A növényvédelemben jártas szakember a második mondat láttán is megütközik, amikor azt olvassa, hogy mára általánosan elfogadott tény (it is now well recognised) az, hogy a növényvédő szerek jelentős veszteségeket okoznak nem célszervezetek populációiban, továbbá szennyezik a talajt és az élővizeket. Ezt mindig is tudtuk, aki nem hiszi, olvassa el újra Rachel Carson örökbecsű könyvét a néma tavaszról (Carson, 1962). Ha pedig a hazai növényvédelmi kutatásokat, innovációt, oktatást, szervezettséget és szabályozást nézzük, akkor igazán van mire büszkének lennünk. Magyarországon 1894. óta törvény (XII. törvénycikk, 7. §) szól arról, hogy a növényvédelmi tevékenység során óvni kell a hasznos állatokat (kitüntetetten a méheket és az énekes madarakat), s a rendelkezés kitér a mulasztókkal szemben alkalmazandó szankciókra is. Hazánkban tiltották be elsőként a DDT használatát, más országokhoz képest meglehetősen korán, 1968-ban. Ubrizsy Gábor akadémikus (1919–1973), a Növényvédelmi Kutató Intézet egykori igazgatója már a múlt század hatvanas éveiben hirdette a környezetkímélő növényvédelem jelentőségét, sürgette az integrált növényvédelmi technológiák elterjesztését (Ubrizsy, 1969). Az ötvenes évek végétől kezdődött az FM (MÉM) Növényvédelmi Szolgálat átszervezése és korszerűsítése, világszínvonalon felszerelt laboratórium-hálózat épült ki, hozzá méltó szakembergárdával, amelynek nemcsak a nagyüzemi mezőgazdaság kiszolgálása volt a feladata, hanem a növényvédelemmel kapcsolatos szakigazgatási munka és hatósági tevékenység is, beleértve a szermaradvány-vizsgálatokat és a környezeti ártalmak ügyét. Világhírnévre tett szert a magyar növényvédelmi hálózat, s ebben óriási szerepet játszott Nagy Bálint (1930–2015) címzetes egyetemi tanár, a Földművelésügyi Minisztérium (FM, később Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, MÉM) Növényvédelmi Főosztály akkori vezetője. Egyetemeinken az 1960-as években megindult a felsőfokú növényvédelmi képzés, növényvédelmi szakmérnökök, később növényorvosok tömegei részesültek olyan kétéves, szakirányú oktatásban, amelynek elengedhetetlen része volt a környezet- és egészségvédelem. A legveszélyesebb, I. kategóriába sorolt növényvédő szerek forgalmazását, felhasználását nálunk ma is felsőfokú szakmérnöki vagy növényorvosi diplomához kötik.

 

Ha körülnézünk a szakirodalomban, akkor azt látjuk: a peszticidek csak bajt hoznak ránk. A tudományos elemzések ugyanis, köztük elsőrangú élettani, biokémiai, genetikai munkák szinte kivétel nélkül a kémiai növényvédelem ellen szóló adatokat közölnek. Még a Magyar Tudományban is jelent meg egy színvonalas összefoglaló dolgozat a növényvédő szerek kockázatairól (Székács, 1999). Olyan publikációkat viszont, amelyekben növényvédelmi kezelések hasznosságáról írnak, lényegesen kevesebbet találunk, ráadásul ezek jórészt szerényebb presztízsű, technológiai jellegű folyóiratokban látnak napvilágot, még akkor is, ha amúgy kiváló kutatásokról számolnak be (Popp et al., 2013). Ez az aszimmetria azzal magyarázható, hogy egy-egy hatóanyag forgalomba hozatalát megelőzően már elvégezték azokat az igényes hatástani, toxikológiai, környezetvédelmi vizsgálatokat (kiegészítve szermaradvány-analízissel, rezisztencia-kockázatbecsléssel, metabolizmus-elemzésekkel), amelyekre az adott növényvédő szer engedélyezéséhez szükség volt. Ezek az eredmények azonban nem publikusak, hiszen iparjogvédelmi oltalom alatt álló termékekről szólnak. Ha pedig már a gyakorlatban bizonyított egy növényvédő szer, attól kezdve a terméseredmények és a jövedelmezőségi mutatók igazolják a termék hasznosságát, s minden további értékelés – legalábbis a tudomány szintjén – okafogyottá válik. Minthogy azonban a peszticideknek mindig vannak mellékhatásaik, gyakran olyanok, amelyek csak évekkel a bevezetésük után derülnek ki, ezek alapos kutatása valóban fontos feladat. A baj abból származik, amikor megélhetési környezetvédők tűzik zászlajukra a növényvédő szerek ártalmas mellékhatásainak kérdését, kihasználják a sajtóban és a politikában meglevő lobbierejüket, ami szélsőséges korlátozó intézkedésekhez vezethet. Velük szembeszállni vagy akár csak ellenkezni kockázatos dolog, mert nem tudományos érvekkel vágnak vissza, hanem lózungokkal, a médiájuk támogatásával és a nagypolitikából ismert durvasággal. Még a legkiválóbbakat sem kímélik. Emlékezzünk Norman Ernest Borlaug (1914–2009) esetére! Ő – mint tudjuk – a „Zöld Forradalom” apostola volt, Nobel-békedíjas, számos egyetem díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Kutatócsoportja élén rossz környezeti viszonyokhoz is alkalmazkodni képes búza- és kukoricafajtákat nemesített, okszerű kémiai növényvédelmet folytatott, kiállt a műtrágyázás fontossága mellett; ezekkel a technológiai újításokkal, s óriási ismeretterjesztő munkát végezve elérte, hogy a fejlődő országokban ugrásszerűen nőtt a gabonafélék terméshozama, és megszűnt az éhínség (Palágyi, 2021). Ennek ellenére támadták, mondván, hogy az általa képviselt intenzív mezőgazdasági technológiák környezetrombolók, növénynemesítői munkájában pedig áthágja a genetikai korlátokat. Miközben éppen ezek a beavatkozások hoznak egységnyi területen nagyobb termést, s ezek segítségével mérsékelhető a természetes vegetációval borított területek mezőgazdasági művelésbe való bevonása, az erdők és gyepek további felszámolása.

 

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, milyen pongyola (már megint) ez az 50%-os peszticidredukcióra hozott EU-direktíva. Minden tagállamnak felére kell majd csökkentenie a növényvédőszer-felhasználást 2030-ig? Azoknak is, akik eddig sokat használtak, meg azoknak is, akik jobban ügyeltek a környezetünkre, és eleve kevesebb peszticid kijuttatásával oldották meg a növénytermesztést? Vagy talán csak olyan lebegtetett átlag ez a felezés, amit majd az erőseknek nem kell betartani, a gyengébbektől pedig megkövetelik?

Széles körben elterjedt tévhit az, hogy a kémiai növényvédelem mellőzésével egészségesebb élelmiszer jut majd az asztalunkra. Ha nem használnak betiltott készítményeket (lásd a Hollandiából származó fipronilszennyezett tojásszállítmányok ügyét), szakszerűen végzik a kezeléseket, betartják a minden növényvédő szerre megállapított élelmezés-egészségügyi várakozási időt, és rendszeres szermaradvány-ellenőrzést végeznek, akkor semmi veszély nem fenyegeti a fogyasztót. Ha azonban elmaradnak a szakszerű növényvédelmi kezelések, vagy átgondolatlan szabályozások gátolják ezek elvégzését, akkor a betakarított növényi anyagon óhatatlanul megtelepednek olyan mikroorganizmusok, amelyek puszta létükkel vagy metabolitjaikkal, köztük mikotoxinokkal szennyezik a terményt; az ilyen szennyeződések legalább olyan veszélyesek, mint a növényvédőszer-maradványok (Marin et al., 2013).

Első látásra jó érzés azt olvasni, amikor a kivont növényvédő szereket ökotoxikológiai szempontból kevésbé ártalmasokkal váltják fel, de hamar kiderül: ezek a „környezetbarát” készítmények általában kevésbé hatékonyak a kártevők és a kórokozók ellen, így kizárólagos használatuk esetén több kezelésre lesz szükség, ami fokozza a környezet peszticidterhelését. Ha tovább szűkül a hatóanyag-választék, akkor egyre inkább számolni kell a növényvédő szerekkel szemben ellenálló rovarok, gyomnövények és kórokozók elszaporodásával, s ezek leküzdése – ha megvalósítható egyáltalán – további vegyszeres kezeléseket tesz majd szükségessé. Ördögi körbe vagyunk tehát szorítva, amit nem láttak előre a Zöld megállapodás kidolgozói, vagy nem is érdekelte őket. Ráadásul, a szűkülő szerválaszték, a kevésbé hatékony, de drága készítmények erőltetése tágítja az agrárollót. Gyakorló mezőgazdász ismerőseim egyöntetűen állítják: ma háromszor annyit kell költeniük növényvédő szerekre, mint tíz évvel ezelőtt, ha piacképes árut akarnak előállítani; a termékeiknek viszont nem nőtt ugyanilyen mértékben az áruk – egyelőre.

Az európai termesztők versenyhátrányba kerülnek, amit valahogy kezel majd a politika. De hogyan kezeli a morális kérdéseket? Ha az Európai Unió kevesebb mezőgazdasági terméket állít elő, az kiesést jelent a nemzetközi piacokon, fokozódni fog az élelmiszerhiány a harmadik világban. S az ott nagy gond lesz, nem holmi néhány százalékos áremelkedés vagy választékhiány, hanem élet és halál kérdése! Az európai polgárság jólétben élő és gőgjében terpeszkedő rétege majd megvásárolja a méregdrága bioélelmiszereket, amelyeket a felelőtlen EU-s intézkedések szorításában küszködő helyi gazdák valahogy elő tudnak előállítani. A többieknek pedig jut a külső piacokról érkező olcsó tömegáru. S akkor már nem lesz fontos, milyen technológiával készült az a termék valahol, Európán túl? Milyen növényvédő szereket használnak a rajtunk kívül eső világban? Erről is vannak pedig információk, csak nem kellene figyelmen kívül hagyni azokat. Egy nemrégiben közölt elemzés szerint (Donley, 2019) az Amerikai Egyesült Államokban több mint ötszáz növényvédő hatóanyag (ez több ezer kereskedelmi készítményt jelent) szabadföldi használatát engedélyezték 1970 óta, amikor az USA EPA-t (Environmental Protection Agency) alapították. A tanulmány megjelenésének évében hetvenkét olyan hatóanyagnak volt érvényes engedélye az Egyesült Államokban, amelyet az EU-ban már betiltottak, vagy amely kivezetés alatt áll. Ha nem is ennyit, de több tucat olyan peszticidet használnak Brazíliában és Kínában, amelyet nálunk már kivontak a forgalomból. (Az EU és az említett három állam a négy legnagyobb mezőgazdasági árutermelő ország/közösség a világon.) Ha határérték alatti szermaradványt találnak az ilyen országokból származó termékekben, s a kereskedőnek megéri az üzlet, akkor szabadon vagy némi vám megfizetése után gond nélkül lehet élelmiszer alapanyagokat importálni tőlük. Ez bizony éppen olyan álságos viselkedés, mint amikor korlátozzuk a GM-növények termesztését az Unióban, miközben évente harmincmillió tonna GM-szóját (vagy szójalisztet) hozunk be harmadik piacokról!