Az elemi jeleneteket megkonstruáló elemi mondatok, amelyek a séma és a megvalósulás dinamikus kölcsönviszonyát mutatják (Tolcsvai Nagy 2017b: 394–396; Imrényi 2013, 2017: 664–677), a megnyilatkozások egyénileg begyakorlottá és közösségileg konvencionálissá vált feldolgozási egységeiként funkcionálnak. Ezekkel a feldolgozási egységekkel válik lehetővé (i) az elemi jelenetek episztemikus lehorgonyzódása a közös figyelem interszubjektív kontextusához, (ii) a kommunikatív cselekvések, azaz beszédaktusok végrehajtása a nyelvi interakcióban, valamint (iii) az „emészthető” méretű csomagokba rendezett információk diskurzusba ágyazása (l. Langacker 2015; vö. még Chafe 1994; Brisard 2021).1 Az episztemikus lehorgonyzásnak ez az összetett művelete azt teszi lehetővé, hogy az adott diskurzusban megjelenő elemi mondatot a diskurzus résztvevői a referenciális jelenetre, annak egészére vagy egy határolt részére vonatkoztassák. A dolgokat megnevező főnevek esetében a határozottság, az azonosítás, a mennyiség, a dolgok közötti viszonyokat megnevező igék esetében pedig az idő és a mód, valamint – a magyar nyelv esetében – a szám és a személy jelölése segíti elő az elemi mondat lehorgonyzását (→ 3.1.1.3). A lehorgonyzást jelölő nyelvi elemek alkalmazása azt teszi lehetővé, hogy az adott diskurzusban megjelenő elemi mondatot a diskurzus résztvevői a referenciális jelenetre, annak egészére vagy egy határolt részére vonatkoztassák (→ 2.2.2). Ennélfogva bizonyos esetekben egyetlen, a diskurzusvilágban lehorgonyzott elemi mondat is funkcionálhat önálló megnyilatkozásként, amelyhez képest válaszoló pozíció foglalható el (vö. Bahtyin 1988). Más esetekben viszont több elemi mondatra van szüksége a megnyilatkozónak ahhoz, hogy a kommunikációs igények kielégítése céljából a referenciális jelenetre irányítsa a befogadó figyelmét. Ebben az esetben ehhez a több mondatból álló figyelemirányítási egységhez képest alakíthat ki olyan pozíciót a befogadó, ahonnan a megértés válaszát adhatja.

A konstruálást annak kontextusfüggősége felől nézve azt is érdemes kiemelni, hogy önálló megnyilatkozásként nem csak a temporális folyamatot lehorgonyzó elemi mondatok funkcionálhatnak. Azok az ún. tagolatlan mondatok is (l. Kugler 2000, 2017a), amelyek voltaképpen nem elemi jeleneteket horgonyoznak le, hanem azokra reflektálnak, szintén lehetnek önálló megnyilatkozások. Ezekkel az önálló megnyilatkozásként funkcionáló diszkurzív egységekkel a megnyilatkozó magára irányíthatja a címzett figyelmét (Hé!, Péter!, Édes öregem! stb.), de emellett válaszolhat is velük a másik megnyilatkozására (Ühüm, Persze, Igen(?), Hogyhogy?, Hűha! stb.), továbbá az érzelmi viszonyulását is kifejezhetik (Jaj, A fenébe, Ujjé stb.). Ezekkel a diszkurzív egységekkel a megnyilatkozó úgy irányítja a befogadó figyelmét a referenciális jelenetre, hogy azt nyelvileg nem dolgozza ki lehorgonyzott temporális folyamatként. Az ilyen esetekben ugyanis számít arra, hogy a befogadó is mozgósítani tudja az adott helyzetben relevánsnak tekinthető kontextuális ismereteket. Ilyen diszkurzív egységek természetesen azokban a megnyilatkozásokban is megjelenhetnek, amelyek a referenciális jelenetet egy vagy több, az elemi jeleneteket lehorgonyzott temporális folyamatként kidolgozó elemi mondattal teszik a másik számára hozzáférhetővé (pl. Jaj, Péter, persze, elintézem!). Ez utóbbi esetben – a fentebb említett funkciók mellett – olyan diszkurzív egységekkel is találkozhatunk (Nos, Hát, Szóval stb.), amelyek diskurzusszervezői szerepet töltenek be (vö. Fraser 1999; valamint Dér 2020).

A magyar mondat Imrényi András (2017) által kidolgozott többdimenziós modelljében az elemi mondat (egyszerű mondat, tagmondat) egyrészről lehorgonyzott folyamatként (D1), másrészről közlési aktusként (D2), harmadrészt diskurzusba ágyazott üzenetként (D3) is értelmezést nyer. A kontextualizáció mind a három dimenzióban releváns és lényeges szempontként jelenik meg, más-más módokon megnyilvánulva. Amíg a mondat D1 dimenziójában a kontextualizáció a lehorgonyzás interszubjektivitásával, addig a D2 dimenzióban az interaktivitásával, a D3 dimenzióban pedig a diszkurzivitásával tart fenn szoros kapcsolatot, kiemelve azok lényegi szerepét jelentésképzésben.

A lehorgonyzó kontextualizálás során, amikor a mondat lehorgonyzott folyamatként kap értelmezést (D1), a kontextus és a nyelvtan kapcsolata alapvető módon nyilvánul meg (vö. basic grounding; Langacker 2015: 19). Ekkor az elemi jelenetként megkonstruálódó mondat a közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusához mint alaphoz horgonyzódik le episztemikusan, akár önmagában is egész referenciális jelenetként, akár annak határolt részeként funkcionálva. Mindez azt jelenti, hogy ekkor a mondat kontextualizációja a figyelemirányítás triadikus, interszubjektív aktusának keretében valósul meg, vagyis úgy, ahogyan valaki, valakinek, valamire irányítja a figyelmét. Ennek keretében tulajdonítható kiemelt szerep a kontextualizáló konstrukciók két korábban bevezetett alaptípusának, a deiktikus és a reflexív kontextualizálóknak (→ 3.2.2). A D1 viszonylatában a kontextualizáló konstrukciók két korábban bevezetett alaptípusa között lényegi különbség mutatkozik. A deiktikus kontextualizálók integrálódnak a lehorgonyzott folyamatba, azaz szerepet kapnak abban, ahogyan az adott esemény vagy helyzet a maga szereplőivel és körülményeivel megkonstruálódik. A reflexív kontextualizálók viszont jellemzően nem alkotják integráns részeit a lehorgonyzott folyamatnak a D1 viszonyhálózatában, azaz jellemzően nem a színre vitt folyamat valamilyen szereplőjét vagy körülményét jelölik, és ha mégis, ezt sajátos módon teszik. A reflexív kontextualizálók ugyanis olyan jelzések, hogy a folyamat lehorgonyzásával kapcsolatos metapragmatikai viszonyulásokat, reflexiókat teszik explicitté.

Az interaktív kontextualizálás során, amikor a mondat kommunikatív aktusként jelenik meg (D2), a lehorgonyzásnak nem az interszubjektív, hanem az interakcionális jellege válik meghatározóvá (vö. interactive grounding; Langacker 2015: 19). Amikor ugyanis a különböző kommunikációs helyzetekben megnyilatkozunk, e megnyilatkozások mondataival különböző kommunikatív cselekvéseket is végrehajtunk. Például utasításokat adunk, megállapításokat teszünk, kérdéseket fogalmazunk meg, figyelmeztetünk, bocsánatot kérünk. Mindez azt jelenti, hogy az elemi jeleneteket megkonstruáló mondatok a diskurzushoz köthető társas cselekvések megvalósításában is fontos szerepet kapnak. A különböző közlési funkciókban megjelenő mondatokkal kapcsolatban az a központi kérdés, hogy milyen összefüggés van a mondatok szerkezete és cselekvésértéke között. A kontextualizáció szempontjából pedig az a központi kérdés, hogy melyek azok a kontextualizáló konstrukciók a mondatban, amelyek a mondat cselekvésértékét, azaz illokúciós erejét felismerhetővé teszik. A mondatok mint kommunikatív cselekvések (beszédaktusok) kontextualizációját ugyanis nagyban megkönnyíti, hogy léteznek olyan – a mondat cselekvésértékét jelző – konvencionális nyelvi megoldások, amelyek a mondat interakcionális lehorgonyzásában kapnak lényegi szerepet. Ezen belül a performatív igék olyan első személyű, jelen idejű igealakok, amelyek a megnyilatkozóhoz lehorgonyozva, jellemzően külön jelenetként teszik explicitté azt a kommunikatív cselekvést, amelyet a megnyilatkozó az adott mondattal végre kíván hajtani (pl. megjegyzem, kérlek, ígérem, köszönöm, kinyilvánítom). A mondaton belüli egyéb interaktív kontextualizálók (lexikai, morfológiai, szórendi és intonációs megoldások) viszont a performatív igéknél implicitebb és integráltabb metapragmatikai jelzésekként funkcionálnak (l. ehhez Imrényi 2017: 715–742; Kugler 2017a: 761–805; Tátrai 2017a: 1008–1022).

A diszkurzív kontextualizálás során viszont, ahol a mondat diskurzusba ágyazott üzenetként, azaz információcsomagként (D3) válik leírhatóvá (vö. anchoring; Langacker 2015: 26–30), az elemi mondatoknak azok a részei funkcionálnak kontextualizáló elemekként, amelyek „a mondatban kifejezett, a figyelem előterébe helyezett információ könnyebb feldolgozását és/vagy a beszélő szándékainak megfelelő értelmezését, értékelését segítik a befogadás folyamatában” (Imrényi 2017: 744–745, l. még Halliday 2014: 109). Imrényi (2017: 745–758) az információk feldolgozásával, megértésével kapcsolatos kontextualizálás többféle típusa között tesz különbséget: (i) személyhez, dologhoz kötés, (ii) időbeli és térbeli elhelyezés, (iii) az episztemikus modalitás, az evidencialitás és (iv) az értékelő attitűd jelölése, (v) a diskurzus részei közötti kapcsolat jelzése, (vi) mondatbevezető típusjelölők, valamint (vii) értelmezők alkalmazása.

Az alábbiakban egyfelől arról esik szó részletesen, hogy az elemi mondat D3 dimenziója kapcsán sorolt kontextualizáló konstrukciói közül a személyhez, dologhoz kötés, valamint az időbeli és térbeli elhelyezés szoros kapcsolatot tart fenn a korábban már tárgyalt deiktikus kontextualizálással (→ 3.1). Ennek keretében a 3.3.1. alfejezet a kontextualizálás jelöltségének kérdését is tárgyalja. Másfelől az alábbiakban az is reflexió tárgyává válik, hogy a D3 további kontextualizáló konstrukciói (az episztemikus modalitás, az evidencialitás és az értékelő attitűd jelölői, a diskurzus részei közötti kapcsolat jelölői, valamint az értelmezők) egyszersmind reflexív kontextualizálóként (→ 3.2.2.) is funkcionálnak. A 3.3.2. alfejezet amellett hoz érveket, hogy amíg a D1 dimenzióban e reflexív kontextualizáló konstrukciók a tudati beállítódást érvényre juttató referenciapontokat jelölnek ki az elemi jelenetek interszubjektív feldolgozásához, addig a D3-ban – hasonlóan a személyhez, dologhoz kötéshez, valamint az időbeli és térbeli elhelyezéshez – kezdőpontokként (starting points; vö. Langacker 2015) funkcionálnak az információk diskurzusba ágyazásához.