Néhány éve készítettünk egy, a migráció munkaerőpiaci hatásait elemző tanulmányt a Belügyminisztérium felkérésére. Ez volt az első közös munkája az egy akolba terelt három KRTK- (MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) intézetnek. Volt, aki ismerte a potenciális kibocsátó területek történelmét, kultúráját, gazdasági-társadalmi viszonyait, volt, aki ismerte az elvándorlás és bevándorlás számbavételének, regisztrációjának módszertanát, az adatbázisok előnyeit és hibáit. Volt, aki ismerte a munkapiaci hatásokat elemző irodalmat, és volt, aki ismerte a jogi szabályozásokat vagy az asszimilációs folyamatokat elemző kutatásokat. Tudtuk, milyen kérdéseket lehet feltenni, és hol kezdődött akkor a senki földje, ahol már kérdéseink sem voltak. Amikor elkészültünk a szerkesztett anyaggal, elküldtük az illetékeseknek, de hetekig nem kaptunk semmi reakciót. Aztán szóltak: vár bennünket az államtitkár. Egy hosszú asztal volt a teremben, annak az egyik felére ültettek bennünket. A másik oldalon nem ült senki. Szemben velünk hatalmas, sötét, kétszárnyú ajtó volt. Jobb híján azt bámultuk néhány percig. Aztán nyílt az ajtó, belépett egy fekete öltönyös, szikár férfi. Megállt velünk szemben, a két kezét az asztal lapjára szorította. Hallgatott egy ideig, majd maga elé nézve, ingerült hangon beszélni kezdett. Dühös volt, és kikérte magának. Lassan megértettem, azért dühös, mert nehéz helyzetbe hoztuk. Nem ilyen eredményekre számított. Aztán csönd lett, a főtitkár rám nézett, szólni kellene. Gondoltam, kezdjük azzal, hogy bemutatkozom.