Évek óta napirenden levő téma, hogy az EU-nak a világ jelentős hatalmai mellett önálló globális vagy geopolitikai szereplőként kell megjelennie, ha az Egyesült Államok, Kína és más felemelkedő hatalmak mellett meg akarja őrizni, illetve vissza akarja szerezni nemzetközi befolyását. A háború hatása folytán ettől távolabb kerültünk, mert az orosz kapcsolatok veszélyei iránti vakság nem vet jó fényt a német és a francia vezetési képességekre. Ráadásul a nagy tagállamok vezetése a szankciók okozta gazdasági nehézségektől függetlenül is gyengélkedik. Macron elnök személyes európai reformambíciói mögött nincs belpolitikai támogatás, Olaszországban Draghi gazdasági reformjai kormányának megbuktatásával megakadtak. Németország eddig sikeres növekedési modelljének mindhárom külgazdasági lába megbicsaklott. A KKE-i munkaerő fogy és drágul, a kínai piac szűkül, az olcsó orosz energia megszűnt. A gazdasági alkalmazkodás mellett több évtizedes világképét, gondolkodásmódját kell felülvizsgálnia ahhoz, hogy az új helyzetnek megfelelő külpolitikai stratégiát dolgozzon ki. Nem meglepő, hogy Scholz kancellár inkább helyét keresve botorkál, mintsem a világ negyedik legnagyobb gazdaságának hatalmát sugározza. Ezek a kihívások többéves alkalmazkodási folyamatokat vetítenek előre.

Mindazonáltal hiba lenne „leírni” az EU-t. Lassú, körülményes működése hosszabb távon mégis lehet eredményes. A legfrissebb, reményt adó példa a koronavírus-járvány kezelése. A Covid-19 járvány kitörése után mind az USA, mind Kína jobb válságkezelőnek tűnt, a vakcinabeszerzéseknél az EU az USA és a britek után állt sorba a cégeknél. Két év után azonban egyértelműen az EU nyerte meg az egészségügyi válságkezelést, ugyanis a legszerencsésebben találta meg az egyensúlyt az élet védelme és a szabadságjogok megőrzése között, legalábbis a nyugat- és dél-európai tagállamokban, ahol a koronavírushoz kapcsolódó többlethalálozás népességarányosan fele az USA-énak. A KKE-országok az alacsony átoltottság miatt nem tudták kihasználni, hogy a közös beszerzés révén hozzájuthattak a legkorszerűbb oltáshoz, és nem tudták nyugati szintre szorítani a halálozást (Farkas–Rácz, 2022). Amint már láttuk, Kína a zéró Covid politikájával csapdába zárta magát. Oroszország népességarányos többlethalálozása – saját gyártású, korszerű vakcinája ellenére – több, mint kétszerese a magas amerikai értéknek.1

A várhatóan hosszú időre befagyott ukrajnai konfliktus következményeként Oroszországgal belátható ideig nem lehet helyreállítani a normális kapcsolatot, legfeljebb valamiféle modus vivendit lehet találni. Az orosz birodalmi igényekről, világhatalmi szerepről szóló önképük és valóságos teljesítményük között akkora a szakadék, ami szükségképpen rendre újratermeli a frusztrált agresszivitást. A 145 milliós, csökkenő népességű országnak a nyersanyagátoktól megszabadulni képtelen gazdasági rendszerével reális ambíciókat kell találnia ahhoz, hogy valamikor megbízható partner legyen.

Az orosz magaskultúra iránti csodálat és a közös keresztény hagyományok miatt hajlamosak vagyunk úgy gondolni Oroszországra – még ha politikai rendszere autoriter is ‒, ahogyan Dohnanyi fogalmaz: „Oroszország nem csupán szomszédja Európának, hanem európai jellegű nemzet is” (Dohnanyi, 2022, 53). A háború megmutatta, hogy az emberi méltóságról, az egyes ember életének az értékéről való gondolkodás határát Európában a gótika, a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás húzza meg, nem pusztán a keresztény tradíció. Annak elfogadása az orosz társadalom tömegeinek gondolkodásában, hogy az egyén totálisan alárendelt a birodalom érdekeihez képest, a hagyományos ázsiai társadalmakéhoz áll közel. Az ukrajnai háború óta tartó emigrációs hullám tovább gyengíti a nyugatos gondolkodás bázisát.

Mindehhez hozzátehetjük, hogy a világpolitikai színtér már az ukrajnai háború előtt is aggasztó volt. A mögöttes folyamatok mélyebbre nyúlnak vissza, de a 2008-as válság utáni másfél évtizedben váltak szembetűnővé. Az emberiség a klímaváltozás közepette a földtörténet hatodik kihalási eseménye felé bandukol, aminek maga a homo sapiens is tárgya lehet. A világ meghatározó hatalmaitól elszánt, a jövőre irányuló, proaktív vezetésre lenne szükség a túlélés érdekében – de ehelyett egyre inkább a nosztalgiák bűvöletébe kerültek, nem csak az imént tárgyalt Oroszország. Az USA erejét kritikusan gyöngíti a mélységes belpolitikai megosztottság. A republikánusok egy része a „régi vágású jenki Amerikát” akarja megmenteni, amire annyi esélyük van, mint Apponyinak volt a történelmi nagy Magyarország megmentésére az asszimilációs törvényekkel. Az angol toryk egy részének alig rejtett, a Brit Birodalomból örökölt öntudata kiléptette az Egyesült Királyságot az EU-ból, gyöngítve az egész euroatlanti térséget. A francia uniós reformpolitika hatékonyságának nem tesz jót, hogy uniós szerepvállalása az elveszett nagyhatalmiság kárpótlásának tűnik – ahogyan ezt Macron 2017 szeptemberében a párizsi Sorbonne Egyetemen meghirdetett Európa-programjából és annak elmaradt megvalósításából láttuk. A sikeres, felemelkedő Kína sem válik ki a sorból: a múlt veszteségei, sérelmei itt is identitásképzők. A Kínai Kommunista Párt megalakulásának százéves évfordulójára kiadott, fentebb már idézett határozata szerint az 1840-es ópiumháborúval kezdődő nyugati agresszió, az évszázados nagy megaláztatás (great humiliation) az ötezer éves kínai történelem legpusztítóbb szenvedését hozta, amiből a Kínai Kommunista Párt szabadította meg és újította meg Kínát. A nosztalgiák rendre összekapcsolódnak azzal, hogy a társadalom egésze vagy egyes csoportjai valamilyen szempontból áldozatnak tekintik magukat, ami passzivitáshoz, a tárgyilagos önreflexió hiányához vezet. Az áldozatiság érzésére építő politika már nem KKE-i sajátosság – világjelenség lett.2 Németországot a náci múlttal való szembenézés megóvta a nosztalgiáktól, de 2005-től tizenhat éven át tartó kancellársága alatt Merkel kifejezetten a Helmut Schmidt-féle, „akinek víziói vannak, menjen orvoshoz” szemlélethez tartotta magát, és politikai tehetségét az EU-ban a napi konfliktusok megoldására fordította.