A problémát jól szemlélteti az angolszászok genetikai kutatása. Az alapkérdés az, hogy milyen (mértékű) bevándorlás állhatott a római Britanniának azon, teljes mértékben „germánná” történt átváltozása mögött, amely az 5–8. század között zajlott le (lásd Koncz István cikkét e szám 133–139. oldalán – B. Cs.). Ez a kérdés az angol és brit identitással függ össze, már a 19. század óta vitatkoznak rajta, s ebben 2002 óta Michael E. Weale és munkatársai révén a genetika is részt vesz (
Weale et al., 2002). Az említett cikk végkövetkeztetését sokfelé készpénznek vették: az angolszász bevándorlás következtében az angolok genetikai állománya 50–100% arányban kicserélődött (volna)! Tehát tömeges bevándorlás lett volna? Kiirtották az őslakosokat? Anglia elgermánosodott? Egy ilyen nagyságrendű bevándorlás feltételezése azonban ellentmondott minden, a népvándorlásokkal kapcsolatos általános elképzelésnek. Az adott esetben pedig nem egyszerűen mellőzte a 20. század végi bevándorlásellenes történeti-régészeti felfogást, hanem radikalizálta azt az álláspontot, amely szerint a római kori brit férfiállományt nagyrészt vagy teljesen kiszorították volna az angolszászok. E nézetet nagyfokú fenntartással fogadták a történészek körében, de egyben ráirányította a figyelmüket a történeti genetikára. Az újabb technikákra támaszkodva újabb cikkek születtek. Ezek eredményei egyenetlenek ugyan, de mindegyikük arra hajlik, hogy az angolszász bevándorlás hatását enyhébbnek tartja, mint a 2002-es publikáció. Különösen érdekes az a 2006-ban régészek és genetikusok által közösen írt cikk, amelyik egyfelől kisebb mértékű bevándorlást feltételez, másfelől a mégiscsak magas angolszász genetikai jelenlétet a bevándorló férfiaknak évszázadokon keresztül megnyilvánuló nagyobb szaporodási sikereivel igyekszik magyarázni (
Thomas et al., 2006). Nem meglepő, hogy nemrég újabb két tanulmányt szenteltek ennek a kérdésnek (
Schiffels et al., 2016;
Martiniano et al., 2016). Mindkét kutatócsoport hangsúlyozza, hogy – a korábbi, modern mintákra építő kutatásoktól eltérően – közvetlenül támaszkodnak a történettudományra. Egyikük úgy véli, hogy az angolszász bevándorlás genetikai „hozadéka” a DNS alapján közvetlenül ragadható meg, s nem az eddigi módon, közvetett következtetésekkel. Mindkét tanulmány olyan egyének mintáit elemzi, akik egy ezeréves időtartamban a rómaiak odaérkezésétől mélyen az angolszász periódusba benyúlóan éltek (kb. Kr. u. 100 és 900 között). Az eredményeik konvergálnak. Mindkettő nagy különbséget észlel az angolszász és az azt megelőző periódus mintái között: a vaskoriak és római koriak populációgenetikai szempontból kontinuusnak mutatkoznak, ezért azok „bennszülöttnek” minősültek. Ezzel szemben az angolszász periódusból valók genetikai törést jelentenek, aminek alapján a szerzők nagy lélekszámú bevándorlásra következtetnek. Mindkét kutatás magas számú szekvenálásra támaszkodott, ezért jó lehetőséget kínál a modern kori adatbankokkal való összehasonlításra. Nagyfokú egyezés mutatkozik a mai dánokkal és hollandokkal, azaz az angolszászok feltételezett eredethazájával. Ritka variánsokra támaszkodó statisztika alapján az egyik tanulmány a mai britek angolszász őseinek számarányát 38%-ban állapítja meg, de az a skótok és északírek között is meglehetősen magas (30%), ezzel szemben ez a szám a walesiek között lényegesen alacsonyabb. Csak hát a kitűnő minőségű szekvenciákkal szembeállítva az elemzett minták száma igen csekély. Egyik tanulmány sem tudott tíznél több egyén adataira támaszkodni, ráadásul a minták kronológiailag nagyon egyenetlenül, területileg korlátozottan oszlanak meg – e szerény alapok nem engednek meg messzemenő és számszerűsíthető következtetéseket. Az egyik cikkből az is kiderül, hogy a hét angolszász egyén genetikai képe teljesen vagy részben azonos a korábbi periódus „bennszülötteiével”, miközben a temetkezési szokásuk nem különbözik az „angolszászokétól”, sőt: egy genetikailag teljesen „bennszülöttnek” minősíthető egyén a leggazdagabb angolszász jellegű sírban nyugodott. Ebből a szerzők arra következtetnek, hogy létezett egy kulturális alapvetésű „angolszászság”, az egyének eredetétől függetlenül. Hasonló viszonyokat mutat egy másik tanulmány, mely római kori briteket elemzett, akik közül egyvalaki „lóg ki”: ő feltehetőleg a Közel-Keletről származott! Az ilyen eredmények a történészek és régészek számára nem meglepőek, nekik elsősorban annak fölismerése tanulságos, hogy a genetikusok szemében felfedezésnek számít: az etnicitás kulturális tartalommal (is) bír, és hogy egyének is eljuthatnak messzi távolságokba.