Szent-Iványi Balázs az EU Afrika Alapja (EU Emergency Trust for Africa) kapcsán jelzi, hogy szembenállás feszül az EU migrációt érintő céljai és a nemzetközi civil szervezetek narratívái között, amely utóbbiak pozitív árnyalatot kapnak: a migráció segíti a fejlődést. A migráció pozitív és negatív megítélése Hein de Haas, az Amszterdami Egyetem szociológus professzora által kimunkált migráció és fejlődés nexusának (migration–development nexus) szemüvegén keresztül érthető meg azonban alaposabban. Ehhez kapcsolódóan kívánok jelezni további meghatározó folyamatokat és azok relevanciáját a nemzetközi hírű migráció-szakértő által lefolytatott kutatásokra vonatkoztatva. Bevezetőjében Hein de Haas így fogalmaz: „A migráció és a fejlődés kapcsolatáról szóló vita ingamozgáshoz hasonlóan lendült át az 1950-es és 1960-as évek derűlátó »developmentalizmusától« az 1970-es és 1980-as évek neomarxista csalódottsága irányába, majd árnyaltabb és pluralista nézetek felé az 1990-es években.” (De Haas, 2012: 53) Pozitív olvasatban a migráció képes lehet támogatni a fejlődést – erre reflektálnak a Szent-Iványi által említett civil szervezeti narratívák –, többek között azáltal, hogy a lakóhelyüket elhagyók – sok esetben képzettek, akiket érint a „brain drain” jelensége – folyamatos hazautalásaikkal támogatják az otthon maradottakat. Számos kormányzat olyan politikákat fogalmazott meg, amelyekkel a diaszpóraközösségek felé „mint potenciális befektetők és a fejlődés elősegítői felé” fordultak (ibid). A pesszimista értelmezések ennek éppen az ellenkezőjét domborítják ki azzal, hogy aláhúzzák: „A pénzküldemények inkább a fogyasztást és az inflációt táplálják a származási régiókban, és a migránsok ritkán fektetik be a pénzüket produktív vállalkozásokba.” (ibid: 59) Mindezeket tetézi Gunnar Myrdal kumulatív okokra megalkotott elmélete (Myrdal, 1957) szerint a növekvő területi egyenlőtlenségek sora, amely így rokon vonásokat mutat a centrum–periféria-modellel és a neomarxista fejlődéselmélettel, de megjelenik a fenntartható fejlődés gazdasági vonatkozású fogalmi rendszereiben is. A hazautalások kapcsán a Magyar Tudomány 180. évfolyam 1. számában – amely tematikus összeállításban foglalkozott a globalizáció és a migráció összefüggéseivel, elsősorban európai szemüvegen keresztül – Kiss Judit is aláhúzza, hogy bizonyára „alaposabb kutatást igénylő kérdés, hogy mire fordítják a hazautalásokat” (Kiss, 2019: 64), de szerinte több pozitív aspektusát mutathatjuk ki, különösen a vidéki területeken élő otthon maradt családok/közösségek esetében. Ugyanebben a számban Szentes Tamás arra is rávilágít, amit Myrdal vetett fel az egyenlőtlenségek kapcsán: a hazautalások kedvező hatásai mellett megjelenik „a nemzetközileg egyenlőtlen partnerek közötti interdependenciának [egy] újabb, a gyengébb partner gazdasági sebezhetőségét növelő változata” (Szentes, 2019: 21). A tematikus számban felvonultatott akadémiai vitában én anno azt emeltem ki az összetett probléma elemzése során: egyértelműen tetten érhető, hogy az Afrikát elhagyók és a választott országban új életet kezdők nem szakadnak el az otthonaiktól; fizikai értelemben persze elszakadnak, de a globális térben transznacionális közösséget alkotnak az otthon maradottakkal, akikkel folyamatosan tartják a kapcsolatot. Az afrikai politikai aktorok pedig – így maga az Afrikai Unió és regionális gazdasági közösségei (regional economic communities, REC-ek) – úgymond pánafrikai keretek között próbálják az „elszívott agyakat” legalább makrorégiókban tartani, de ha lehet, hazacsábítani az „elszívottakat”. Írásomban saját személyes tapasztalatomat is megosztottam, ugyanis még 2016-ban a tanzániai Arusha városában működő Nelson Mandela African Institute of Technology egyetemén volt szerencsém hosszabban beszélgetni egy afrikai kollégával, aki kínai intézménytől szerzett PhD-fokozattal évekig Portugáliában dolgozott, ahonnan a tanzán kormány ilyen típusú hazahívó programjával költözött vissza Tanzániába (Tarrósy, 2019: 86–87). Álláspontom szerint az aktív, képzettséggel rendelkező, sok esetben magasan képzett, munkaképes populáció elvesztését mind a tudományos szektor, mind a gazdaság megsínyli, hiszen hosszú távon értelmezhető humánerőforrás-veszteség, szellemikapacitás-veszteség keletkezik (Tarrósy, 2011). Ezeknek a képzettségeknek a „visszaszerzése”, illetve akár cirkulárisan történő „visszakötése” a gazdaságba stratégiai kérdésként jelenik meg a kormányzatok számára.