A vállalati döntéseknek három szintje ismert:

A döntések szintjei egymással összefüggenek. Az első szint, a stratégiai döntések szintje azért kiemelkedően fontos, mert befolyásolja a későbbi – irányítási és operatív – döntéseket, amelyeket a vállalatoknak meg kell hozniuk (Lis et al. 2017). A stratégia döntések során megoldandó problémák gyakran nehezen strukturáltak, előzmény nélküliek, amelyekre kevés nyilvánvalóan jó vagy rossz válasz van, ráadásul a helytelen döntés súlyos következményekkel járhat (Senior et al. 2020). A stratégiai döntések természetüknél fogva nehezen megváltoztatható döntések, melyeket gyakran bizonytalan körülmények, nem elegendő vagy nem megbízható információk ismeretében kell meghozni. Ezeknél a döntéseknél jellemző a több cél jelenléte, melyek között kompromisszumot kell kötni a döntés meghozatalánál. A családi vállalatok esetében ilyenek lehetnek például a gazdaságon kívüli célok. A döntésekben és azok előkészítésében gyakran több szereplő vesz részt, egy családi vállalkozás esetében akár még a formális vállalkozáson kívüli személyek (pl. gyerek) is beleszólhat a döntésekbe. A többszemélyes döntések a több cél jelenlétét tovább bonyolítják, mivel minden személynek saját célrendszere lehet. Fontosak a döntéshozó csoporton belüli erőviszonyok, mivel a döntésben a résztvevők eltérő súllyal vesznek részt (Barakonyi 1998).

 

Ahogy a 10.7. táblázat mutatja, a magyar MKKV-k esetében legjellemzőbb a legfőbb vezető egyszemélyi döntéshozatala, melyet a válaszadók 39,7%-a jelölt meg. Megjegyzendő, hogy ez a vezető gyakran a vállalat tulajdonosa is. 29%-ban a vezető és a menedzsment közösen hozza meg a döntéseket, további 14,1%-ban a tulajdonosok és a menedzsment dönt közösen. A vállalati méret növekedésével növekszik azon vállalatok aránya, ahol a legfőbb vezető és a menedzsment közösen hozza meg a döntéseket, míg az egyszemélyes döntéshozatal aránya csökken. Az ügyvezetést nem végző tulajdonosok menedzsmenttől különálló döntéshozatala nem jellemző.

 

A döntések meghozatala során – ahogy a 10.8. táblázat mutatja – az MKKV-k vezetői jellemzően a döntésben érintettekkel (79,3%), a cégvezetésben résztvevőkkel (72,8%) és a tulajdonosokkal (68,4%) konzultálnak. Ennél jóval kevesebben kérdezik meg az alkalmazottakat (30,2%). Külső személyeket 30,2%, profi tanácsadót vagy tanácsadó vállalatot pedig 12,7% vesz igénybe. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a döntések során a menedzsment és a tulajdonosok szempontjai kerülnek előtérbe. A valóságban viszont a célok megvalósításához a döntéshozók, az érintettek és a végrehajtók közötti együttműködésre lenne szükség (Szerb–Hornyák 2016). Az MKKV-k esetében gyakori probléma, hogy az információk elemzésére és a tervezésre nincs idő, miközben a vállalkozó ennek ellenére magabiztos abban, hogy külső segítség nélkül meg tudja hozni a szükséges döntéseket és el tudja látni a feladatokat. A vállalkozó bizalmatlan a külső személyekkel, tanácsadókkal szemben, ezért nem kéri ki segítségüket a döntéshozatalban (Zaridis–Mousiolis 2014). Míg a nagyobb vállalatok esetében a tanácsadók igénybevétele széles körben jellemző tevékenység, a mikro- és kisvállalatok esetében a döntéshozó – aki gyakran egyben tulajdonos is – sokszor csak a családtól, barátokról, könyvelőtől, ügyvédektől, bankároktól és biztosítási ügynököktől kapott információk alapján dönt (Gubányi et al. 2015). Ez a jelenség jól látható a 10.8. táblázatban is: az alkalmazottakkal történő kommunikációt kivéve a nagyobb méretű szervezetek participatívabb döntéshozatali rendszerrel rendelkeznek, számosan közülük szervezeten kívüliek tanácsát is figyelembe veszik, és negyedük igényli a profi tanácsadók segítségét.