A Petőfiről szóló emlék- és gyászversek folyama kissé nehézkesen indult el, mely vélhetően a Petőfi haláláról szóló hírek bizonytalan státuszával és a szabadságharc utáni megtorlás (sajtó)politikai légkörével magyarázható. Először 1849 szeptemberében jelent meg két költemény Hencz József és Bulcsú Károly tollából a Komáromi Lapokban.1 Komárom szeptember 27-i kapitulációját követően viszont jó darabig szinte egyáltalán nem jelentek meg Petőfihez szóló költemények. 1850 októberében Arany János még fontos gesztusnak tartotta e lírai búcsúzást, a Petőfi körüli hallgatásra panaszkodva köszönetét és elismerését fejezte ki Szász Károlynak (első) Petőfi-költeményéért: „[N]agyon jól esett, hogy akadt valaki, rajtam kívűl, ki szegény P[etőfi]ről megemlékezett. Bizony isten, már azt kezdtem hinni hogy P. csak az én privát-költőm volt, hogy már senkinek sem jut eszébe!”2 A politikai feszültségek lassú oldódásával viszont elszaporodtak az emlékező, tisztelgő és búcsúzó versek: Szász Károly például még további négy Petőfi-költeményt publikált. Születésüket serkentették a Petőfi kapcsán megjelenő aktualitások: a költő „újabb” verseinek kiadása és posztumusz akadémiai díjazása 1858-ban vagy a Vasárnapi Ujság 1857-es és 1860/61-es szülő- és sírhely-vitái. A Petőfihez írott poémák szimbolikus értékének gyors inflálódását mutatja, hogy Pákh Albert már 1853-ban gúnyosan fogalmazott e gombamód szaporodó költői gesztusról. Egy fiktív fűzfapoéta szerepébe bújva a poémák hamisságát, divatszerűségét, kisajátító szándékát kritizálta.

 

 

Megjegyzendő, hogy nem csak a Petőfiről szóló versek váltottak ki gyakori ellenérzést ekkoriban. Az efféle alkalmi műfajoknak egyébként is kétes presztízse volt a korban. Szemléletes lehet Arany János esete, aki a panteonizáció patetikus sablonjaitól, a bárdköltőszerep kötöttségeitől való berzenkedésének adott hangot Tompa Mihálynak Széchenyi emlékezete című emlékódája (1860) kapcsán: „Alkalmi poéma lett bizony az, és nagyon meglátszik rajta a morális kényszerítés, melynek nyomása alatt a világra jött.”4 Csengery Antalnak részletesebben vallott ekkoriban a Széchenyi-emlékverssel (s az egy évvel korábbi Kazinczy-ünnepségekkel) kapcsolatos vívódásairól: komoly poétikai problémát jelentett számára az emlékezői szokásrendhez és az (emlékezet)politikai reprezentáció elvárásaihoz való igazodás. Az esetet részletesen elemző Porkoláb Tibor amellett érvel, hogy Arany elsődlegesen nem műve aktuális hatása és közönségsikere miatt aggódott, sokkal inkább a költőileg érvényes lírai megszólalás és az emlékezeti költészet műfaji sémáinak összeférhetetlensége aggasztotta.5

 

 

A Petőfiről szóló versek vizsgálatát jócskán elmélyítené egy szinkrón és diakrón műfajtörténeti perspektíva, azonban érvelésünk logikai és terjedelmi kereteire tekintettel csak utalni tudunk néhány általános tendenciára. A Petőfiről szóló verses szövegkorpuszt leginkább az emlékvers nyitott kategóriájába sorolhatjuk. Az emlékvers alatt nem műfajt, inkább műfajcsoportot érthetünk: rendkívül szerteágazó, rizomatikus formai és tartalmi jegyeket mutató, időben és térben más-más műfajokat adaptáló, más-más „befogadói-használati” módokkal rendelkező fogalmat. Emellett meg kell különböztetnünk a szintén emlékversnek nevezett, emléknek szánt (például emlékkönyvbe) írt alkalmi versektől vagy emlékezésről szóló filozófiai poémáktól, illetve a memóriagyakorlatként (tanulási segédanyagként) funkcionáló verses mondókáktól.7 Az emlékvershez sorolhatók elsősorban azok a kegyeleti és tiszteletnyilvánítási célzattal készült költemények, melyeket napjainkban (francia kifejezéssel) hommage-ként szokás megnevezni. Illetve itt említendők a gyászköltészeti hagyomány epitáfiumokra (sírfelirat) és epicédiumokra (gyászének) alapozott irányzatai is.8 E költemények a 18–19. században anyanyelvűvé váltak, világképük és fogalmiságuk szekularizálódott,9 majd egyre személyesebb, olykor humoros hang szólalt meg bennük; emellett – mivel nyomtatásban is terjedtek – elszakadtak a temetés konkrét helyzetétől és a korábban bevett használati módoktól, így egyre önállóbb „irodalmi” életet kezdtek élni.10 Ha konkrétabb műfajokat akarunk megjelölni, kifejezetten a Petőfiről szóló versekre fókuszálva, igen színes a merítés. A sírfelirat, az epigramma, a (gyász)óda, az elégia, az elegico-óda, a (bor)dal, a (dalszerű) episztola, a cento, a ballada stb. attribútumai egyaránt fölfedezhetők. Porkoláb Tibor úgy véli, az emlékóda volt a korszak leginkább meghatározó, ám irodalmi-kanonikus értelemben igencsak bizonytalan státuszú emlékezeti műfaja.11 Érdekes, hogy a Világirodalmi lexikon a gyászvers néven jelölt műfaj(csoport) rendkívüli gyakoriságát és személytelenségét emeli ki:

 

 

(Mivel a Petőfihez írott versek nem minden esetben a gyász kifejezésére irányulnak, szerencsésebbnek tartjuk emlékversnek nevezni őket.)

 

 

A költeményeket olvasva igen feltűnő a tonális, képhasználati, szerkezeti megoldások egyneműsége, bizonyos retorikai és tropológiai sémák gyakori fölbukkanása. Mivel az emlékvers kimondottan mellőzött területe a 19. századi szakirodalomnak, célszerűnek tartjuk retorikai, tematológiai és topikai eszköztáruk mentén ismertetni a költeményeket. Kizárólag a gondolatmenetünkre érvényes, induktív megközelítésben, terjedelmi okokból megelégedve egy vázlatosabb áttekintéssel.