Vagyis e szerint a koncepció szerint – ellentétben a rendszerváltozás utáni két évtized konszenzusával – nem vagyunk részei a Nyugatnak, hanem a két világ közé vagyunk bezárva, és a fogságból az jelenthetné a kitörést, ha KKE eurázsiai kaputérséggé válik. A csendes-óceáni térség előtérbe kerülése ellenére – módosított formában – felbukkan a skót származású brit földrajztudós, Halford J. Mackinder 20. század eleji, Eurázsiára utaló magterület (heartland) koncepciója. E szerint ez a terület – akkoriban az Orosz Birodalom területe – a világhatalom szempontjából meghatározó, de ehhez szövetkeznie kell egy kontinentális európai hatalommal (a „belső övből”), ez pedig Németország lehet. Ennek az elméletnek a túlélését nemcsak Berneknél láthatjuk; mind Dohnanyi, mind Friedman fentebb hivatkozott könyvében nevesítve is megjelenik. Egy intézményi elemzéssel foglalkozó közgazdász számára – az ukrajnai háborútól függetlenül – nyilvánvaló volt, hogy Németország és Oroszország gazdasági és politikai intézményrendszerének különbségei kizárják, hogy az orosz gazdaság képes legyen felszívni a német technológiát, kilépni a nyersanyag-exportőr szerepéből, és a két ország között olyan hatalmi szövetség jöjjön létre, amely befolyásolná az Egyesült Államok hegemón szerepét.

Bernek Eurázsia-koncepciójának természetesen már része Kína, de sem Oroszország, sem Kína esetében nem merül fel semmilyen aggály rendszereik természetével, jövőbeli fejlődésével kapcsolatban (Bernek, 2018). A velük fenntartott együttműködésnek semmilyen kockázatát nem mérlegeli, az eurázsiai integráció kizárólag új lehetőségként, az ígéret földjeként jelenik meg a teret vesztő Nyugattal szemben.

A kínai fejlődés kilátásairól Szunomár készített alapos, ázsiai növekedési pályákat összehasonlító tanulmányt a Világgazdasági Tudományos Tanács számára (Szunomár, 2019). Győrffy körültekintően bemutatta az Egyesült Államok és Kína gazdasági és politikai nehézségeit, jövőbeli kockázatait (Győrffy, 2021). Az említett tanulmányokban foglaltakat kiegészítve, az újabb változásokra figyelemmel foglalom össze azokat a jelenségeket, amelyeket Kína geopolitikai, geoökonómiai megítélésénél érdemes szem előtt tartani. Kína társadalmi-gazdasági fejlődése az imponáló évtizedek után legalább három szempontból kritikus szakaszhoz ért.

A második problémakörben a kulcskérdés – ahogyan a Kínai Kommunista Párt 2021-es határozatában4 szó szerint megfogalmazzák –, hogy az újabb erőforrások bevonására alapuló növekedési modell fenntarthatatlan, a növekedés elsődleges hajtóereje az innováció kell, hogy legyen. Ugyanakkor jól ismert közgazdasági összefüggés, hogy míg a mezőgazdaságtól az ipar felé történő szektorális átrendeződés termelékenységnövekedéssel jár, addig az ipartól a szolgáltatások felé termelékenységcsökkenéssel. A Világbank tanulmánya (Brandt et al., 2020) viszont ezen túlmutató okokat is feltárt, amelyek magyarázzák, hogy 2015-től az átlagos növekedési ráta 7 százalék alá esett, és ez döntően a teljes tényező termelékenység (TFP, amely tükrözi a technológiai fejlődést) csökkenésének volt betudható. A TFP a válság előtti évtizedben évente 2,8 százalékkal nőtt, majd a 2008-as globális válság után 0,7 százalékos ütemre csökkent. A gyáriparban a piacra történő új belépések száma csökkent, és az erőforrások újraelosztása a hatékonyabb vállalatok felé lelassult, ami korábban a TFP és a termelékenység növekedésének forrása volt. A válságot megelőző évtizedben az állami iparvállalatok termelékenysége kezdett felzárkózni a magánszektoréhoz, de a válság óta ez a folyamat is leállt. A válság miatt elindított gazdasági élénkítés eszközei az állami vállalatok voltak, amelyek infrastrukturális beruházásokat valósítottak meg számtalan olyan támogatással, kedvezménnyel, amelyek a puha költségvetési korlát jelenségéhez vezettek. Mindez a hitelkihelyezésekben azt jelentette, hogy az infrastrukturális és ingatlanberuházások kiszorították a magasabb termelékenységű szektorok finanszírozási forrásait. A fizikai tőkébe való állami beruházás olyan mértékű volt, hogy az egy munkásra jutó állami tőkeállomány már eléri az OECD-átlagot (Brandt et al., 2020). A Világbank tanulmányához hozzátehetjük, hogy az állami beavatkozás visszafogása válságkezelés után egy demokráciában sem egyszerű; különösen nehéz elképzelni, amikor egy egypárti rendszer bürokráciájának hatalmi érdekei kapcsolódnak hozzá.

Kínában kétségtelenül óriási eredményeket értek el a mélyszegénység megszüntetése terén, ami az extenzív növekedési szakasz évtizedeken át tartó magas növekedésének volt köszönhető, és felszívta a képzetlen vidéki munkaerőt. A Világbank 2022. áprilisi közleménye tudatja, hogy negyven év alatt 800 millióval csökkent az 1,90 USD napi jövedelmi szint alatt élők száma.5 A folytatás azonban nem lesz egyszerű. A 25 és 64 év közöttieknek csak 30 százaléka fejezte be a középiskolát, vidéken mindössze 11 százalék, és a gyerekek 70 százaléka ma is a gyönge vidéki oktatásban vehet részt. Az utóbbi években a munkaerőkínálat csökkenésével a bérek emelkedtek, amire viszont az ipar külföldre telepített termeléssel és automatizálással reagált. A képzetlen munkaerő kiszorult az informális szektorba. Hivatalos kínai adatok szerint a formális foglalkoztatás 2004-ben még az összes városi foglalkoztatás 67 százalékát tette ki, 2017-re csupán 44 százalékát. Dinamikus munkahelyteremtés a rosszul fizetett, munkaintenzív szolgáltatásokban ment végbe (Rozelle–Hell, 2020). A közép- és felsőoktatás utóbbi másfél évtizedben történt kiterjesztése ellenére mindezek a folyamatok tartós problémákat vetítenek előre mind a város–vidék, mind a társadalmi rétegek közötti egyenlőtlenségek tekintetében. 2021-ben Hszi Csin-ping ugyan meghirdette a közös jólét (common prosperity) programját, azonban ennek keretében nem a jóléti államban ismert, adózáson és jóléti transzfereken keresztül működő kiegyenlítési mechanizmust indították el, hanem a párt kizárólagos hatalmára veszélyes szereplők megzabolázását, egyes szektorok rendszabályozását.6

A 2008-as válság után Kína számára kedvezőtlenebbé váltak a nemzetközi gazdasági feltételek. 2015-ben meghirdették a Made in China 2025 iparfejlesztési programot, amely Kína nemzetközi technológiai függőségének csökkentését szolgálja. A 2018-ban kezdődő kereskedelmi háború az USA-val új jelentőséget adott ennek. A Covid-19 járvánnyal megakadt gazdasági kapcsolatok tovább ösztönözték a világgazdasági kapcsolatok lazítását. 2020-tól kialakult a kettős áramlás (dual circulation) koncepciója, ami a belső fogyasztás erősítését és a külső kereslet élénkítését jelentette, utóbbit az „Egy övezet, egy út” (Belt and Road Initiative, BRI) programon keresztül (García-Herrero, 2021). Az erős összefonódások miatt a szétválás (decoupling) nem egyszerű folyamat, de első jelei a kereskedelmi és befektetési folyamatokban már mérhetők. A deglobalizációt a pénzügyi szektorban még kevésbé érzékelni (García-Herrero–Tan, 2020). A BRI nagymértékben lelassult Kína zéró Covid politikája, a határok lezárása miatt, és a forráshiány is hozzájárul, hogy a struktúrafejlesztés háttérbe szorult, és a hangsúly átkerült a hatalmi eszköz jellegére.7

A Covid-19 fertőzések megállítását kezdettől úgy mutatták be, mint a Nyugattal szembeni felsőbbrendűség bizonyítékát, és ez az ideológiai narratíva kizárta a racionális alkalmazkodást. A lakosság nem szerzett természetes védelmet. A 60 éven felüliek teljes átoltottsága viszonylag alacsony, kiváltképp a 80 éven felüliek körében, ráadásul a régi technikájú oltások hatásfoka alacsonyabb, mint a nyugati vakcináké. Az egyre fertőzőbb variánsok így egyre nagyobb kockázatot jelentettek az egészségügyi rendszer túlterhelésére. A kínai vezetés ragaszkodása a zéró Covid politikához – a brutális lezárásokkal okozott rengeteg szenvedésen túl – a 2022-es gazdasági növekedést is lefojtotta, amit 2023 januárjában 3 százalékra tesznek. Az ország több pontján kitört tüntetések után 2022 decemberében végül feloldották a járványügyi korlátozásokat.8

Kína az innováció területén is hatalmas eredményeket ért el,9 ami elvileg biztató a növekedési modellváltáshoz, de minden közgazdasági tudásunk szerint ennek az útnak a folytatásához az egyéni kezdeményezés, a szabadság és a jogbiztonság erősödése szükséges. Ahogy fentebb már utaltam rá, Hszi Csin-ping hatalomra kerülésével a politikai folyamatok új irányt vettek. Az ideológia szerepe, a politikai központosítás megerősödött az élet minden területén. Az ujgurok átnevelő táborokban tartása,10 a Hongkongnak az „egy ország – két rendszer” keretében ötven évre ígért demokratikus rendszer huszonöt év utáni kiüresítése11 a kommunista rendszerek ismert jellemzőit mutatják. Hervainé és szerzőtársai egészen bizarr részleteket közölnek a vallások sinaizálásáról, amelynek keretében például a keresztény templomokban a Jézus-képeket Hszi Csin-pingére kellett lecserélni, a Szentháromságot pedig tanácsos az egyház, a Kínai Kommunista Párt és a Kínai Népköztársaság egységeként értelmezni (Hervainé et al., 2022, 457–463). Mindezek erősen megkérdőjelezik, hogy a fentebb bemutatott gazdasági-társadalmi kihívásokat hogyan képes kihordani a rendszer.

A „hanyatló Nyugattal” szemben nem csak Kína képe egyoldalú a magyar külpolitikai gondolkodásban. Az eurázsiai integráció idealizálása során arról is elfeledkeznek, hogy a térség fejlett országai (Japán, Dél-Korea, Tajvan) ugyanazzal a problémaegyüttessel küzdenek, mint számos fejlett nyugati ország: növekvő egyenlőtlenségek, a társadalom polarizációja, alacsony termékenység, öregedő népesség, a bérek stagnálása, a tényezőtermelékenység növekedésének lassulása a 2008-as válság óta, amit Lin a magas jövedelműek csapdájának nevez (Lin, 2021).