2.1. A szervezeti reziliencia értelmezésének keretei

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A reziliencia eredetileg komplex rendszerekben zajló kölcsönhatások értelmezésére szolgáló, természettudományokban használt fogalom, mára azonban a társadalomtudományok (vezetéselmélet, pszichológia, szociálpszichológia) is alkalmazza. A fogalom népszerűvé válása a komplex társadalmi változások iránti kutatói érdeklődés erősödésének következménye (Cochran-Smith et al., 2014). A reziliencia fogalmát az egyén, csoport, közösségek szintjén egyaránt értelmezhetjük, vizsgálatunk a szervezeti szintű rezilienciára összpontosít.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szervezeti reziliencia multidiszciplináris fogalom, fő felhasználási területe klasszikusan az ökológia és a biztonságpolitika, azonban a társadalomtudományok körében is egyre kedveltebb kutatási területté vált (Székely, 2015). Az elméleti keretet felhasználó empirikus vizsgálatok jellemző módon a retrospektív esettanulmány módszerét alkalmazzák (Linnenluecke, 2017).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szervezeti rezilienciaelmélet számos területen kapcsolódik a neveléstudományi vizsgálatokban általában szervezeti szintű folyamatok értelmezésére alkalmazott szervezeti változás, szervezeti innováció, adaptáció és a szervezeti tanulás elméleteivel (Halász, 2016; Horváth, 2016, 2017; Kopp–Pesti, 2022). Ezek az elméletek is szervezeti szintű változásokat vizsgálnak, azonban a rezilienciaelméletben hozzájuk képest a hangsúly a radikális környezeti változáson van: míg az előző elméletekben ehhez csak részfolyamatok vagy alcsoportok kapcsolódnak, a reziliencia vizsgálatánál ez a fókuszban áll. A változáselmélet elkülönít radikális és inkrementális változásokat, melyek közül a radikális változás folyamatai kapcsolódnak leginkább a rezilienciaelméletekhez. Az innovációkutatások esetében az innováció mint folyamat elmélete kapcsolható hozzá, ha a távolléti oktatás során kialakult helyzetet vizsgáljuk, akkor elsősorban a külső környezeti nyomásra létrejövő innovációkhoz tudjuk hasonlítani a folyamatokat. Azonban ezekhez az elméleti keretekhez képest a reziliencia elmélete szűkebb, fókuszáltabb megközelítés, amely valamilyen konkrét veszélyhelyzetben történő szervezeti működési formákat, illetve ezek eredményét vizsgálja. Tartalmaz ezen túl számos, a szervezeti változás, adaptáció és innováció vizsgálatában alkalmazott fogalmat, valamint közös pontja a fentebbi elméletekkel, hogy alkalmazkodási, adaptációs folyamatokat elemez (Linnenluecke, 2017), s rámutat, hogy a reziliens szervezeti viselkedés kapcsán a változásból a szervezetek erősebben, azaz az adaptivitás szempontjából eredményesebben kerülnek ki a vészhelyzeti időszak előtti állapothoz képest.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az oktatáskutatásokban a rezilienciafókuszú vizsgálatok alapvetően a tanulók és pedagógusok egyéni vagy csoportos rezilienciájára irányulnak, pszichológiai kutatások keretében (Szabó, 2017) szervezeti rezilienciakutatások a vezetéselmélet területén állnak rendelkezésre. Ennek számos oka lehet: egyrészt a gazdaságban (például a 2008-as gazdasági válsághoz kapcsolódóan) számos olyan vészhelyzettel néztek szembe a közösségek, a vállalatok, amelyek kapcsán rezilienciájuk a fennmaradás kérdése lehetett, eközben az oktatási intézmények kevésbé szembesültek olyan konkrét vészhelyzettel az utóbbi évtizedekben, amely próbára tette volna szervezeti szintű rugalmasságukat. Feltételezhetően ebből a jelenségből eredeztethető, hogy a szervezeti alkalmazkodási folyamatokkal foglalkozó oktatáskutatások jelentős része a változásra mint serkentő tényezőkre koncentrál (Halász, 2018; Holmes et al., 2013; Nguyen–Ng, 2020), míg a rezilienciával kapcsolatos kutatások a szervezeten belüli állandóság és változás közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozzák (Folke et al., 2010). A vezetéstudományi irodalomban azonban számos szisztematikus szakirodalmi elemzés, koncepció, modell áll rendelkezésre a témáról (pl. Duchek, 2020; Linnenluecke, 2017), amelyekre építettünk saját elemzési keretünk kialakítása során.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szervezeti rezilienciára irányuló vizsgálatokban az utóbbi évtizedekben számos jelentős trend azonosítható: míg a terület kutatásának kezdetén a vizsgálatok leginkább a reziliencia mint eredmény statikus értelmezéséből indulnak ki, mára egyre jelentősebbé válik a reziliencia folyamatként történő értelmezése; emellett a kutatók a külső tényezők vizsgálatától ellépve egyre inkább a belső megküzdési folyamatok felé fordulnak. Duchek a vizsgálatokban alkalmazott értelmezések három fő csoportját különíti el (1) reziliencia mint eredmény, (2) reziliencia mint folyamat és (3) reziliencia mint képesség (Duchek, 2020). Míg kezdetben a kutatások a rezilienciát eredményként és az eredeti állapot helyreállításaként értelmezték, az adaptivitásra épülő szemlélet erősödésével mára jelentőssé vált a folyamatként, a szervezet megerősítésének lehetőségeként történő értelmezés, melyben nagy szerepet kap a szervezet kapacitása, a szervezeti szinten megjelenő tudások, képességek, illetve maga a megküzdési folyamat is hozzájárul e kapacitás erősödéséhez (Duchek, 2020; Lengnick-Hall et al., 2011; Linnenluecke, 2017). Kutatásunk a második és harmadik értelmezésre épít, összekapcsolva a reziliencia mint képesség fejlődését a pedagógusok tanulásával, folyamatos szakmai fejlődésével. A reziliencia vizsgálatában kutatásunk szempontjából kiemelt jelentősége van a kapacitás fogalmának: e fogalmon keresztül kapcsoljuk össze a rezilienciát és a pedagógusok folyamatos szakmai fejlődését, melyet az oktatási intézmények esetében a szervezeti kapacitás meghatározó elemének értelmezünk.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az elemzéshez Duchek szervezetireziliencia-elméleti modelljét használjuk, melyet a következő ábrán mutatunk be (1. ábra):
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

1. ábra: A szervezeti reziliencia elméleti modellje (Duchek, 2020)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A modell a szervezeti rezilienciát folyamatnak tekinti, melyben három fő szakaszt különít el, a várakozási, anticipációs (anticipation/a váratlan esemény előtti), a megküzdési (coping/a váratlan esemény alatti) és az adaptációs, alkalmazkodási (adaptation/a váratlan esemény utáni) szakaszt, melyeket a kritikus eseményhez képest határoz meg. Az egyes szakaszokban eltérő feladatok, tevékenységek és erőforrások kapnak szerepet: míg az eseményt közvetlenül megelőzően a vészhelyzet és az ebből következő kihívások érzékelése, azonosítása a fő tevékenység és feladat, mely lehetővé teszi a felkészülést is, a megküzdés időszakában az elfogadás és konkrét megoldások fejlesztése, alkalmazása kerül előtérbe. Az eseményt követően a reflexiós és változáshoz kapcsolódó tevékenységek jelentősége nő, melyek hatása hosszú távon, a következő kritikus esemény esetében mutatkozó reziliencia szempontjából meghatározó. Mindhárom időszakban eltérő, a szervezet működését átfogóan jellemző terület kerül előtérbe: az első időszak kimenete szempontjából a rendelkezésre álló erőforrások elérhetősége a döntő, a második időszakban a szociális viszonyok, belső társas kapcsolatok mint erőforrások szerepe válik meghatározóvá, az eseményt követően pedig leginkább a szervezetre jellemző hatalmi és felelősségi viszonyokkal kölcsönhatásban alakulnak a tevékenységek.
 
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave