Az iparpolitika létjogosultsága az 1980-as és 1990-es években erőteljesen megkérdőjeleződött, ám a 2000-es évektől újult erővel tért vissza. Aiginger és Rodrik szerint a fejlődő országokban ezt a washingtoni konszenzus elutasítása táplálja, a fejlett országokban pedig a Kínától való félelem, illetve a zöld átmenet szükségessége (Aiginger–Rodrik, 2020: 189–190). A 21. századi iparpolitika azonban jelentősen különbözik a 20. század állam vezérelte iparosítási törekvéseitől, mivel már nem választja külön az ipart és a szolgáltatásokat, és elsősorban egy olyan környezet kialakítására koncentrál, ahol a gazdaság különböző szereplőinek hatékony együttműködése valósulhat meg (Aiginger–Rodrik, 2020: 192). Ezeket a felismeréseket tükrözi az EU új iparpolitikai stratégiája is (Európai Bizottság, 2020a), amely hét területet nevez meg az iparpolitika alapjaként: 1) a digitális közös piac megerősítését, 2) a globális kereskedelmi együttműködések fenntartását, 3) az energiaátmenet segítését, 4) a körkörös gazdaság megerősítését, 5) az innováció elősegítését, 6) a képzést és 7) a pénzügyi feltételrendszert. A szupranacionális szint mellett a regionális gazdaságfejlesztésben a modern iparpolitika a helyi adottságokra épülő, intelligens szakosodást javasolja, amelynek során a régió potenciális előnyeire építő, minél magasabb hozzáadott értékű tevékenységek valósulhatnak meg (Lengyel, 2022: 523). Minél fejletlenebb egy régió, a stratégiában annál hangsúlyosabb prioritás a tudásalapú képességek létrehozása (Lengyel, 2022: 526).