Ahogy arról szó esett, a referenciális jelenet interszubjektív konstruálása során nemcsak a megnyilatkozó tér- és időbeli pozíciója, illetőleg szociokulturális szituáltsága funkcionál kontextusfüggő kiindulópontként, hanem a tudati beállítódása is (→ 2.3.2). A közös figyelem interszubjektív kontextusában ugyanis a résztvevők nemcsak fizikai entitásokként, illetőleg társas létezőkként értelmezik egymást, hanem olyan mentális ágensekként is, akik képesek mentális állapotokat (ismereteket, szándékokat, vágyakat és érzelmeket) tulajdonítani egymásnak (l. Tátrai 2017a: 938–942). Ám ennek a kontextusfüggő kiindulópontnak a működése nem annyira a referenciális tájékozódás deiktikusságára, hanem sokkal inkább annak szubjektivitására, pontosabban szubjektumhoz kötöttségére irányítja a figyelmet (vö. subjectivizing reality, Bruner 1986: 27).

 

 

Ahogy azt a (31) szemlélteti, a megnyilatkozónak nem is szükséges jelöltté, reflektálttá tennie, hogy a tudata aktív, amikor a nyelvi szimbólumok alkalmazásával a figyelmet irányítja. Ám a megnyilatkozó az aktuális tudati beállítódását jelöltté, reflektálttá is teheti (pl. Valószínűleg / Állítólag / Szerencsére Mari nem itt él). Ezekben az esetekben, amelyet szubjektivizációnak szokás nevezni (vö. Langacker 2006: 18; Tolcsvai Nagy 2017b: 306–309, 462–466), a megnyilatkozónak mint konceptualizálónak a közöltekhez való szubjektív viszonyulása egy elemi jelenet konstruálásának keretében, rejtetten jut érvényre, vagyis anélkül, hogy a megnyilatkozó önmagát az adott jelenetben mentális ágensként megfigyelhető szereplőként objektiválná (vö. pl. Máshol akarok élni; Látlak Mari stb.).

 

 

A (32)-ben első pillantásra úgy tűnhet, hogy a mondom magamnak elemi mondatban közvetlenül a megnyilatkozó objektiválódik mentális ágensként, reflexió tárgyává téve a Hülye voltál elemi mondatban közöltekhez való szubjektív viszonyulását. Ám a mondom magamnak után következő mellékmondat (majd ha ez elmúlik) nyilvánvalóvá teszi, hogy a kontextualizáló funkciójú főmondatban nem az aktuális megnyilatkozó, hanem annak jövőbeli énje objektiválódik mentális ágensként. Az ilyen eseteket, amelyekben a tudatosság szubjektuma az aktuális megnyilatkozóról más mentális ágensekre helyeződik át, nevezi Sanders és Spooren (1997: 88–91) perspektivizációnak. A megnyilatkozó ugyanis nemcsak magát, hanem másokat is mentális ágensnek tekint, más szubjektumok helyébe is bele tudja képzelni magát. Így nem csupán arra képes, hogy másoknak – köztük múltbeli vagy jövőbeli önmagának – a mentális állapotait megjelenítse, hanem arra is, hogy az ő kontextualizáló szerepű szubjektív viszonyulásaikat is hozzáférhetővé tegye. A megnyilatkozó tehát – a tér- és időbeli pozícióhoz, valamint a szociokulturális szituáltsághoz hasonlóan – ezt a fajta kontextusfüggő kiindulópontot is áthelyezheti más entitásokra, ez esetben más szubjektumokra, pontosabban szubjektumként megkonstruált entitásokra (→ 3.3.2).