Fontos azonban kiemelten foglalkozni a társas kapcsolatok pozitív hatásainak feltételeivel is, és azokkal a helyzetekkel, amikor a társaktól jövő támogatásnak akár negatív hatása is érvényesülhet.

Empirikus vizsgálatok eredménye [137] szerint a leghatékonyabb támogatás egy közvetlen hozzátartozótól (pár és különösen is házastárs) érkezhet, főképp igaz ez, ha a támogatott fél férfi (lásd a gondoskodáshoz kapcsolódó nemi szerepbeli különbségeket). Ami a barátoktól jövő támogatást illeti, úgy tűnik, hogy a nagyszámú közeli baráttól jövő támogatásnak nincs jelentősen nagyobb testi-lelki haszna, mint minimum egy vagy csupán néhány közeli barát támogatásának. Mi több, a nagyszámú forrásból érkező és (a túl sok információ és tanács miatt) intruzívnak érzett társas támogatás akár túlterhelő is lehet, ami fokozhatja is az átélt stressz mértékét. Előfordulhat, hogy a támogató személy – szándéka ellenére – rossz tanácsot ad, nem tud kézzelfogható segítséget nyújtani, amikor arra lenne szükség, vagy nem megfelelő módon vagy mértékben nyújt érzelmi támogatást – ezzel akár a támogatási törekvés hatásosságát is csökkentve.

Gyakori probléma és különösen is egy krónikus betegség esetén jelentősen megváltoztathatja a támogató személy szándékát és a támogatás hatását, ha a támogató túlzottan kontrolláló vagy túlzottan direkt módon akar segíteni. Tipikus példája lehet ennek a koszorúérbeteg családtag dohányzásról való leszokásának vagy étrendje megváltoztatásának erőltetett, direkt és a beteg személy saját igényeit vagy autonómiáját figyelmen kívül hagyó „támogatása”, erőltetése. [107] Ha ez a törekvés jár is bizonyos egészségügyi haszonnal, az interperszonális vagy kapcsolati feszültség, amit generál, megkérdőjelezi annak létjogosultságát. További elkerülendő probléma, amikor a beteg személy – alkalmazkodva a támogató hozzátartozó kontrolláló, túlvédelmező viszonyulásához – passzívvá és dependenssé válik, így belekerülve egy ördögi körbe, ahol a támogatott egyre inkább rászorulva érzi magát a segítőre, a segítő személy pedig egyre nagyobb terheket vállalva igyekszik megfelelni ezen elvárásoknak. Ez a negatív önerősítő kör alááshatja a beteg személy önértékelését, gyengíti öngondoskodását, a gondozó személyre pedig megterhelő, egy idő után kimerítő feladatokat helyez.

Noha a helyzetet fenntartó okok ennél gyakorta összetettebbek, a szükséges, ugyanakkor elégséges támogatás mértékének meghatározásában segíthet, ha mindkét fél az alábbi tanácsot szem előtt tartja: „csináljon meg helyette mindent, amit nem tud megcsinálni, de ne csináljon meg helyette semmit, amit nem akar megcsinálni!”.

Egy betegség tüneteinek kommunikálása kapcsán további problémát jelenthet, ha a beteg tünetkommunikációjára a fontos másik személy (társ, családtag stb.) – az érzelmi támogatás jegyében – akár hasonló distresszel és aggodalommal, akár intenzív gondoskodással, túlféltő viszonyulással reagál. Előbbi válasz valószínűleg csak fokozza a beteg személy distresszét (így akár a tünet szubjektív észlelt intenzitását is), [101] utóbbi azonban nem tudatosan is megerősítheti a beteg személy úgynevezett betegségviselkedését, akár oda vezetve, hogy ezután érzékenyebben figyeli és észleli tüneteit, állapotának negatív változásait, amit kifejezve ismét pozitív törődést, gondoskodást válthat ki a másikból, ami ismét megerősíti betegségviselkedését, és így tovább, egy önerősítő kört generálva. [107]

Általánosságban elmondható, hogy a pozitív hatású adekvát társas támogatás nyújtásának alapvető feltétele a támogatott személy igényeinek és a kapott támogatás formájának és mértékének illeszkedése. [137] A társas támogatás, típusait tekintve, lehet érzelmi (vigasztalás, meghallgatás, megerősítés), információs (a helyzet jobb megértésének segítése, tanácsok adása, ismeretek átadása) és instrumentális (kézzelfogható, akár anyagi segítség nyújtása, például a beteg személy fuvarozása a kezelésre, bevásárlás stb.).

Fontos hangsúlyozni a különbséget a kapott és az észlelt társas támogatás között. Előfordulhat ugyanis, sőt, gyakori, hogy a személy nem olyan formájú vagy mértékű támogatás kap, mint amire szüksége lenne – ebben az esetben az objektíve kapott támogatás (és akár a támogató szándéka), valamint az észlelt támogatás megtapasztalása között jelentős eltérések léphetnek fel, ami akár fokozhatja is a támogatott személy distresszét (amennyiben a beteg személy például kifejezi aggodalmát, mert nem tudja, hogyan juthat el a következő kórházi kezelésére, az érzelmi támasz – például vigasztalás – nyújtása nem pozitív – akár épp ellenkező – hatású lehet). Fontos szempont tehát a társas támogatás forrásának illeszkedése is annak típusához. Az érzelmi támogatás akkor lehet a leghatékonyabb, ha a családtagok és a közeli barátok felől érkezik; míg az információs támogatás pozitívabb észlelt előnnyel jár, ha szakemberektől érkezik, míg a – megkérdőjelezhető hozzáértéssel bíró – hozzátartozók felől nem megfelelőnek, inadekvátnak tűnhet a tanács, javaslat. [137]

A támogatott személy fogadókészsége további jelentős kérdés a társas támogatás folyamatában. Gyakori probléma ugyanis, ha a distresszt átélő, akár jelentős funkcióromlásával szembesülő krónikus beteg személy – épp állapota okán – nem tudja megfelelően fogadni a társaktól jövő támogatást, akár ismételten negatív, elutasító érzelmeket közvetít az őt körülvevő személyek felé, ezzel – akaratlanul is – eltaszítva őket magától. Az idézett kutatások [137] ekként rámutatnak, hogy gyakorta azok a személyek képesek legkevésbé fogadni a társaktól jövő támogatást, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Ennek feloldásában a hozzátartozók részéről a beteg személy helyzetének megértésére való törekvés és annak elfogadása segíthet; visszautalva a betegség feldolgozásának öt fázisára és a düh szakaszára, fontos hangsúlyozni, hogy az esetek nagy részében egy krónikus beteg személy által kifejezett ellenségesség, akár agresszió gyakorta a szomatikus állapota miatt érzett frusztráció és düh kivetítése és nem a hozzátartozókra (vagy a kezelő személyzetre) irányuló érzelem.

A társas interakciók tehát kétélű kardként pozitív és negatív hatásokkal egyaránt járhatnak a krónikus beteg személy és akár családja alkalmazkodását befolyásolva. Ezzel összhangban a család funkcionálásának és a családtagok bizonyos viselkedéseinek krónikus beteg személyek öngondoskodására gyakorolt hatását vizsgáló tanulmányok [138] rámutattak, hogy a pozitívnak megélt házastársi és családi kapcsolatok a betegség jobb élettani mutatóival, így a tényleges túlélés meghosszabbodásával jártak együtt. A beteg személy autonómia- és kompetenciaérzésének támogatása továbbá az egészségvédő viselkedések iránti nagyobb elkötelezettséggel és a koszorúér-betegség jobb kimenetelével járt együtt. Ezzel szemben a családtagok viszonyulása, amely a beteg kontrollálására, kritizálására vagy túlvédelmezésére irányult, rosszabb egészségügyi kimenetekhez vezetett. A családtagok problémafókuszú megküzdése, úgy, mint a betegségről való nyílt kommunikáció, a koszorúér-betegség jobb kimeneteléhez vezettek.

Végezetül hangsúlyozandó, hogy a – típusában és mennyiségében – megfelelő társas támogatás kiváltása és hasznosítása csakúgy, mint annak adekvát biztosítása az őszinte és nyílt kommunikáción alapszik. Az igények megfogalmazása, a szükségletek kimondása és azokra adott szintén kongruens reakció biztosíthatja azt leginkább, hogy mind a támogatott, mind a támogató személy körülményeihez és lehetőségeihez illeszkedve vegyen részt a társas kapcsolatokban.