A kelet-közép-európai térség meghatározó együttműködési kerete a Visegrádi Együttműködés (V4). Az 1991 óta működő, elsősorban politikai és közigazgatási hálózatokon és nem intézményes alapokon nyugvó együttműködés – elsősorban Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia részvételével, bár a V4+ időlegesen és szakpolitikai területtől függően rugalmasan más térségi országokat is magában foglal – több hullámhegyet és hullámvölgyet ért meg az elmúlt három évtizedben. 2018-ban még arról írhattunk, hogy a V4 a részt vevő államok számára egyfajta köztes egyeztetési szintet jelent az Európai Unión belül, és az együttműködés megtöbbszörözheti a V4 tagállamok súlyát az európai döntéshozatalban, amennyiben közös álláspontot sikerül kialakítani (Arató–Koller, 2018), az orosz–ukrán konfliktusban képviselt magyar külpolitika azonban széttörte a tagállamok közötti szolidaritást (Kandrík, 2022). Míg a V4-en belüli törésvonalak a magyar és a lengyel jogállamiság-problémák miatt a 2010-es években közeledésre késztették a két országot – miközben Szlovákiát és Csehországot óvatos távolságtartás jellemezte –, az orosz agresszió súlyosan megterhelte a hagyományos lengyel–magyar barátságot is. A V4 tehát nem tudja együtt „kihasználni” a tragikus, súlyos áldozatokkal járó háború által teremtett térségi „lehetőségeket” – az egyébként szintén jogállamisági problémákkal küzdő és a 7. cikk szerinti eljárás alatt álló Lengyelország egyedül emelkedhet ki térségi középhatalomként a súlyos és veszélyes geopolitikai helyzetből (Gromada–Zeniuk, 2022).

Magyarország a 2010-es évek európai válságai közepette négy alkalommal bízta meg kétharmados felhatalmazással a FIDESZ–KDNP-koalíciót a kormányzás feladataival. Orbán Viktor miniszterelnök, akinek beszédeiben kibontakozik a magyar kormány Európa-képe és EU-politikája egyaránt, Európát (a Nyugat részeként) leáldozóban lévő civilizációnak tekinti (lásd pl. Orbán, 2020). Magyarország Európai Unióval való kapcsolatait a technikai szinten megvalósuló együttműködés és ezzel párhuzamosan a politikai szinteken éles konfliktus jellemzi (Pesti, 2021). A magyar kormány ugyanakkor a háborús agresszió ellenére fenntartja gazdasági és politikai kapcsolatait Oroszországgal, és a keleti nyitás politikájának jegyében szoros politikai kapcsolatokat épít például a Türk Tanáccsal.

A globális átrendeződés időszakában a magyar kormány nyugati szövetségeivel kapcsolatban tehát a szuverenitás elvét, keleti partnereivel pedig a keleti nyitás és szövetségkeresés politikáját alkalmazza. Kérdéses azonban, hogy a szuverenitás elvének aktív érvényesítése nem jelenti-e az elszigetelődés veszélyét abban a szövetségi rendszerben, amelynek az ország szerződéses tagja. A magyar kormány 2011-ben publikált utoljára külpolitikai stratégiát, amelynek prioritásai a térségpolitika, az euroatlanti orientáció és a globális nyitás voltak (Külügyminisztérium, 2011). Ezt követően – bár a magyar külpolitika láthatóan sokat változott (keleti nyitás, euroatlanti konfliktusok, orosz kapcsolatok stb.; lásd Pesti, 2021) – hivatalos dokumentumból nem, csak vezető politikusok, elsősorban Orbán Viktor beszédeiből és a magyar külpolitikával kapcsolatos hírekből értesülhetünk a változásokról, amelyekről nincsenek koncepciószintű információink. 2023 januárjában nem parlamenti vitán elhangzottak vagy hivatalos kormányzati fórumokon kimunkált koncepció, hanem Orbán Viktor által egy zárt körű fórumon elmondottak alapján, a miniszterelnök politikai igazgatója által készített jegyzetekből értesülhetett a nyilvánosság Magyarország következő évtizedre vonatkozó – a miniszterelnök által elgondolt – stratégiájáról. Ennek a gondolatmenetnek a kiindulópontja éppen a Farkas Beáta által is elemzett blokkosodás volt. A kormányfő szerint Magyarországnak nem érdeke a blokkosodás, és különösen nem érdeke ennek bekövetkezte esetén egy blokk perifériájára kerülni. Ennek elkerülése érdekében egy úgynevezett összekapcsolt gazdasági modellt kell kialakítani, amelynek lényege, hogy az ország minél több ponton kapcsolódjon más országokhoz és piaci szereplőkhöz (Orbán, 2023). Arról azonban nem szól az írás, hogy amennyiben a nemzetközi rend kétpólusúvá válása Magyarország érdekei ellenére mégis bekövetkezik, hogyan változik Magyarország helye az új nemzetközi rendben, különös tekintettel az euroatlanti integrációs elkötelezettségekre.