A kötet három nagy tematikus blokkba osztott tizennégy fejezetből áll. Az első blokkban a normatív alapokat és a fogalmi kereteket vázolja fel a kutatócsoport, a másodikban kontextusokról és kapcsolódásokról esik szó, míg a harmadikban közösségekről és kihívásokról olvashatunk.

A kötet nagyon tudatosan megtervezett. Az első nagy tematikus blokkban négy tanulmány (ebből három a három szerkesztő – Aczél Petra, Csák János és Szántó Zoltán Oszkár – munkája) szisztematikusan vezeti be a társadalmi jövőképesség fogalmi rendszerét.

Szántó Zoltán Oszkár a társadalmi jövőképesség analitikus koncepciójáról ír. A társadalmi jövőképesség egy olyan jellemző, mely kifejezi egy adott társadalmi entitás képességét arra, hogy jövőbeni változásokat értelmezzen, befolyásoljon, illetve felkészüljön ezen változások stratégiai kezelésére, a kihívások, kockázatok és lehetőségek menedzselésére. A jövőképesség fogalmáról könnyen asszociálhatunk a jövőkutatás, a fenntartható fejlődés vagy a versenyképesség fogalmaira. Valóban szoros kapcsolatban áll velük, a jövőkutatás egyes módszereire támaszkodik, amikor a jövőbeni változásokat írja le, a környezeti fenntarthatóság vagy a gazdasági versenyképesség területei pedig természetszerűleg kapcsolódnak a jövőálló elképzelések kidolgozásához. A társadalmi jövőképesség azonban más, izgalmasabb, holisztikusabb megközelítés, amely bár illeszkedik az előbbi fogalmakhoz, cselekvőképességében és többszintű társadalmi értelmezésében jelentősen különbözik tőlük. A társadalmi jövőképesség fogalma számtalan jelentéstartalommal bír, ilyen értelemben gyűjtőfogalom, ezen jelentéstartalmak szétválasztása gyakorlatilag a társadalmi jövőképesség kutatásának empirikus irányait is kirajzolja. Szántó Zoltán Oszkár kifejti, hogy milyen konjunktív és diszjunktív feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy társadalmi entitásnak jövőképessége lehessen. A szerző leírja azokat a társadalmi entitásokat is, amelyekre nézve értelmezhető a társadalmi jövőképesség (például szervezetek, intézmények, települések, régiók, országok, országcsoportok, társadalmak, nemzetek). Bevezeti a társadalmi jövőképesség alapformáit is aszerint, hogy mennyire aktívan áll a jövőképesség kiaknázásához, lehetnek proaktív (stratégiai kreativitás), aktív (stratégiai rugalmasság), illetve reaktív (stratégiai adaptivitás) alapformák. A vizsgálandó rendszer részei természetszerűleg maguk a változások, ezeket többféle módon is osztályozhatjuk. Ilyen jellemző lehet a megjósolhatóság vagy a változás időtartama vagy a változás tartalma. Szántó Zoltán Oszkár bevezető cikkéből egy izgalmas fogalmi rendszer rajzolódik ki, melyet a szerző analitikus formulákkal is leír. Amikor társadalmi jövőképességről beszélünk, először is meg kell határoznunk azt, hogy milyen társadalmi entitásra vonatkozik, mely alapformával van dolgunk, és hogy a változás milyen tartalmú, időtartamú, és mennyire jelezhető előre.

A második fejezetben Csák János a társadalmi jövőképesség normatív koncepcióját írja le. Kiinduló feltételezése az, hogy valamely társadalmi entitás végső célja az, hogy a részét alkotó egyének és a szervezetek elismerésre méltó életet élhessenek, egy olyan életet, melyet érdemes élni. A társadalmi jövőképesség morális, etikai, filozófiai interdiszciplináris megközelítését írja le, a vágyott vagy helyes élet nehezen megfogható, kultúránként és történelmi időszakonként változó, mégis egyértelműen kívánt célját. A fejezet első felében a szerző áttekinti a személy fogalmának holisztikus megközelítését, ezt követően morálfilozófiai alapelvek mentén a legnagyobb közös jó ideájának történetét. A filozófiai koncepcióképzés után a felvázolt eszméket a kutatócsoport által kidolgozott társadalmi jövőképesség index mátrixában értelmezi is. A személy, a társadalmi jövőképesség alanya, az ember, különleges helyet foglal el az érző lények között, egyszerre a természet része, de értelemmel is bír. Hasonló dinamikus kettősség van az egyén értelmezésében is, nem létezhet én mások tudomásulvétele nélkül, az ember egyszerre rész és egész, egy társas lény. Ilyen értelemben az emberiség civilizációs története felfogható a közös emberkép kialakításának igényeként, ahol az egyén szükségletei és a közösség szükségletei egymást kölcsönösen elégítik ki. Az emberi személyt és a társadalmi personát a legnagyobb közös jó köti össze. A szerző röviden, de nagyon szellemesen áttekinti számos nyugati gondolkodó üzeneteit a társadalmi jóról; konszenzusra természetesen nem juthat, de összességében kirajzolódik, hogy a külső és belső kihívásokat sikeresen megválaszoló közösségeket közös értékek, normák és moralitás tartja össze. A Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont folyamatosan dolgozik egy társadalmi jövőképesség index kidolgozásán (Social Futuring Index, SFI). A fejezet második felében a szerző gondolatébresztő módon bemutatja, hogyan lehet az elvontnak tűnő fogalmakat és koncepciót mérhető indikátorokká, objektiválható keretrendszerré formálni. A harmadik fejezetben Ábrahám Zoltán folytatja, kibővíti, elmélyíti az előbbi fejezet szemléletét és logikáját, rendkívül alapos filozófiaitörténeti eszmefuttatással körbejárja, hogy mit jelent, hogyan értelmezhető a személy, a megőrzés és a méltóság fogalma. Eljut odáig, hogy egy olyan közösségnek, melyben élni érdemes, az észnek és a szabadságnak vitathatatlan értékeknek kell számítaniuk, illetve, hogy tisztelnie kell az életet. Ez alapján a szabadság megélését emeli ki, és rendel hozzá vizsgálható dimenziókat.

A fogalmi bevezetés harmadik építőköve a társadalmi jövőképesség fogalmi-diszkurzív koncepciója, ezt Aczél Petra dolgozta ki. Írásában a társadalmi jövőképesség neologizmusát a tudományos és szakmai párbeszédekben már létező fogalmakkal és kifejezésekkel veti össze, ezzel rajzolva meg az új tudományos megközelítés viszonyát és módszertani logikáit a már meglévő megközelítésekhez képest. Vizsgálatát a két jelentésalkotó kategória, a képesség és a jövő tekintetében végzi el. Megközelítésében a társadalmi jövőképesség olyan képességkomplexum, ami a jövőbeli változások előidézésére és kezelésére vonatkozik, de jelentheti a jövőre irányuló fogalmaink új értelmezési keretét (vízió, stratégia, előretekintés), végül, de nem utolsósorban egy új szótár, melynek segítségével egy normatívan meghatározott jövőbeni létről tudunk gondolkodni, beszélni, és akár dönteni is. Fejezetében a rezilencia, jövőorientáció és a jövőállóság terminusait tárgyalja. A rezilencia ebben a megközelítésben az a képesség, kreatív, tanulással járó küzdelem, amely egy nehézség megtapasztalásakor segíti a visszarendeződést az eredeti vagy egy jobb állapotba (rugalmas adaptáció), ezt a gondolkodásmódot értelmező stílus maga az optimizmus. A jövőorientáció a jövőhöz való viszonyulás azon jellemzőit jelenti, melyek az időkiterjedést, a múlthoz, jelenhez és jövőhöz való viszonyt, illetve a jövővel kapcsolatos attitűdöket összegezi. A jövőbiztosítás a megalapozott előretekintésből kiinduló tájékozott stratégiai tervezés és fejlesztés logikája, mely szorosan kapcsolódik a megőrzés gondolatával. A szerző a társadalmi jövőképességhez viszonyítva határozza meg a három fogalom fogalmi keretrendszerét, felvázolva a fogalmak kapcsolódási pontjait és egymáshoz viszonyított logikáját is.

Az új tudományos megközelítés alapfogalmainak három plusz egy bevezető fejezete egymást kiegészítve, magas absztrakciós szinten, mégis világosan mutatja be az alapfogalmakat, gondolkodási folyamatokat, és azokat a területeket, ahol a társadalmi jövőképesség újat, kreatívat, innovatívat hoz a társadalmak jelenének és jövőjének mélyebb megértésében. Kiemelkedő és példaértékű nemcsak az új megközelítés bevezetése, de már módszertanként az is, hogy hogyan kell egy új szótárt és analitikus gondolkodást bevezetni, megalapozni.

A megalapozó fejezeteket az új szemléletmódot alkalmazó kutatások sora követi két nagy tematikus blokkban. Az első tematikus blokk a kontextusoké és a kapcsolódásoké. Monda Eszter a jövőkutatás kontextusában vizsgálja a társadalmi jövőképességet, letisztult fogalomhasználattal bővítve ki mindkét tudományterület értékeit. Kocsis Tamás a fenntarthatóságot, Ambrus Lóránd a politikát, Bakacsi Gyula pedig a hálózatokat állítja vizsgálata fókuszába, kiváló elemzéseket nyújtva a társadalmi jövőképesség tudományos alkalmazására. A második tematikus blokk közösségekkel és ezek kihívásaival foglalkozik. Gál Róbert Iván és Radó Márta szerzőpárosa az idősödéssel, Bartus Tamás a gyermekvállalás okaival, Perczel Forintos Dóra a tudatossággal foglalkozik. Két fejezet a személyközpontú megközelítést alkalmazza, Ablonczy Bálint három történelmi személyiséget, Szepesi Balázs pedig a jövőképesség kulcsszereplőit vizsgálja. Lovászy László a fejlesztett ember víziójával zárja a kötetet. A tanulmányok mind-mind az adott tématerülethez fontos gondolatokat nyújtó elemzések, egyben az új tudományterület alkalmazásának sokszínű esettanulmányai. A kötet messze túllép a bevezetésen, élő, fontos esettanulmányokat hoz már az alkalmazásra is.

Alapmunka született, mely megújítja, kibővíti a társadalmi megismerés módszertanait. Holisztikus és multidiszciplináris, jól használható elméleti keretrendszert és módszertant ad a jelent és a jövőt megismerni, illetve befolyásolni vágyó szakemberek kezébe. Nagy vonzereje az új tudományterületnek, hogy multidiszciplinaritása mellett egyszerre nyújt lehetőséget az elméleti megközelítésre, és a cselekvésorientált, gyakorlati jellegű munkák, kutatások, fejlesztések elvégzéséhez is. Bízom benne, hogy a következő években sok olyan kutatásról olvashatunk majd, mely a társadalmi jövőképesség megközelítését alkalmazza.