Az UV-sugárzás nagy pontosságú, referenciaértékű mérése kényes és drága, a mai automata mérőhálózatok esetén is az átlagnál jóval több időt és rendszeres ellen­őrzést, „törődést” igényel (Tóth Z., 2017), és mert légkörünkön áthaladó mennyisége nagyon kicsi ahhoz, hogy szerepe legyen a légkör energetikájában, korábban nem tűnt fontosnak a hálózatszerű monitoringja. A nagyobb érdeklődés szakmai berkekben akkor indult meg, amikor az 1960-as évek végén a hosszú távú adatsorok elemzése az ózon mennyiségének meglepő, folyamatos csökkenését mutatta. Jelentős mérföldkő volt, amikor 1974-ben Frank S. Molina és Mario J. Rowland, akik két évtizeddel később egy harmadik kollégájukkal együtt megosztott kémiai Nobel-díjat kaptak a globális ózoncsökkenés kvantitatív fizikai-kémiai leírásának megalkotásáért, publikálták modellszámításaik eredményeit, amelyek folyamatos és jelentős mértékű globális ózontartalom-csökkenést jeleztek előre az elkövetkező évtizedekre. Aztán a „nagy lökést” a mára már elhíresült ózonlyuk 1985-ös felfedezése adta. Azok a sokkoló mérési eredmények, amelyek szerint az ózon az Antarktisz felett olykor napokra gyakorlatilag szó szerint eltűnt, éppen abban a magasságtartományban, ahol keletkezési mechanizmusa következtében mindig is a legtöbb szokott lenni, sürgetővé tették az UV-sugárzás hálózatszerű folyamatos mérését, hiszen az UV-sugárzásnak az ózonmennyiség erős csökkenése hatására bekövetkező növekedését pontosan nyomon kellett követni. Az első nemzeti mérőhálózatokat az 1980-as évektől hozták létre. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) UV-sugárzást mérő országos hálózatát 1994-ben létesítettük négy mérőhellyel (ma hat mérőhelyből áll), és ezzel egyike a világ első tíz UV-monitoring hálózatának. Jelenleg Európa majdnem minden országában működik UV-sugárzást mérő hálózat (Schmalwieser et al., 2017). Így tehát pontos, mért információnk a lakosságot érő UV-besugárzást illetően csak az 1990-es évek első felétől van. Az 1. ábrán az emberi bőrre hatékony UV-sugárzás éves összegeit láthatjuk az OMSZ öt mérőállomására 1995 és 2017 között. Jól megfigyelhető egy enyhén növekvő trend, amely beleillik a nemzetközileg tapasztalható tendenciákba (Tóth–Fekete, 2018). Ez a növekedés meglepő, hiszen ebben az időszakban már megállt az ózonréteg csökkenése, sőt egyértelmű regeneráció indult meg. Akkor miért növekszik mégis az UV-besugárzás? Az egyik ok a légkör szennyezettségének csökkenése. Egyéb mért napsugárzási paraméterekből kiszámítható a légkör rövidhullámú sugárzásátbocsátó képességére jellemző fizikai mennyiség, az ún. optikai mélység, amely annál nagyobb, minél gyengébb a közeg sugárzásátbocsátó képessége. A 2. ábrán láthatjuk az optikai mélység éves átlagainak változását 1967 és 2011 között Budapest felett. Jól érzékelhető, hogy a légkör sugárzásátbocsátó képessége csökkent az 1990-es évek első feléig, majd egy enyhén növekvő tendencia figyelhető meg, azaz csökken a légkör szennyezettségének mértéke. Ezt a levegőkémiai mérések is alátámasztják, oka az ipar általános modernizálása, és ezáltal fokozatosan kevésbé szennyezővé válása. Hazánkban a korábbi korszerűtlen és erősen szennyező szocialista ipari létesítmények jelentős részét leállították, a tovább is működőket pedig korszerűsítették. Így az UV-besugárzás enyhén növekvő tendenciáját főképp az okozza, hogy a légkör sugárzásátbocsátó képessége javult, és ez az effektus kissé felülmúlta az ózonréteg növekedésének UV-sugárzást csökkentő hatását. Ezt megerősítik Ilias Fountoulakis és munkatársai (2016), illetve Merle Glandorf és munkatársai (2005) eredményei is.

 

 

 

 

 

 

A 3. ábrán a Budapest feletti ózontartalom éves átlagainak a sokéves átlagtól való százalékos eltéréseit tüntettük fel az OMSZ 1969 és 2017 közötti mérései alapján. Jól érzékelhető a csökkenő trend az 1990-es évek közepéig, és onnan kezdve a csökkenés megtorpanása, majd valamiféle regeneráció megindulása, ez utóbbiról már rég jól ismert, hogy a Montreali Jegyzőkönyvben foglaltak sikeres végrehajtásának az eredménye. A trendet kissé torzítja a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-es kitörése, amelynek következtében olyan mennyiségű vulkáni anyag került az alsó sztratoszférába, amely már kimutatható ózoncsökkenést okozott. Ez 1992–1993-ban hozzájárult az eleve jelen lévő csökkenéshez. A trendről nehéz egyértelmű megállapításokat tenni az utóbbi évtizedre vonatkozóan, de egy évtized nem is elegendő ez esetben megbízható következtetések levonására. A légkörben zajló sok összetett folyamat, mechanizmus, visszacsatolások stb. révén valamely kiragadott fizikai mennyiség értékét, annak változását rengeteg tényező befolyásolja. Ezt jól mutatja a mi budapesti adatsorunk néhány részletének szemügyre vétele. Az 1990-es évek közepéig tartó csökkenés az illesztett trendvonal feltüntetése nélkül is szembetűnő. Nézzük most meg az ózon 1980-as évtized alatti viselkedését! Láthatjuk, hogy abban az évtizedben egyértelműen növekedés volt tapasztalható. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hazánk fölött a világ más részeivel ellentétben nem is volt ózoncsökkenés, hanem azt, hogy ha egy ilyen komplex fizikai rendszerben, mint a földi atmoszféra, kiválasztunk egy fizikai mennyiséget a sok közül, amelyre rengeteg egyéb, eleve sok minden mással kölcsönhatásban és visszacsatolásban lévő tényező hat, nem minden esetben, vagy nem minden rövidebb időszakra fogjuk a hosszú távon érvényesülő fő effektust látni. Másképpen fogalmazva: a fő effektus elveszhet a sok tényező együttes hatása mellett, és csak elegendően hosszú időszak megválasztása esetén válik láthatóvá.

 

 

 

 

 

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy több tényező van, amelyekre vonatkozóan nagy bizonytalansággal ugyan, de tudjuk, hogyan és milyen mértékben kell velük számolni.

 

 

 

 

Ma már nem vitatott tény, hogy az ózonréteget károsító anyagokat az egyezményeket aláíró országok teljességgel kivonták az iparból, így mára globális mértékben jelentéktelen a halogénezett szénhidrogének légkörbe juttatása. Azaz, az okot megszüntették, már csak azért kell várni a végeredményre, mert az ózonkárosító vegyületek átlagos légköri tartózkodási ideje igen hosszú, így ha már többet nem is juttatunk a légkörbe, a már ott lévők még sokáig ott maradnak. De utánpótlás hiányában fokozatosan csökken a mennyiségük. Az e célra kidolgozott modellek előrejelzése szerint a legvalószínűbb végkifejlet az, hogy századunk második felében – legnagyobb eséllyel a 2080-as évtizedben – a sztratoszféra kémiájában előállt zavar megszűnik, és visszaállhat az eredeti állapot. Az utóbbi évtized mérései azonban nem mutatnak javulást, sőt egy kis ózonkoncentráció-csökkenés vagy legalábbis stagnálás időszakában vagyunk, ahogy ezt a 3. ábrán láthatjuk. Ez jól érzékelteti, hogy minden kijelentést és következtetést csak nagyon körültekintő vizsgálatok után és elegendően hosszú időszak elteltével tehetünk. A fentebb említettek tükrében meglepően optimistának tűnik a Meteorológiai Világszervezet (World Meteorological Organization) szakértői bizottsága által az ózonréteg állapotáról évente kiadott jelentés (Scientific Assessment of Ozone Depletion) legújabb, 2018. novemberi dokumentumában foglalt előrejelzés. Eszerint az ózonréteg teljes regenerációja a korábbiakban becsültnél várhatóan hamarabb fog bekövetkezni: az északi félteke mérsékelt övében 2030 környékén, a déli félteke megfelelő övezetében 2050 körül, a déli sarkvidéken pedig várhatóan 2060 körül.