biztosította a Rudapithecusnak az emberré válásról akkor kialakított, viszonylag egységes elgondolásba illeszkedő jelentőségét (Bernor et al., 2005). (4) 2005-től kezdve, nagyrészt a rudabányai leletekre alapozva David R. Begun (2015) egy, a szakmai körökben szalonképtelen elmélettel állt elő, amely szerint a 10–15 millió évvel ezelőtt Afrikából Európába átvándorolt emberszabásúak 6–8 millió évvel ezelőtt visszatértek Afrikába, ahol az emberré válás utolsó 6–7 millió éves leszármazási vonalának ősei lehettek. (5) Az egyre sokasodó spanyol és német leleteket is figyelembe véve Kordos László (2021) filogenetikai alternatívaként felvetette, hogy az európai miocén emberszabásúak (köztük a Rudapithecus is) 9–10 millió évvel ezelőtt kihaltak, s ily módon az emberré válásban nem volt szerepük.

 

 

Amikor tízmillió évvel ezelőtt keletkezett kőzeteket megbolygatunk, az információk döntő többsége megsemmisül. A rudabányai őslénytani ásatásokra jellemző, hogy (1) a 20. század első felében és az első ásatások idején (1971–1972) a meddő letakarításból és a megmaradt függőleges rétegszelvényekből kipiszkált, kiesett csontokat gyűjtötték össze. (2) A felületi, négyzethálós, árkokkal és szelvényekkel tagolt rétegekből az őslénytani gyűjtések időszaka 1973 és 1991 között volt. (3) A multidiszciplináris, felületi és teljes üledékszelvényre kiterjedő, a környezeti és tafonómiai (az élőlények elpusztulása és maradványainak begyűjtése közötti folyamat) rekonstruálásának időszaka 1992 és 1996 közé esett. (4) A „csak a majom érdekel” szemléletű, formai precizitással dokumentált és soha nem használt adatokat felvevő rablóásatás 2018-ban történt. (5) Az ásatást mellőző, a kőzetben eredeti helyzetben lévő maradványok felderítése modern képalkotó módszerekkel (földradar, scanning tomográfia) zajlott. Az időről időre változó ásatási technikák mindegyike más és más irányba terelte a kutatások irányát, a hálózati kapcsolódásokat és az adatok értékelését.