A Szépiacsontokban végig érzékelhető gondolatiság költői képek sokaságán keresztül jelenik meg, ezeket a képeket azonban Montale – noha van szimbolikus jelentésük – nem szimbólumokként és nem is allegóriákként használja. Egy olyan költői megoldást választott a kötet vezérmotívumául, amely az amerikai-angol író, T. S. Eliot nevéhez köthető. A tárgyi megfelelő (objective correlative=correlativo oggettivo) eszköze Eliot alapkoncepciója szerint arra a felvetésre épül, miszerint a költészetnek/művészetnek nem feltétlenül kell kifejeznie az emberi érzelmeket, inkább bizonyos tárgyakon vagy fogalmakon keresztül kell érzékeltetnie azokat. Montale olyan, további magyarázatokat nem igénylő jelenségeket alakított tárgyi megfelelőkké, amelyek saját természetükben hordozzák a közvetíteni kívánt mondanivalót. A tárgyi megfelelő Montale szavaival élve „hallgat az alkalomról”, nem árul el semmilyen mögöttes motivációt, legyen szó a költő személyes indíttatásairól vagy éppen az aktuális társadalom helyzetéről. A tárgyi megfelelők konkrét jellege letisztultságot kölcsönöz a verseknek, és olyan érthető, ugyanakkor mégis elvontabb gondolatokkal gazdagítja a mondanivalót, amelyek önmagukban ösztönösen hordozzák a hozzájuk társított érzelmeket. A költői pálya előrehaladtával ezek a kifejezések kulcsfogalmakká alakulnak, és elengedhetetlen eszközei lesznek az ellentétpárokra épülő montaléi gondolatvilág mélyebb megismerésének és megértésének. Tárgyi megfelelő a montaléi életműben a kert, a meglazult láncszem (és az általa lehetséges folyamat), a fal, a tenger, de még Esterina személye is. A citromfákban is megjelenő kert a menedék tárgyi megfelelője, a meglazult láncszem és az elszakadt csomó a hálóban pedig annak a résnek a tárgyi megfelelője, ami lehetővé teszi a csoda megpillantását. A beszélő egy végeláthatatlan láncolatként tekint az életre, aminek egyre jobban ránehezedő monotonitását meg kell törnie ahhoz, hogy valami jót is láthasson a láncon kívül, valami olyat, ami nem a lánc része, hanem attól függetlenül, szabadon létezik. Ez a szabadság és kivételesség teszi az adott jelenséget (például a citromok illatát) egyenlővé a csodával, mivel a varázsa nem látványosságában, hanem a monotonitástól való függetlenségében rejlik. A csoda megtapasztalásához pedig a láncolat tökéletes egységét kell megbontani, megtalálni a „meglazult”, vagyis a hibás láncszemet.