Lehetséges-e a kritika nyomán a szabályalapú nemzetközi rend megmentése és támogatása? – teszi fel a kérdést. Válasza: dekonstrukció helyett rekonstrukció. Vagyis választ kell adni azokra a kihívásokra, amelyek aláásták az emberi jogokba vetett hitet. A hazai szakirodalomban is megjelent az az optimista nézet, amely szerint „az emberi jogok kritikus vizsgálatának kezdeményezése azonban nem az emberi jogi elméletek teljes elvetését, sokkal inkább a korábbi elméletek újraértelmezését vetítette előre. Ennek egyik oka lehet, hogy az emberi jogok már nemcsak papíron létező filozófiai elméletet jelentettek, hanem nemzetközi szerződésekben rögzített, sokszor ellentmondásosan működő mindennapi gyakorlatot is.” (Matyasovszky-Németh, 2019: 29) A lehetséges válaszokra kísérletek születnek – íme, néhány a legfontosabbak közül.

Az újabb és újabb jogok szélsőséges gyakorlata helyett felmerült az igény az emberi jogok realista megközelítésére. Ha nem is vitatjuk, hogy az alapjogok a mindenkori többség akarata felett állnak, de nem szakíthatók el állandóan a választók többségének és az általuk választott politikusoknak az akaratától. Tudományelméletileg jelentős hozzájárulás ehhez a válaszhoz, hogy az empirikus társadalomtudományok is bekapcsolódtak a nemzetközi jogi alapú emberi jogok szélesebb kontextusba helyezéséhez.

Egy másik válasz az identitás kérdésére helyezi a hangsúlyt: marginalizált emberi csoportok – köztük vallási csoportok, sőt egész országok – érzik sértve magukat az egyetemes emberi jogi normák alkalmazása miatt, mert azok valójában jól azonosítható, részleges értékeket neveznek egyetemesnek, és ezeket erőltetik rájuk. Számos kutató, elsősorban a nem európai országok képviselői megjegyzik, hogy a legtöbb nemzetközi dokumentum kizárólag nyugati elképzeléseket tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a jog és a politika keveredését. Néhányan egyenesen a gyarmatosítás kiterjesztésének tekintik az emberi jogi mozgalmat (Garg, 2016). Egyes államok történelmi, vallási és kulturális sajátosságaikkal igazolják azt az állításukat, hogy az emberi jogok nem alkalmazhatók rájuk ugyanúgy, mint más államokra. Az úgynevezett „nem liberális országok” úgy vélik, hogy az emberi jogok csak a nyugati megközelítést tükrözik értékelésükben, és nem veszik figyelembe a nemzeti hagyományokat és kulturális sajátosságokat. Ez kétségeket ébreszt az emberi jogok általánosan elfogadott fogalmainak létezését illetően (Tchinaryan et al., 2020: 6). Alternatívaként fordulnak olyan értékvilágokhoz, mint az indiai spiritualizmus, Gandhi tanítása vagy – nem véletlenül – a tanulmányban is említett Amartya Sen elmélete.

További kérdés az etika szerepe a politikában, amely kérdés Machiavelli óta van napirenden. A fent említett szkeptikusok is elismerik, hogy bizonyos korlátok között nem mellőzhetők bizonyos értékek, etikai normák – így az emberi jogok sem – a nemzetközi kapcsolatokban.

Egy további válasz egyenesen odáig megy, hogy küszöbön áll egy második emberi jogi forradalom, amely mítosznak tartja, hogy az emberi jogokat csak az államoktól kell félteni, illetve az államokkal szemben vagy csak azok ellenében lehet megvalósítani. A hagyományos – az állammal szembeni negatív jogvédelmet kizárólagosnak tartó – emberi jogi felfogást a bírói joggyakorlat, így a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság esetjoga átalakította és meghaladta. Ennek az elméleti fordulatnak az eredménye az állam pozitív kötelezettségeinek kidolgozása és hangsúlyozása.