2. A műfordításról

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A műfordítás elmélete című Szent István akadémiai székfoglaló előadása két változatban maradt fenn a hagyatékban, a korábbi 1947. július 14-i (Lám, 1947a) dátumot viseli, és kézírásos kiegészítéseket tartalmaz, melyeket a másodikba beledolgozott, ennek dátuma 1947. szeptember 30-a (Lám, 1947b). Ebben, illetve még egy 1943. október 14-i (König, 1943: 7) újságinterjúban fogalmazta meg a jó műfordításról szóló alábbi nézeteit.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Lám Frigyes székfoglalója bevezetőjében korának egyik legjobb műfordítója, Radó Antal (1862–1944) fordítás- és műfordítás-definícióit idézi, majd egy történeti kitekintéssel kezdi előadását. Ennek során Quintilianus, Cicero és az ifjabb Plinius megemlítése után tér át a magyar irodalomra, így Batsányi János (1763–1845) A fordíttásról című cikkére (Batsányi, 1960: 101–108), ami 1788-ban jelent meg a kassai Magyar Museumban, illetve Batsányi Rájnis Józseffel (1741–1812) folytatott vitájára (Rájnis, 1789).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Batsányi által megnevezett regulák közül, melyeket a fordítónak ismernie kell, Lám az alábbiakat említi:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

  1. A fordító ismerje mindkét nyelvet, amelyről és amelyre fordít, mai terminusokkal: a fordítandó szöveg forrás- és célnyelvét. A fordítónak továbbá értenie kell a témát, amiről a mű szól.
  2. A fordítónak legyen jó ízlése, értse a szavak jelentésárnyalatait.
  3. Ismernie kell a mű szerzőjének gondolat- és érzelemvilágát.
  4. Csak olyat fordítson, ami a saját gondolatvilágához illik. Ehhez kapcsolódóan három tanácsot ad Batsányi:
    1. Jó módszer, ha a fordító a gondolatait gyorsan papírra veti, és később javítja.
    2. A fordításhoz csak a forrásmű legjobb kiadását szabad használni.
    3. Ha a műnek van más nyelvű fordítása, az abban fellelhető kommentárok hasznosak lehetnek.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Végül Lám még Batsányinak azon nézetét említi, mely szerint a fordító sem hozzá nem adhat, sem el nem vehet a forrásműből, a fordításnak olyannak kell tűnnie, mintha a szerző maga írta volna, ha beszélte volna a fordítás célnyelvét (Lám, 1947b, fol. 116r–119r).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Áttekintésében Lám következőnek Alexander Fraser Tytler, Lord Woodhouselee (1747-1813) Essay on the principles of translation (Fraser Tytler 1797) című munkájáról ír. Itt Lám Lord Woodhouselee azon nézetére tér ki, mely szerint a fordítás könnyű feladat lenne, ha minden nyelvnek „szelleme és jellege ugyanaz volna” (Lám, 1947b, fol. 119r). Ebben az esetben ugyanis csak hűséget és figyelmet kellene a fordítótól megkövetelni. Mivel azonban ez nem így van, ezért a fordítótól meg kell követelni, hogy ne csak a tartalmat adja hűen vissza, hanem a forrásmű stílusát és modorát is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Így Lord Woodhouselee szerint a jó fordításnak teljesítenie kell az alábbi három kritériumot:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

  1. A fordításnak vissza kell adnia az eredeti mű gondolatait.
  2. A fordítás stílusának és modorának egyeznie kell a forrásműével.
  3. A fordításnak azt az érzést kell kiváltania, mintha az eredeti szöveg lenne, annyira természetesnek és könnyednek kell lennie, mint a forrásmű. Ehhez a fordítónak nem csak a célnyelvben, hanem a mű tárgykörében is jártasnak kell lennie (Lám, 1947b, fol. 119r–120r).
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Lám székfoglaló előadásában ezután Radó Antal fordításelméleti művét, A fordítás művészetét (Radó, 1909) hozza szóba, melyet a saját műfordításról alkotott nézetei kapcsán is többször idéz. Végül a fordítástörténeti rész utolsó pontjaként Conrad Beyer Übersetzungskunst (Beyer, 1884) című írását említi, ami Beyer háromkötetes Deutsche Poetik című művének egy fejezete és egyfajta tankönyv a fordítás művészetéhez. Beyer szerint az irodalmi műveket a forrásmű formájának megfelelően és művészileg szabad csak fordítani. Semmit sem szabad a tartalmából elhagyni, és meg kell őrizni az eredeti mű hangulatát. A fordítás ne okozzon idegenszerű érzést az olvasóban, legyen hű és olvasmányos. Összességében 24 pontban határozza meg Beyer azokat a követelményeket, amelyeket a fordítónak teljesítenie kell. Kezdő költőknek azt javasolja, hogy készítsenek fordításokat, mivel ezzel gyakorolhatják a verstant, valamint rendet, önuralmat és önkritikát tanulhatnak. Az ihleten kívül fontos a sok gyakorlás és a türelem, az elődöktől lehet minden fortélyt jól megtanulni. A fordító sose legyen elégedett művével, hanem folytonosan munkálkodjon rajta, javítsa (Lám, 1947b, fol. 120r).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A rövid történeti bevezető után Lám 15 pontban foglalja össze saját nézeteit arról, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie egy jó fordítónak.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

I.
Minden fordítónak meg kell értenie a forrásművet. Lám ugyan tudja, hogy ez triviális igény, de összesen 12 olyan félreértést sorol fel, melyek szarvashibákhoz vezettek. Ezek közül itt csak az alábbi hatot említjük:
1.
Pierers Konversations-Lexikon (Kürschner, 1888–1893)1 lapjain Jókai Mór neve alatt szereplő regények címe között lelhető fel a Lélekidomár (Der Seelenbändiger (Jókai, 1992), azonban Seelenformpreis címen. Ha a német elnevezést visszafordítjuk magyarra, akkor döbbenünk rá a tévedésre: „Seele-lélek, Form-idom, Preis-ár” (Lám, 1947b, fol. 120r).
2.
Johannes Scherr Allgemeine Geschichte der Literatur… című kézikönyve magyar fordításában (Scherr, 1851 és Scherr, 1891), bár kitűnő versfordításokat talál, a szakszöveg hagy némi kívánnivalót maga után, itt olyan hibák lelhetők fel, mint pl. gestreifte Safranblümlein-Weis magyar neveként „csíkos sáfrányvirág-fehér” vagy a fette Dachsweis magyar megfelelőjeként a „kövér borz-fehér“. A fordító ugyanis nem tudta, hogy a németben a die Weis / die Weise a dallamot jelenti, és nem a fehér színt. Feltehetően a híres mesterdalnokot Barthel Regenbogent (14. század eleje) sem ismerte a fordító, valamint azt sem, hogy a der Ton nem hangot, hanem versformát jelent az alábbi kifejezésben és így a Regenbogens Goldner Ton (Regenbogen arany melódiája) kifejezést „a szivárvány aranyhangja“-ként fordította (Lám, 1947b, fol. 121 r és 124r).
3.
A romanisztika szakot is végzett Lám francia példákat is bemutat a fordítók tévedéseire, így például Sztrókay Kálmán (1886–1956) Alexandre Dumas (1802–1870) Le Capitane Pamphile (Pamphile kapitány, 1928) című regényének fordításából idéz, ahol a fordító a Grand Dauphint [nagy Dauphin], tévedésből „nagy delfin”-nek fordítja, noha a Napkirály, XIV. Lajos (uralk. 1643–1715) legidősebb fiáról, a trónörökös Bourbon Lajosról (1661-1711) volt szó. Ugyanitt többször előfordul a dél-afrikai „Narancs folyó”, amit pedig Orániai Vilmos (hollandul Willem van Oranje, 1533-1584), illetve az Oránia-Nassaui holland uralkodóház (hollandul Huis Oranje-Nassau) tiszteletére neveztek el Oranjénak, csak a fordító véletlenül orange-nak olvasta (Lám, 1947b, fol. 122r).
4.
Lám Heinrich Heine Im Oktober 1849 című versének két fordítását említi. Az első Gyulai Páltól (1826–1909) származik, ezt Lám dicséri, noha az alább versszakban szereplő viccet (die alte Leier2) a fordító elegánsan kihagyta:
Es knallt. Es ist ein Fest vielleicht,
Ein Feuerwerk zur Goethefeier! -
Die Sontag, die dem Grab entsteigt,
Begrüßt Raketenlärm – die alte Leier.
A másik fordító Mezey Sándor (1884-1968), azonban nem tudta, hogy Heine itt az operaénekesnő Henriette Sontagra (1806–1854) gondolt, és ezért az alábbi módon fordította le a vonatkozó sort: „Rakétaraj köszönti a sírjából kelő vasárnapot” (Lám, 1947b, fol. 122r).
5.
Petőfi Sándor Az Alföld című versében a 9. versszakban szerepel a „királydinnyés homok“, amit majdnem mindegyik fordító a német dinnye, Melone szóval fordít, noha ez egy gyomnövény, ami németül Burzeldorn (latinul Tribulus) (Lám, 1947b, fol. 123r).
6.
Az egyes szavakra vonatkozó félreértéseknél azonban sokkal rosszabb, ha a fordító egy egész művet ért alaposan félre, erre elrettentő példaként említi Lám Dóczy Lajos (1845–1918) Arany János Tetemre hívás című balladájának fordítását, ami a Neues Pester Journalban jelent meg. Dóczy teljesen félreértette a balladát és így nála Bárczi Benő apja őrül meg, a menyasszonya, Kund Abigél helyett (Lám, 1947b, fol. 123r).
II.
Lám szerint a fordítóval szembeni második követelmény az, hogy az eredeti nyelvből fordítson, sohasem egy másik fordításból. Azt panaszolja, hogy akkoriban számos angol, francia, spanyol és orosz művet a német fordításuk alapján fordítanak magyarra, ami melegágya a tévedéseknek. Példának Alexandre Dumas Monte Christo grófja című regényét említi, amit magyar fordításban kapott meg, és elcsodálkozott, mikor az első fejezet elején az alábbi kérdést találta: „Mit fogsz itt tücsköket?” Ebből egyértelművé vált, hogy a fordító németből fordította, de a die Grille főnévnek csak a „tücsök” jelentését ismerte, a „szeszély, rigolyá”-t nem, még kevésbé pedig a Was fängst du hier Grillen? német kifejezést, ami annyit tesz, mint „Mit morfondírozol itt?”, illetve „Min búsulsz?” (Lám, 1947b, fol. 123r).
III.
Lám harmadik követelménye, hogy a jó fordítónak nemcsak értenie kell a szöveget, hanem „át is kell érezni az eredetit” (Lám, 1947b, fol. 125r). Ismernie kell a forrásnyelvi mű témakörét, gondolatvilágát és miliőjét. Aki tehát antik görög–római verseket akar fordítani, ismernie kell a Római Birodalom és az antik Görögország világát. Ha modern nyelvekről fordít, akkor ezeket az országokat kell ismernie. Ezzel kapcsolatban Radó Antalra (Radó, 1909: 23) hivatkozik, aki a fordítót a színészhez hasonlítja, ahogy a színésznek bele kell élnie magát a szerepébe, úgy kell a fordítónak is azonosulnia a költő lelki világával (Lám, 1947b, fol. 125r–126r).
IV.
Lám Frigyes szerint a negyedik követelmény az, hogy a fordító „ne csak költő legyen, hanem filológus is” (Lám, 1947b, fol. 127r). A szerző és a fordító személyiségének is hasonlónak kell lennie. A fordítónak költői vénára („vena poetica”) és filológiai vénára („vena philologica”) is szüksége van. Az előbbivel átérzi a fordítandó művet és annak szépségét, az utóbbival pedig értelmezni tudja. Az a fordító, aki csak költő, „saját magát költi bele” (Lám, 1947b, fol. 127r) a fordításba, és ezzel meghamisítja azt. Lám szerint azonban ezek a fordítások mégis jobbak, mint a tudós filológusok élettelen fordításai.
A költő-fordító példájának Babits Mihály Pávatollak (Babits, 1920) című kötetét említi, melynek előszavában Babits elismeri, hogy a verseket gyakran megváltoztatta, mert úgy jobban tetszett neki magyarul. Így az olvasó ne külföldi szerzők műveinek antológiáját keresse, hanem egy magyar költőét, aki idegen tollakkal ékeskedik. Lám dicséri Babits őszinteségét.
A filológus fordító példájának pedig Opitz Tivadar (1820–1896) Petőfi Befordúltam a konyhára… című versének „botfülű” (Lám, 1947b, fol. 128r) fordítását hozza példaként:
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára…
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, a mint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
(Petőfi, 1848, 206-207)
In die Küche mich begab ich,
Pfeife angezündet hab ich,
Das heisst: angezündet hätte,
Wenn sie nicht gebrannt schon hätte.
Pfeife brannte ganz vorzüglich,
Darauf war’s auch nicht bezüglich,
Ich ging darum, weil gesehen
Drin ich ein schön Mädchen stehen.
Feuer machte die Verdammte,
Das hell, wie sie’s machte, flammte.
Ach, und ihrer Augen Feuer
Brannte gar erst ungeheuer.
Ich trat ein und sie ansah ich,
Sicher hat behext sie da mich.
Pfeife ist mir ausgegangen,
Feuer hat mein Herz gefangen.
(idézi Lám, 1947b, fol. 128r)
A fordítónak Lám szerint tehát csak olyan művet szabad fordítania, ami megfelel a képességeinek és tehetségének.
V.
A fordító ismerje ki magát tökéletesen a verselésben. Technikai szempontból sokkal nehezebb egy kötött ritmusú vers lefordítása, mint a szabad verselésé, hiszen ebben az esetben téma és a forma is meg van szabva (Lám, 1947b, fol. 129r).
VI.
A fordító ne csak a forrás-, hanem a célnyelvet is kiválóan ismerje. Ehhez példának Lám néhány német nyelvű fordítást mutat be, melyekben nyelvtani hibák, vagy tisztátalan rímek szerepelnek. „A fordításban nagyobb súlyt kell fektetni a kifogástalan formára, mint az eredetiben.” (Lám, 1947b, fol. 131r) Lám egyúttal elveti germanizmusok és romanizmusok használatát is.
VII.
Tévesen csak akkor fordíthat egy fordító, ha a célja a komikum kiemelése, de ezt csak tréfából teheti meg. Erre Jókai Vén sas című elbeszéléséből egy öreg ezredes mondatait említi példának (Lám, 1947b, fol. 132r): Welche Sonne dem Sieben? […] [micsoda napja a hétnek?] (Jókai, 1860: 82).
VIII.
Egyes szólások és szóviccek lefordíthatatlanok. Amennyire lehet, a szóvicceket másik szójátékkal kell helyettesíteni. Lám szerint azonban, ha egy versben egy szójáték lefordíthatatlan és nem lehet másik szójátékkal helyettesíteni, akkor tanácsosabb inkább eltekinteni a vers lefordításától (Lám, 1947b, fol. 133r-134r).
IX.
A fordító sohasem tudja pontosan ugyanazt mondani, mint a szerző, el kell hagynia valamit, vagy hozzá kell fűznie. Ezeknek a változtatásoknak azonban nem szabad a szöveg eredeti szellemiségét megváltoztatniuk (Lám, 1947b, fol. 134r).
X.
Nem szabad a fordítónak eltörölnie az eredeti színét, ízét és hangulatát. Ez Lám szerint is nagyon nehéz, de aki nem tudja az eredeti hangulatot visszaadni a fordításával, az meghamisítja. Akár egyetlen rosszul megválasztott szó is elronthat egy fordítást. Ennek példájaként Petőfi Anyám tyúkja című versének két fordítását hozza fel:
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Tyras, mein Hund, du spitz dein Ohr!
Dir trag ich was Besondres vor!
László Neugebauer (1845–1919) (idézi Lám, 1947b, fol. 133r)
Hektor, mein Hund, des Hauses Hüter,
Horch, zu dir spricht dein Gebieter.
Hans Leicht (1886–1937) (idézi Lám, 1947b, fol. 133r)
Mint Lám megjegyzi, Hector és Tyras művelt, előkelő kutyanevek és nem illenek egy paraszti konyhába, szemben az egyszerű Morzsa névvel.
Az egyszerű népies hangot nem szabad a fordításban elcifrázni, mesterkéltté tenni, elurasítani. Az eredeti hangnemet meg kell őrizni, a természeteset természetesen, a naivat naivul, a tréfásat tréfás hangon, a páthoszt emelkedetten kell tolmácsolni. (Lám, 1947b, fol. 133r)
A fordító úgy szóljon, mintha a fordított költő azon a nyelven beszélne, amire fordítják, de ezt sem szabad túlzásba vinni. Igencsak groteszk ugyanis, mikor Charles Dickens (1812–1870) A Pickwick klub (The Posthumous Papers of the Pickwick Club) című regénye fordításakor a magyar fordító az apa és fia, Tony és Sam Wellner cockney dialektusban megjelenő beszédét szegedi dialektusban adja vissza.
Dóczy Lajos pedig Lám szerint jobban tette volna, ha Goethe Schweizerliedjét inkább szegedi, göcseji vagy palóc dialektusban fordította volna le, ahelyett, hogy a Felvidéken élő szlovákok hibás magyarságát használja fel, ezzel ugyanis csak nevetségessé tette a tájszólásban írt verset:
Uf'm Bergli
Bin i gsässe,
Ha de Vögle
Zugeschaut;
Hänt gesunge,
Hänt gesprunge,
Hänts Nästli
Gebaut.
A hegyecskin-
Minap estin
Néztem a kis
Madárka.
Inekelte
És szökellte
Kicsi fészkit
Csinálta.
(idézi Lám, 1947b, fol. 137r)
Lám azonban ennél rosszabb példát ismer, Otto Hauser (1876–1944) Petőfi Hírös város az aafődön Kecskemét című versének fordítását, melynek során a fordító a szegedi dialektus őző formáit átemelte a német fordításba:
Ödle Stadt ist das Alfölder Kecskemét,
Wo zur Wölt ich kam, von dössen Brot ich löb.
Ungarischer Mann wirft da dön Wöizen aus,
Schönes Wöibchen böckt mir Milchpogötschchen daraus. (idézi Lám, 1947b, fol. 138r)
XI.
Talán a legvitatottabb kérdés az alaki kérdés: ragaszkodjon-e a fordító a fordított mű formájához, vagy se? Két ellentétes vélemény vitázik, az egyik meg kívánja őrizni az abszolút alaki hűséget, a másik szerint a fordító szabadon dönthet a forma felől. Lám szerint a fordítónak ugyanazt a hatást kell elérnie, mint amit az eredeti mű kivált. Mivel azonban a művek hatása a formától és a tartalomtól is függ, ezért a „műfordítónak forma tekintetében is hűségre kell törekednie” (Lám, 1947b, fol. 138r). Mint mondja, gyakoriak az olyan szonettfordítások, mikor az első versszak rímei nem ismétlődnek a második versszakban, szerinte ezek már nem szonettek, hiszen ahhoz csak külsőleg hasonlítanak.
Lám erősen kritizálja François Coppée (1842–1908) Petőfi Paripámnak az ő színe fakó című versének fordítását, amely négy versszakból áll az eredeti három helyett. Lám véleménye szerint ez által az egész verset felvizezte a fordító (Lám, 1947b, fol. 138r–140r).
XII.
Abban a kérdésben, hogy hogyan viszonyuljon a fordítás és az eredeti mű egymáshoz, Lám nem ért egyet Radó álláspontjával. Radó szerint ugyanis, ha a fordítónak színtelenebbül kell egyes részeket fordítania, azt másutt kompenzálhatja. Szerinte, ha ezt nem tenné, hibát követne el (Radó, 1909: 57–58). Lám szerint ez nem helyes megoldás, mivel az olvasót nem a fordító szellemisége érdekli, hanem a fordítás segítségével szeretné az eredeti művet a lehetőség szerint legjobban megismerni, annak minden hibájával és erényével (Lám, 1947b, fol. 141r–142r).
Lám ebben a kérdésben Beyer véleményét osztja, aki szerint a fordító nem használhat ott díszítést, ahol az az eredeti műben nem szerepel. Minden olyan szépséget el kell hagynia, ami az eredetiben nem szerepel, mivel minden díszítés elferdíti az eredeti képet, ezért óvatosan kell vele bánni. Idegen hangulatot sem vihet a műbe a fordító. A fordító tehát adja magát tökéletesen át az eredeti műnek a díszítés tekintetében is (Beyer, 1884: 207–208).
XIII.
A formai hűséghez visszatérve Lám megemlíti Szász Károly (1829–1905) véleményét, amely szerint a fordításnak ugyanazt az élményt kell nyújtania, mint az eredeti műnek. Lám is elfogadja, hogy nem minden nyelvben vált ki azonos hatást egy-egy versmérték, amíg a „francia alexandrinus hajlékony, a német alexandrinus sokkal merevebb, zakatol, kopog és unalmas. A magyar alexandrinus ha németre lefordítjuk, trochaikus menetű és száraz malomkalapálás lesz belőle.” (Lám, 1947b, fol. 142r) Lám szerint a „magyar ütemű verset trochaeusokban kell fordítani, de vigyázzunk, hogy túl magyaros ne legyen, mert [így] nevetséges hatást kelthet” (Lám, 1947b, fol. 143r).
Komoly indokkal azonban a fordító eltérhet a formától. Lám szerint Arany János Buda halálát ún. Nibelung-strófával kellene fordítani, mivel a német hősi eposznak ez a versformája. Ha hexameterben fordítanánk, akkor megsértenénk a stílusát, hiszen nem az ókorban, hanem a középkorban játszódik. De Lám szerint lehetséges lenne a Hildebrand-ének formájának alkalmazása is, ami alliteráló négytaktusos sorokból áll és hasonló korban játszódik, mint a magyar eposz.
Lám kritizálja Horváth Henriket (1877–1947), mivel ő általában nem tartja meg a formai hűséget. Ugyanakkor elismeri, hogy egy kérdésben Horváthnak igaza van, az azonos forma nem feltétlenül jelenti az azonos hatást. Babits Mihály Gáláns ünnepség című verse esetén, ahol minden versszak végén az „illik néki a minét” refrén szerepel, Horváth egy másik francia eredetű táncot választott a menüett helyett, a rigaudont, mivel ehhez könnyebben talált rímeket. Ezenkívül Horváth a vers 8 versszaka közül csak 7-et fordított le, az ötödiket teljesen elhagyta, és a többit is eléggé szabad fordításban adta vissza. Lám is lefordította a verset, hogy bebizonyítsa, igenis léteznek megfelelő rímek a menüetthez is, nála a refrén így szól: „Gut steht ihr das Menuett”. Számos szót sorol fel, ami a Menüettre rímel a németben: Minarett, nett, Korsett, adrett, von A bis Z, honett, Brett és kokett.
A Horváth Henrik által elhagyott versszak így szól Lám fordításában (Lám, 1947b, fol. 142r–145r):
Melly fórném és melly valódi!
S mint pretenzív gallus módi
tartja hatkor a diner-t –
illik néki a minét.
Immer vornehm von Manieren
Will um sechs Uhr sie dinieren,
Hochmodern von A bis Zet,-
Gut steht ihr das Menuett.
XIV.
Lám Frigyes szerint a jó fordítás fontos jellemzője, hogy nem vehető észre rajta, hogy fordítás, az eredeti mű hatását kell keltenie. Ezért a fordítónak el kell tűnnie a szerző mögött. Szemere László (1884–1974) szerint is a túl szabad fordítás, ha szép is, mégis az eredeti meghamisítása (Szemere, 1944). Lám kissé gonoszkodó véleménye ehhez: Der Nachdichter verhält sich so zum Dichter, wie der Nachrichter zum Richter! Der Richter lässt viele Deliquenten leben, der Nachrichter keinen! (Lám, 1947b, fol. 145r–146r)3
XV.
Végül Lám Frigyes szerint fontos a műfordítás művészetének ápolása. Jobban megérdemli a babérkoszorút az, aki magyar verseket jól tud idegen nyelvre fordítani, mint egy másodrangú költő. Lám szerint a fordításoknak hasonló szerepük van, mint az útleírásoknak, mivel nem utazhatunk el mindenhová, ezért szükségünk van útleírásokra és térképekre, hogy az idegen világokat megismerjük, hasonló a helyzet a fordításoknál is. Ebben a vonatkozásban Lám Szabó Lőrincre hivatkozik, aki szerint:
A műfordítás sokféle örömöt egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött.4
Lám Frigyes szerint a magyar versek idegen nyelvre való fordítása Magyarország számára különösen fontos, hiszen a magyar nem világnyelv. Szerinte ez a népek közötti kibékülést is szolgálja (Lám, 1947b, 146r–147r).
Összességében: a műfordító munkája türelemjáték. Gyakran abbahagyja, mert megoldhatatlan akadály gördül elé, majd váratlanul felbukkan egy ötlet, és az addigi probléma megoldódik magától (Lám, 1947b, 149r). Az irodalom és a versek információkat közvetítenek, érzéseket és hangulatokat hívnak elő az olvasókban, amely hatásokat a metrika elősegítheti. Ez az irodalom művészete. A fordítás akkor válik művészetté, amennyiben a fordító szavaival és a metrika segítségével ugyan azokat az információkat képes közvetíteni, mit az eredeti mű. Tehát a fordító tevékenysége akkor művészet, ha őt magát senki észre sem veszi.
Végül álljon itt egy Lám Frigyes kedélyes felfogását jól jellemző verse a fordítás művészetéről:
A fordítás
Az íróasztal előtt ülök
És fordítok, átültetek.
Oly simán megy a munka máma,
A vers még azt sem mondja: - Nyekk! -
Pedig mily könnyű verset írni,
De fordítani nehezebb,
Ámbár tudom, hogy mutatósabb
Költőnek lenni s délcegebb.
A költő vígan kormányozza
A múzsák nyargaló lovát,
Ott áll meg, ahol kedve tartja,
Ott ugrat, ahol mered a gát.
Fordítva ül a Pegazuson
A fordító mint kész bohóc.
Nem puha patyolat a nyerge,
Hanem pokróc, vagy kóc, daróc.
És odamegy, amerre viszik,
Hegy-völgyön, árkon-bokron át,
Ha lebukik egy zökkenőnél,
Még ki is törheti nyakát.
Veszélyes dolog fordítani!
Itt bukni fel leghamarabb!
Ha bakot lő, magát gyilkolja
A ferdítő: Leiter Jakab.
Nehéz, mint látjuk fordítani …
S ma mégis olyan könnyen megy,
Mint mikor felrepül a fára
A cinke vagy a vörösbegy.
Vajj mi lehet az oka ennek?
Az ember mindent kitalál!
Az íróasztal – szegény ördög –
Nőm akarta, fordítva áll!
Fordított ruha ma rajtam,
Fordítva van, - azért nem más!
Ha ily példa lebeg előtte,
Csak jól mehet a fordítás!5
 
1 Nem állapítható meg, hogy Lám melyik kiadást használta.
2 „Régi nóta” értelemben
3 A kissé nehezen fordítható szójáték jelentése: az átköltő úgy viszonyul a költőhöz, mint a hóhér a bíróhoz. A bíró sok bűnöst hagy életben, a hóhér senkit.
4 Szabó, Lőrinc: Örök barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai. (http://krk.szabolorinc.hu/orokbarataink.htm, 2022. 06. 06.).
5 (1940. okt. 23.) (Lám 1947b, 129r–130r), valamint Fol. Hung. 3075. 1. kötet, fol. 99. Itt a 2. versszak utolsó sora így szól: „Költőnek lenni, mivel szebb.”
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave