Robertson (2010) külön tanulmányt is szentelt annak, mire figyeljen a (nem anyanyelvi) szövegező. Sosoni (2012) emellett rámutat, hogy az uniós kontextus hatása az anyanyelvi beszélőket sem kíméli. Az uniós többnyelvű környezet, a nem anyanyelvi beszélőkkel való folyamatos kapcsolat az anyanyelvi beszélőket is egyre jobban eltávolítja anyanyelvüktől. E sajátos angol a brexit után sem tűnik el, hiszen a gyakorlati szempontok, amelyek az angolt elsődleges munkanyelvvé tették, továbbra is megmaradnak (Baaij 2018: 108). Sőt, a brexit ezt a folyamatot fel is erősítheti, hiszen az Egyesült Királyság távozásával az a tagállam lépett ki, amely számára a nyelv a kulturális identitás kiemelt része volt.1 Így az angol nyelv uniós kontextusban egyre semlegesebb (forrás)nyelvvé válhat. Az EU English jellemzőiről részletesebben a 6.2. alfejezetben lesz szó.

A 4. táblázatból az is jól látható, hogy az angol – elsődleges forrásnyelvi szerepe mellett – jelentős célnyelvi státuszt is élvez. Bár a fordítások túlnyomó többsége angol nyelvről történik, a többi nyelvnél nagyobb arányban fordítanak angol nyelvre is. Erre azért fontos felhívni a figyelmet, mert ebből adódóan az angol nyelvet nemcsak a szövegezés (pl. a nem anyanyelvi beszélők), hanem a fordítás révén is éri hatás, azaz mindkét tevékenység hozzájárulhat az „uniós” réteg, az angol eurolektus kialakulásához. A fordítási tevékenység tehát az angol nyelvre is hasonló hatással lehet, mint a „klasszikus” célnyelvek esetében (lásd erről részletesen az 5.2. alfejezetet).

Bár a jogalkotás elsődleges nyelvének az angol tekinthető, az EU esetjogában a francia tölt be kulcsszerepet. Az Európai Bíróság elsődleges munkanyelve a francia, és e nyelven készítik a Bíróság ítéleteit, sőt de jure is ez a forrásnyelv. A jogalkotásban és az esetjogban tehát két eltérő alapelv érvényesül, a többnyelvűség eltérő módon valósul meg (Derlén 2015). Míg a jogalkotásban az összes nyelvi változat hiteles, és ezek együttesen „egyetlen jelentést” (single meaning) közvetítenek, addig az uniós esetjogban egyetlen változat, az eset nyelvén írt változat a hiteles, vagyis az „egyetlen szöveg” (single text) megközelítés az irányadó. Ezek mögött azonban de facto egy-egy nyelv áll: a jogalkotásban az angol, az esetjogban pedig a francia. Mindez az EU-angol mellett egy EU-francia nyelv kialakulásához is vezetett (lásd erről az 5.2. alfejezetet).

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy uniós kontextusban a forrásnyelv fogalma mögött több nyelv is állhat – ekkor az angol nyelv közvetítő szerepbe kerül. Ennek egyik oka az, hogy az uniós jogalkotás és szövegezés eredendően francia gyökerű, az első szövegeket francia nyelven szövegezték (Robertson 2010). Az elsődleges jog (a Szerződések) szövegeinél tehát továbbra is meghatározó a francia nyelv, az „ős” uniós terminológia is francia nyelven született, ma pedig e nyelv dominál az Európai Bíróság nyelvhasználatában is. Ez különösen a később csatlakozott nyelvek számára releváns, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a forrásnyelviként használt angol szöveg maga is (francia nyelvről való) fordítás. Robertson (2011) e jelenséget egy irányelv szlovák átültetésének példáján is bemutatta. A vadon élő madarak védelméről szóló irányelv 1979-ben született – ekkor azonban az angol még nem volt hivatalos nyelv, így bár a szlovák minden bizonnyal az irányelv angol nyelvű szövegéből dolgozott, annak a francia nyelv volt az alapja. Az angol ebben az esetben nem elsődleges forrásnyelvként, hanem mindössze közvetítő nyelvként működik – és ekkor kettős fordításról (franciáról angolra, majd angolról szlovákra) beszélhetünk.

Robertson (2011) szerint ennek különösen a jogi fordítások számára van jelentősége, hiszen mindig az első nyelvi változat határozza meg a többi változat szövegezési stílusát – és ebben az esetben ez nem az angol (angolszász jog) szerinti, hanem a francia (kontinentális jog) szerinti szövegezési stílust jelenti. Kjær (2007: 80) szerint alapesetben is legalább három jogrendszer vesz részt a fordítási folyamatban: a forrásnyelvi tagállami jogrendszer, a célnyelvi tagállami jogrendszer, valamint az uniós jogrendszer. Ha pedig a fordítandó szöveg maga is fordítás, akkor e mögött egy újabb forrásnyelv (valamelyik de facto munkanyelv) rendszere áll. A közvetítő nyelv jelenléte a jogi fordításokban így négy jogrendszer egymásra hatását eredményezi.

Közvetítő nyelv használata a hivatalos nyelvek nagy számából adódóan ugyanakkor elkerülhetetlen. A 24 hivatalos nyelv összesen 552 lehetséges nyelvi kombinációt jelent, hiszen minden egyes nyelvről 23 másikra történik a fordítás – de nem mindig lehetséges minden forrásnyelvről minden célnyelvre közvetlenül fordítani. E probléma különösen az Európai Parlamentben jelentkezik, ahol – a 2.2.4. alfejezetben részletezett okok miatt – a legteljesebb mértékben valósul meg a többnyelvűség. A Parlament 2004 óta alkalmazza a közvetítő nyelvek rendszerét. Ez azt jelenti, hogy a ritkább nyelvpárokban (pl. magyar–svéd) a szöveget először angolra, franciára vagy németre, majd e nyelvekről a többi nyelvre fordítják. Hasonló a helyzet az Európai Bíróságon is, ahol bevett gyakorlat a közvetítő nyelvek használata. A francia, az angol, a német mellett a spanyol és az olasz nyelvek töltik be ezt a szerepet (McAuliffe 2016). A magyar nyelvnek is a spanyol a közvetítő nyelve (Hettinger 2020).

A forrás- és célnyelvet illetően fontos azt is megvizsgálni, mely nyelvnél követeli meg az uniós gyakorlat az anyanyelvi ismeretet. Az európai uniós intézményekben azt az alapelvet követik, hogy a fordítók célnyelve az anyanyelvük. Cosmai és Best (2014: 184) azonban rámutatnak, hogy új országok csatlakozásánál felmerülhet az „aktív fordítás” (angolul active translation, franciául translation aller-retour) bevetése, ami azt jelenti, hogy a fordító az anyanyelvéről fordít. Ez a megoldás sok vitát eredményez. Támogatói azzal érvelnek, hogy e fordítási gyakorlat a minimumra csökkenti a forrásnyelvi szöveg értelmezésének problémáit, a célnyelvi szöveg pedig egy alaposabb lektorálás lévén ugyanolyan minőségű lehet, mintha a fordító az anyanyelvére fordítana. Cosmai és Best (ritka) példaként az angol fordítási egységbe felvett máltai fordítókat említik, akiknek anyanyelve nem angol, hanem máltai.

A fenti megállapításokból jól látható, hogy uniós kontextusban a forrásnyelv(ek) és a célnyelv fogalmát mindig az adott fordítási helyzet határozza meg. A közvetítő nyelvet pedig értelmezhetjük indirekt módon (egy korábbi nyelv hatásaként) vagy direkt módon (a fordításban explicite megjelenő harmadik nyelvként). A közvetítő nyelvnek különösen nagy jelentősége van mind a gyakorlat, mind a kutatások számára. Cosmai és Best (2014: 185) szerint ezek használatakor még nagyobb figyelmet kell fordítani a forrásnyelvi szöveg, majd a (később forrásnyelvi szövegként működő) fordítás minőségének ellenőrzésére. Cartoni és társai (2013) pedig felhívják a figyelmet arra is, hogy a közvetítő nyelvek a fordított szövegek vizsgálatára irányuló kutatások eredményeit is befolyásolhatják. Egy olyan korpusz, amely kifejezetten a forrásnyelv és a célnyelv összevetésére irányul, de közben indirekt (közvetítő nyelvvel készült) fordításokat tartalmaz, nem megbízható.