A genetika kihívása és a történettudomány101

Genetical Challenge for Historical Research

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jörg Feuchter

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Dr. Phil., tudományos munkatárs, Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

feuchter@bbaw.de
  
Összefoglalás

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ma a történeti genetikai kutatás a középkor vonatkozásában is divatban van. Fő témája az emberi vándorlások vizsgálata, ami történetileg igen vitatott témakör. Míg régebben a mai emberek genetikai adataiból vontak le következtetéseket, az utóbbi időkben a történeti korokból valókból is, s ez egyre elterjedtebbé vált. A módszer tekintetében azonban sok probléma és csapda maradt, amint ezt az angolszászok Angliába történt vándorlásának kutatása is mutatja. A genetikusoknak be kell látniuk, hogy ha a géneket történeti forrásnak tekintik, akkor azok értékelését történészekkel együtt kell végezniük. A történészeknek pedig számolniuk kell a genetika adta kihívással, s a történeti genetika lehetőségeinek és korlátainak megítélésében rugalmasabbnak kell lenniük.
  
Abstract

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Genetic research on issues regarding human history, even for relatively recent periods such as the Middle Ages, is booming, and the main focus of what is now called genetic history is on human migrations, a very controversial area of historical research. While earlier genetic re­search had to rely on clues from the DNA of modern individuals, the DNA of historical individuals themselves, a(ncient)DNA, has become increasingly more accessible in the past years. Still, many problems and pitfalls remain, as illustrated by studies on the Anglo-Saxon migration to Britain. Therefore, geneticists need to acknowledge that if DNA is to be used as a historical source, it needs to be interpreted together with historians, while historians should be much more aware of the genetic challenge and develop better skills in judging the potentials and the limitations of genetic history.
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kulcsszavak: genetika, aDNS, középkor, történelem, vándorlás, angolszász Britannia, identitás, régészet
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keywords: genetics, aDNA, Middle Ages, history, migration, Anglo-Saxon Britain, identity, archaeology
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

DOI: 10.1556/2065.179.2018.1.14
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Divatba jött az emberi történelem genetikai kutatása. Élettudományi folyóiratokban szinte hetente jelennek meg figyelmet keltő tanulmányok, egyre több történeti kérdést tárgyalnak e tudományág adataival és módszereivel (Feuchter, 2014). Történelem és gének: néhány évvel ezelőtt még magyarázni kellett ezt az összekapcsolódást, egzotikusnak tűnt – mára létjogosultságot nyert. E diszciplína az emberi fejlődéstörténet genetikai kutatásával indult el, melyet a 60-as évek óta „molekuláris biológia” megnevezéssel művelnek (Stoneking, 2017), a gén a paleoantropológiában és a fosszíliák kutatásában a hagyományos források konkurense lett (Sommer, 2008, 480., 491.). Az ezredforduló óta a genetikusok figyelme elérkezett azon korokhoz is, amelyekben a történettudomány az illetékes: itt a gén már az írásos forrásokkal lép versenybe – a genetika élettudományi módszerekkel történeti kérdésekhez szól hozzá. Mégis, önmagában nem tekinthető a történeti segédtudományok egyikének. A közelmúltig maga a kérdésföltevés is kizárólag biológusoktól származott, történeti antropológusokat vontak be munkájukba, és kizárólag genetikai és antropológiai folyóiratokban publikáltak, történészek közreműködése nélkül – miközben a kutatásuk témája és problematikája egyértelműen az utóbbiak szakterülete. E helyzet a legutóbbi években kezdett megváltozni. Magyarországon jól ismert (kell, hogy legyen) a Patrick Geary által vezetett, valóban interdiszciplináris projekt, mely a langobárdoknak Itáliába történt 6. századi vándorlásával foglalkozik (Geary, 2014). Míg a történészek mostanáig keveset reagáltak a történeti genetika nagy figyelmet érdemlő eredményeire, ebben a kutatásban már nem kizárólagosan a saját problematikáikra koncentrálnak. (Egorova, 2010, 362.; kísérlet szociál- és kultúrantropológiai szemszögből: Abu El-Haj, 2012; régészeti szemszögből: Samida–Eggert, 2013, 41–53.) A szembesülésük ezen új történeti diszciplína kihívásával még hátravan, pedig égető szükség lenne rá (Samida–Feuchter, 2016). Erre azért is különlegesen szükség lenne, mert a történeti genetika nem ritkán a nemzeti identitások kérdéskörét is érinti (Feuchter, 2017), főként a népvándorlások tárgyköréről szólva. A vándorlásnarratívák és a hozzájuk kapcsolódó autochtónia-értelmezések és eredetmítoszok majdnem mindegyik európai és más nép nemzeti azonosulását döntő módon befolyásolták, és mindmáig geopolitikai jelentést hordoznak magukban (Borgolte, 2013, 2123.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Migráción egy populációnak egy szállásterületről egy másikra történő, térbeli elmozdulását értjük; ennek kutatása a történeti genetika egyik alapvető témája. A nemi továbbörökítés során a mutáció, a rekombináció, a szelekció és a drift egyike az általános evolúciós folyamatoknak, amelyek a populációk genetikai sokféleségét – nem az egész emberi faj génállományát! – befolyásolják. A genetikai örökség rövidebb távon és mélyebben hat tehát, mint más evolúciós folyamatok, s ezért képezi a történeti korok embercsoportjai között a legfontosabb biológiai megkülönböztető jegyet. Akkor mutatkozik meg, amikor vándorló egyének helyi népességgel keverednek, melynek következményét gene flow-nak nevezzük, azaz amikor egy népesség genetikai állománya átkerül egy másikra. Ennek mértéke természetesen nem egyedül a migrációtól magától s nem a vándorló, illetve helyi népesség számbeli nagyságától függ, hanem a migránsok reproduktív „sikerétől”. A populációgenetika a gene flow migrációs helyzetekben játszott szerepe kutatásához komplex modelleket dolgozott ki. A nem kombinálódó, azaz a kizárólag anyai (mtDNS) és a kizárólag apai (Y-kromoszóma) örökítés vizsgálata mellett már hosszabb ideje olyan módszerek állnak rendelkezésre, amelyek az ősanyákra és ősapákra engednek visszakövetkeztetni, de csakis az anya → gyerek, apa → fiú ágon. A legutóbbi években azonban olyan új módszereket dolgoztak ki, amelyek a felmenők egészére engednek következtetni. Jó tájékoztatást nyújt erről a 2014-ben közzétett A Genetic Atlas of Human Admixture History (Hellenthal et al., 2014). Ebben a világ 95 populációjának „keveredéstörténetét” vizsgálták azzal a célkitűzéssel, hogy több mint száz népcsoportnál a legutóbbi négyezer év „keveredéseit” (ezek valójában migrációk voltak) kizárólag a gének alapján, a történettudománytól függetlenül tudják kimutatni. E – weboldalon is elérhető (URL1) – tanulmány kimutatja és számszerűsíti a történetileg jól ismert népmozgásokat (például a sztyeppei népek megjelenése Európában, a szláv és a török terjeszkedés, a tatárjárás és az arab rabszolga-kereskedelem), sőt – legalábbis a szerzők szerint – eddig történetileg ismeretlen népvándorlásokra is fölhívja a figyelmet. A szerzőknek kimondott törekvése volt összekapcsolni a genetikát és a történelmet – csakhogy igen kétséges, hogy az eredményeik valóban régen lezajlott népvándorlásokról tudósítanának. A történeti korokból származóknál messze nagyobb számúak ugyanis a modern kori DNS-adatok, s ez a jelentős időbeli távolság miatt igen kétes eljárás, hiszen a ma élőket nagyon sok generáció és sok, az adott területeken végbement népmozgás választja el a régiektől.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

E problémát megkerülendő a DNS vizsgálatára új technikát fejlesztettek ki. Régi sírleletekből már jó ideje vesznek genetikai mintát, de azok a közelmúltig nem adtak megbízható eredményt, mostanra viszont a gén széttöredezett lánca „visszafejthető” lett, és egyre jobb módszerek segítségével a szennyeződések – modern DNS-ek tanulságai alapján – statisztikailag kiszűrhetőkké válnak (Krause–Pääbo, 2016). Ehhez járult, hogy az egyén genetikai hagyatéka a koponyában lévő sziklacsontban különösen jó hatásfokkal mutatható ki. Mindezek révén az archaikus DNS kutatásának két fő problémája (rossz hatásfok és szennyeződés) megoldódott, ráadásul a szekvenálási költségek folyamatos csökkenése még további lendületet ad a kutatásnak.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A genetikusok új lendületre kaptak, ami másokra is átragadt: mindenütt genetikai forradalomról beszélnek a történelem kutatásában. Az euforisztikus hangulatban könnyen átsiklanak afölött, hogy bár a legújabb technológiák lenyűgözőek, az újítások semmiképpen sem oldják meg a történeti genetika azon problémáját, hogy a történeti korok embereinek genetikai meghatározása nem biztosít közvetlen hozzáférést a múlthoz; annak csak egyik forrását jelenti. Igaz az, amit a történeti genetikusok nagyon szívesen emlegetnek, hogy „a DNS nem hazudik”, de nem is beszél a történelemről – azt csak emberek tudnak. A történeti genetikus is egy storyteller (Jobling, 2010, 2.), amint némelyikük valóban így is határozza meg magát. Ezzel persze Mark A. Jobling csak azt a minimális konszenzust fogalmazta meg, hogy valamennyi történeti forrás (írásos, képi, tárgyi, régészeti lelet és így a gének is) értelmezést igényel. Ez az értelmezés viszont csakis olyan narratívákból születhetik, amelyek nem magukból a forrásokból adódnak, függetlenül attól, hogy azok a források „hagyományként” vagy „maradványként” értelmezendők-e.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A problémát jól szemlélteti az angolszászok genetikai kutatása. Az alapkérdés az, hogy milyen (mértékű) bevándorlás állhatott a római Britanniának azon, teljes mértékben „germánná” történt átváltozása mögött, amely az 5–8. század között zajlott le (lásd Koncz István cikkét e szám 133–139. oldalán – B. Cs.). Ez a kérdés az angol és brit identitással függ össze, már a 19. század óta vitatkoznak rajta, s ebben 2002 óta Michael E. Weale és munkatársai révén a genetika is részt vesz (Weale et al., 2002). Az említett cikk végkövetkeztetését sokfelé készpénznek vették: az angolszász bevándorlás következtében az angolok genetikai állománya 50–100% arányban kicserélődött (volna)! Tehát tömeges bevándorlás lett volna? Kiirtották az őslakosokat? Anglia elgermánosodott? Egy ilyen nagyságrendű bevándorlás feltételezése azonban ellentmondott minden, a népvándorlásokkal kapcsolatos általános elképzelésnek. Az adott esetben pedig nem egyszerűen mellőzte a 20. század végi bevándorlásellenes történeti-régészeti felfogást, hanem radikalizálta azt az álláspontot, amely szerint a római kori brit férfiállományt nagyrészt vagy teljesen kiszorították volna az angolszászok. E nézetet nagyfokú fenntartással fogadták a történészek körében, de egyben ráirányította a figyelmüket a történeti genetikára. Az újabb technikákra támaszkodva újabb cikkek születtek. Ezek eredményei egyenetlenek ugyan, de mindegyikük arra hajlik, hogy az angolszász bevándorlás hatását enyhébbnek tartja, mint a 2002-es publikáció. Különösen érdekes az a 2006-ban régészek és genetikusok által közösen írt cikk, amelyik egyfelől kisebb mértékű bevándorlást feltételez, másfelől a mégiscsak magas angolszász genetikai jelenlétet a bevándorló férfiaknak évszázadokon keresztül megnyilvánuló nagyobb szaporodási sikereivel igyekszik magyarázni (Thomas et al., 2006). Nem meglepő, hogy nemrég újabb két tanulmányt szenteltek ennek a kérdésnek (Schiffels et al., 2016; Martiniano et al., 2016). Mindkét kutatócsoport hangsúlyozza, hogy – a korábbi, modern mintákra építő kutatásoktól eltérően – közvetlenül támaszkodnak a történettudományra. Egyikük úgy véli, hogy az angolszász bevándorlás genetikai „hozadéka” a DNS alapján közvetlenül ragadható meg, s nem az eddigi módon, közvetett következtetésekkel. Mindkét tanulmány olyan egyének mintáit elemzi, akik egy ezeréves időtartamban a rómaiak odaérkezésétől mélyen az angolszász periódusba benyúlóan éltek (kb. Kr. u. 100 és 900 között). Az eredményeik konvergálnak. Mindkettő nagy különbséget észlel az angolszász és az azt megelőző periódus mintái között: a vaskoriak és római koriak populációgenetikai szempontból kontinuusnak mutatkoznak, ezért azok „bennszülöttnek” minősültek. Ezzel szemben az angolszász periódusból valók genetikai törést jelentenek, aminek alapján a szerzők nagy lélekszámú bevándorlásra következtetnek. Mindkét kutatás magas számú szekvenálásra támaszkodott, ezért jó lehetőséget kínál a modern kori adatbankokkal való összehasonlításra. Nagyfokú egyezés mutatkozik a mai dánokkal és hollandokkal, azaz az angolszászok feltételezett eredethazájával. Ritka variánsokra támaszkodó statisztika alapján az egyik tanulmány a mai britek angolszász őseinek számarányát 38%-ban állapítja meg, de az a skótok és északírek között is meglehetősen magas (30%), ezzel szemben ez a szám a walesiek között lényegesen alacsonyabb. Csak hát a kitűnő minőségű szekvenciákkal szembeállítva az elemzett minták száma igen csekély. Egyik tanulmány sem tudott tíznél több egyén adataira támaszkodni, ráadásul a minták kronológiailag nagyon egyenetlenül, területileg korlátozottan oszlanak meg – e szerény alapok nem engednek meg messzemenő és számszerűsíthető következtetéseket. Az egyik cikkből az is kiderül, hogy a hét angolszász egyén genetikai képe teljesen vagy részben azonos a korábbi periódus „bennszülötteiével”, miközben a temetkezési szokásuk nem különbözik az „angolszászokétól”, sőt: egy genetikailag teljesen „bennszülöttnek” minősíthető egyén a leggazdagabb angolszász jellegű sírban nyugodott. Ebből a szerzők arra következtetnek, hogy létezett egy kulturális alapvetésű „angolszászság”, az egyének eredetétől függetlenül. Hasonló viszonyokat mutat egy másik tanulmány, mely római kori briteket elemzett, akik közül egyvalaki „lóg ki”: ő feltehetőleg a Közel-Keletről származott! Az ilyen eredmények a történészek és régészek számára nem meglepőek, nekik elsősorban annak fölismerése tanulságos, hogy a genetikusok szemében felfedezésnek számít: az etnicitás kulturális tartalommal (is) bír, és hogy egyének is eljuthatnak messzi távolságokba.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A vándorlások történeti kutatásában a genetika le van maradva; az előbbiben jó ideje tudott, hogy a régészeti leletek mögötti emberi csoportok „a kultúrának nem biológiailag létrejött hordozói, hanem olyan szociális konstrukciók, amelyek a vándorlás körülményei között változnak, mely változás által a hagyományaik megszakadhatnak, és új kollektív identitások alakulhattak ki” (Kleinschmidt, 2009, 24.). Ma a migráció kutatása elsősorban a kulturális kölcsönhatások (vö. Borgolte–Tischler, 2012, 10f.) és kevésbé népek vagy vándorló csoportok története iránt érdeklődik. (A hagyományos, nemzeti legitimációt szolgáló történettudomány elsősorban az utóbbiakkal foglalkozott.) A vándorlásokkal foglalkozó mai történeti kutatások lényege kultúrtörténeti irányultságú, és konstruktivista megközelítésmód jellemzi: az emberi identitásokat sokirányúnak tekinti, azaz az embereket nem kizárólag politikai vagy etnikai szempontból, hanem a mindig többféle hovatartozásuk alapján tartja vizsgálandónak. Ezzel szemben a genetika az új forrás felhasználásával még mindig a 19. és a korai 20. századi politikai-uralmi viták folytatásába kapcsolódik bele. Ezzel azonban semmiképpen sem akarjuk azt mondani, hogy a mai történeti genetika a történettudományt teljesen figyelmen kívül hagyná. Sokkal inkább elkerülhetetlen, hogy a történészek a jövőben többet foglalkozzanak vele, mivel a történeti genetika népszerűsége, valamint a genetikusoknak a történettudományhoz való jelenlegi viszonyulása az utóbbiban való elmélyülés hiányát mutatja. Márpedig a laikus közönség és a tömegtájékoztatás nagyon kedveli a történeti genetikát, amely – látszat szerint – empirikus adatokkal és világos identitásokat kínálva elégíti ki a történetiség iránti érdeklődést – ilyet a történettudomány nem képes nyújtani. A genetika még a régészetben használt más természettudományos módszerekkel is összehasonlítva (például a stronciumizotópos vizsgálat) sokkal közvetlenebbül tárgyalja az identitást, mert a köztudatban a gén az identitás elsődleges hordozójának számít (amint régebben a „vér”). Fennáll a veszélye, hogy a genetikát mai nemzeti identitáskeresések alapjául használják föl. A történészeknek föl kell lépniük ezekkel a hibás összekapcsolásokkal szemben: ezek megítélésében nekik van jártasságuk, és rá kell mutatniuk azokra a korlátokra, amelyek a gének történeti relevanciájával kapcsolatban fennállnak.
  
Irodalom

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Abu El-Haj, N. (2012): The Genealogical Science. The Search for Jewish Origins and the Politics of Epistemology. (Chicago Studies in Practices of Meaning) Chicago–London: Chicago University Press

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Borgolte, M. (2013): Medieval Era Migration: An Overview. In: Ness, I. (Hrsg.): The Encyclopedia of Global Human Migration. Vol. IV, London: Wiley, 2117–2126. DOI: 10.1002/9781444351071.wbeghm355, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Borgolte, M. – Tischler, M. M. (2012): Einleitung. In: Borgolte, M. – Tischler, M. M. (Hrsg.): Transkulturelle Verflechtungen im mittelalterlichen Jahrtausend. Europa, Ostasien, Afrika. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 9–20. link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Cann, R. L. – Stoneking, M. – Wilson, A. C. (1987): Mitochondrial DNA and Human Evolution. Nature, 325, 31–36. DOI: 10.1038/325031a0

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Egorova, Y. (2010): DNA Evidence? The Impact of Genetic Research on Historical Debates. BioSocieties, 5, 348–365. DOI: 10.1057/biosoc.2010.18, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Feuchter, J. (2014): Die DNA der Geschichte. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 5. November, N5.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Feuchter, J. (2017): Mittelalterliche Migrationen als Gegenstand der „Genetic History”. In: Gehrke, H.-J. – Hofmann, K. – Wiedemann, F. (Hrsg.): Vom Wandern der Völker. Migrationserzählungen in den Altertumswissenschaften. 347–370. Berlin: Edition Topoi, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Geary, P. (2014): Rethinking Barbarian Invasions through Genomic History. Hungarian Archae­ology Hungarian Archaeology Online E-Journal, Autumn, 1–8. link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hellenthal, G. – Busby, G. B. J. – Band, G. et al. (2014): A Genetic Atlas of Human Admixture History. Science, 343, 747–751. DOI: 10.1126/science.1243518, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jobling, M. A. (2010): Tales the Double Helix Tells. Investigative Genetics, 1. link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kleinschmidt, H. (2009): Migration und Identität. Studien zu den Beziehungen zwischen dem Kontinent und Britannien vom 5. bis zum 8. Jahrhundert. Ostfildern: Thorbecke

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Krause, J. – Pääbo, S. (2016): Genetic Time Travel. Genetics, 203, 9–12. DOI: 10.1534/genetics.116.187856, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Martiniano, R. et al. (2016): Genomic Signals of Migration and Continuity in Britain before the Anglo-Saxons. Nature Communications, 7, Article number: 10326 DOI: 10.1038/ncomms10326, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Samida, S. – Eggert, M. K. H. (2013): Archäologie als Naturwissenschaft? Eine Streitschrift (Reihe Pamphletliteratur Band 5). Berlin: Vergangenheitsverlag

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Samida, S. – Feuchter, J. (2016): Why Archaeologists, Historians and Geneticists Should Work Together – and How. In: The Genetic Challenge To Medieval History and Archaeology. Medieval Worlds, 4, 5–21. DOI: 10.1553/medievalworlds_no4_2016s5, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Schiffels, Stefan et al. (2016): Iron Age and Anglo-Saxon Genomes from East England Reveal British Migration History. Nature Communications, 7, Article number: 10408, DOI: 10.1038/ncomms10408, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Sommer, M. (2008): History in the Gene: Negotiations between Molecular and Organismal An­thropology. Journal of the History of Biology, 41, 3, 473–528. DOI: 10.1007/s10739-008-9150-3, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Stoneking, M. (2017): An Introduction to Molecular Anthopology. Hoboken: Wiley Blackwell

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Thomas, M. G. – Stumpf, M. P. H. – Härke, H. (2006): Evidence for an Apartheid Like Social Structure in early Anglo-Saxon England. Proceedings of the Royal Society B. 273, 2651–2657. DOI: 10.1098/rspb.2006.3627, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Weale, M. E. – Weiss, D. A. – Jager, R. F. et al. (2002): Y Chromosome Evidence for Anglo-Saxon Mass Migration. Molecular Biology & Evolution, 19, 1008–1021. DOI: 10.1093/oxfordjournals.molbev.a004160, link
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

 
101 Fordította: Bálint Csanád.
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave