Mint köztudott, ezzel a kötettel már kilencedik darabjához érkezett a Pázmány-életmű kritikai kiadása, a nagyívű vállalkozásnak így most újabb darabja csatlakozhat az eddig megjelentekhez. Nem kétséges, hogy a rendkívül terjedelmes szövegkorpusz teljességre törekvő kiadásának történetében mérföldkőnek tekinthető az összes művek kritikai edíciójának programja, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatócsoportja Hargittay Emil vezetésével folytat. A mostani kötetnek már hosszú címe (Alvinci Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása, Pozsony, 1609) is jelzi, hogy stilisztikai leleményekben bővelkedő, a régi magyar nyelvet, retorikát reprezentáló szövegről van szó ebben az esetben, ami a kommunikációtörténet oldaláról ugyancsak érdeklődésre tarthat számot. Főként talán azért, mert argumentumok feszülnek itt egymásnak, teológiai érvek és ellenérvek csapnak össze a retorikai és logikai szövegszerkesztési elvek érvényesülése mellett, s noha a személyeskedő megjegyzések sem hiányoznak egyes mondatokból, mégsem azok uralják az eszmecserét, az ad personam alakzatok elsősorban dekoratív (többnyire nyelvteremtő erejű) élénkítő alakzatai a fejtegetéseknek. Csupán ízelítőűl néhány ezek közül: Pázmány vitapartnerének „forgószélhez hasonló gyors elméjéről”, „elálmélkodtató eszeskedésiről”, „buborík módgyára felfútt szókkal való nyelveskedéséről”, „foltos nyálaskodásáról”, „istállóhoz illendő poshadt szitkozódásáról” ejt szót, de azt is elismeri, hogy annak szövegében van „ennéhány jó módgyával ejtett magyarismus”. Látható, hogy az anyanyelvi leleményeket még az oly élesen szembenálló vitapartnerek is elismeréssel nyugtázták egymás írásaiban.

Mivel Alvinczi vitairata az Öt szép levélnek csak az első kettőjére adott választ, ezért a Megrostálás is két egységre tagolja a választ. Az elsőnek fő témája a szentek és képek tisztelete, a második pedig „az hittel kötött fogadásnak erősségéről”, azaz a szószegésnek a különböző konfesszionális felfogásáról és történeti eseteiről (Husz János sorsa a konstanzi zsinaton, békekötés és békeszegés a törökkel, várnai vereség) értekezik.

A főszöveg után Báthory Orsolya tanulmánya részletesen ismerteti a mű keletkezési körülményeit és utóéletét. Megtudjuk innen azt is, hogy a Megrostálás 1609-es eredeti pozsonyi kiadása mindössze két példányban maradt fenn, ebből egyet Debrecenben, egy másikat Prágában őriznek, mindkettő kolligátumba kötve maradt fenn, s mindkettőt hasznosította a jelen kiadás.

A Megrostálás már csak azért is különleges helyet foglal el a polemikus műfaj történetében, mivel annak szövegéből részben rekonstruálni lehet az elveszett Alvinczi-vitairat tartalmát. Pázmány mintegy nyolcvan esetben szó szerint idézi az ellene felhozott vádakat, összegzi vitapartnere érveit, szembesíti egymással a kétféle argumentációt. Természetesen ez nem helyettesítheti ismeretét az eredeti Alvinczi-szövegnek, amelynek előkerülésére már aligha lehet reményünk, de mégis ad róla egyfajta információt, a vitapartner tükréből is felsejlenek a kontroverz fejtegetés kontúrjai. Pázmány szigorú logikával dolgozott, mindig pontról pontra szó szerint citálta vitapartnere szavait, s azokhoz fűzte cáfolatát, így lehetőség kínálkozott az elveszett Alvinczi-szöveg viszonylagos rekonstruálására. Báthory Orsolya ezt a nem gyakran adódó lehetőséget ki is aknázta, s a szövegrészletek összeállításából (Heltai János korábbi stilisztikai megállapításait is kamatoztatva) körvonalazni tudta a ma már példányból nem ismert kiadványt.

A mű keletkezési körülményeit és későbbi sorsát bemutató tanulmányt követik a tárgyi jegyzetek mintegy hatvan lapon át, ezek minden szempontból megvilágítják és értelmezik a szövegben előforduló filológiai utalásokat. Vannak köztük szómagyarázatok, a régies fogalmak értelmezései, latin citátumok fordításai, a szövegben említett történelmi személyek fontosabb életrajzi adatai. Közismert, hogy az ilyen munkában nem könnyű megtalálni a középutat egyfelől a túl szűkmarkú, másfelől a túlzottan bőbeszédű magyarázatok közt, itt a sajtó alá rendezőnek sikerült e téren a megfelelő arányt megtartania.

A tárgyi magyarázatokat a mutatók egész sora követi. Előbb a Pázmány által használt művek listáját kapjuk meg, majd az általa citált művek szerzők szerinti mutatója következik a rövidítések feloldásával. Mindennek alig túlbecsülhető jelentősége, hogy bepillantást enged az írói műhelybe, a kora újkori szövegszerkesztői gyakorlatba, mégpedig a korszak egyik legtöbbet idéző, legszélesebb olvasottságú szerzőjének révén. A marginális rövidítések feloldása olykor rejtvényfejtéshez hasonlítható művelet, amelyet természetesen ma már az elektronikus könyvtárak használata tesz eredményessé. Természetesen a személy- és helynévmutató, valamint a bibliai könyvek regisztrációja sem hiányzik a kiadványból, amely így a további kutatások lehetőségét is felkínálja a kora újkort kutatók számára.

Az eddig megjelent kötetek visszhangja igazolja, hogy a szövegközlés és a jegyzetelés során kialakított módszer eredményes és nagyon tanulságos a többi régi magyar irodalmi szöveg kiadása számára is. A most elkészült kötet viszonylag kisebb terjedelme tette lehetővé, hogy tárgyi jegyzetei is egyidejűleg elkészüljenek a főszöveghez csatoltan, így azok azonos kötetben kaphattak helyet, ellentétben a korábbi terjedelmesebb művek esetében alkalmazott eljárással. Pázmány hallatlanul bőséges utalásrendszere, szövegeinek hivatkozásokban és marginálisokban való gazdagsága rendkívüli szakmai felkészültséget kívánó, időigényes munka. Ennek elvégzéséhez a korszak történetének elmélyült ismerete, irodalom- és nyelvtörténeti, teológiai, patrisztikai, klasszika-filológiai tájékozottság egyaránt szükségesnek mutatkozott. A sajtó alá rendező Báthory Orsolya elismerésre méltó pontossággal végezte el a textológiai és a jegyzetelési munkát egyaránt. Mind a magyar, mind a latin részek betűhív átírásban készültek, a szöveg valamennyi sajátosságát megőrizve, csupán a mai magyar ábécében nem használt betűalakok és jelek átírása történt meg. A gondos textológiai lektorálás – Vadai István munkája – ugyancsak biztosítékot jelentett afelől, hogy ez a kötet is a korábbiakhoz hasonló módszerrel és szakszerűséggel készüljön el. Nem véletlen a belső címlapon olvasható információ, mely szerint a sorozat egésze „a Magyar Tudományos Akadémia Textológiai Munkabizottsága által elismert kritikai kiadás”.

Jelen kötet nem csupán a mai kornak megfelelő textológiai és filológiai elveket érvényesítette maradéktalanul, hanem a modern technika segítségét is igénybe vette, a kiadványhoz csatolt CD-n is közreadta a szöveget. S ami szintén nagy nyereség: a Megrostálás mellett az 1609-es év vitaindítója, az Öt szép levél tex­tusa is szerepel a lemezen, mintegy előkészítve ennek a remélhetőleg hamarosan bekövetkező közreadását.

A sorozat kilencedik darabjaként most közreadott kötet mindenképpen erősíti azt a reményt, hogy „a magyar bíboros Ciceró” összes munkái belátható időn belül korszerű kritikai kiadásban állnak majd rendelkezésre, amelynek révén a korábbiaknál jóval árnyaltabban ismerhetjük meg a kora újkori vitakultúrát, ezen belül azokat a kommunikációs stratégiákat, amelyek a hitviták kontextusában nyelvteremtő erőt mutattak. A rangos vállalkozásnak mind eddigi munkáját, mind jövendő folytatását számos intézmény és pályázat (MTA, NKA, OTKA, Bolyai-ösztöndíj) által biztosított támogatás tette és teszi lehetővé.