A szervezeti reziliencia multidiszciplináris fogalom, fő felhasználási területe klasszikusan az ökológia és a biztonságpolitika, azonban a társadalomtudományok körében is egyre kedveltebb kutatási területté vált (Székely, 2015). Az elméleti keretet felhasználó empirikus vizsgálatok jellemző módon a retrospektív esettanulmány módszerét alkalmazzák (Linnenluecke, 2017).

A szervezeti rezilienciaelmélet számos területen kapcsolódik a neveléstudományi vizsgálatokban általában szervezeti szintű folyamatok értelmezésére alkalmazott szervezeti változás, szervezeti innováció, adaptáció és a szervezeti tanulás elméleteivel (Halász, 2016; Horváth, 2016, 2017; Kopp–Pesti, 2022). Ezek az elméletek is szervezeti szintű változásokat vizsgálnak, azonban a rezilienciaelméletben hozzájuk képest a hangsúly a radikális környezeti változáson van: míg az előző elméletekben ehhez csak részfolyamatok vagy alcsoportok kapcsolódnak, a reziliencia vizsgálatánál ez a fókuszban áll. A változáselmélet elkülönít radikális és inkrementális változásokat, melyek közül a radikális változás folyamatai kapcsolódnak leginkább a rezilienciaelméletekhez. Az innovációkutatások esetében az innováció mint folyamat elmélete kapcsolható hozzá, ha a távolléti oktatás során kialakult helyzetet vizsgáljuk, akkor elsősorban a külső környezeti nyomásra létrejövő innovációkhoz tudjuk hasonlítani a folyamatokat. Azonban ezekhez az elméleti keretekhez képest a reziliencia elmélete szűkebb, fókuszáltabb megközelítés, amely valamilyen konkrét veszélyhelyzetben történő szervezeti működési formákat, illetve ezek eredményét vizsgálja. Tartalmaz ezen túl számos, a szervezeti változás, adaptáció és innováció vizsgálatában alkalmazott fogalmat, valamint közös pontja a fentebbi elméletekkel, hogy alkalmazkodási, adaptációs folyamatokat elemez (Linnenluecke, 2017), s rámutat, hogy a reziliens szervezeti viselkedés kapcsán a változásból a szervezetek erősebben, azaz az adaptivitás szempontjából eredményesebben kerülnek ki a vészhelyzeti időszak előtti állapothoz képest.

Az oktatáskutatásokban a rezilienciafókuszú vizsgálatok alapvetően a tanulók és pedagógusok egyéni vagy csoportos rezilienciájára irányulnak, pszichológiai kutatások keretében (Szabó, 2017) szervezeti rezilienciakutatások a vezetéselmélet területén állnak rendelkezésre. Ennek számos oka lehet: egyrészt a gazdaságban (például a 2008-as gazdasági válsághoz kapcsolódóan) számos olyan vészhelyzettel néztek szembe a közösségek, a vállalatok, amelyek kapcsán rezilienciájuk a fennmaradás kérdése lehetett, eközben az oktatási intézmények kevésbé szembesültek olyan konkrét vészhelyzettel az utóbbi évtizedekben, amely próbára tette volna szervezeti szintű rugalmasságukat. Feltételezhetően ebből a jelenségből eredeztethető, hogy a szervezeti alkalmazkodási folyamatokkal foglalkozó oktatáskutatások jelentős része a változásra mint serkentő tényezőkre koncentrál (Halász, 2018; Holmes et al., 2013; Nguyen–Ng, 2020), míg a rezilienciával kapcsolatos kutatások a szervezeten belüli állandóság és változás közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozzák (Folke et al., 2010). A vezetéstudományi irodalomban azonban számos szisztematikus szakirodalmi elemzés, koncepció, modell áll rendelkezésre a témáról (pl. Duchek, 2020; Linnenluecke, 2017), amelyekre építettünk saját elemzési keretünk kialakítása során.

A szervezeti rezilienciára irányuló vizsgálatokban az utóbbi évtizedekben számos jelentős trend azonosítható: míg a terület kutatásának kezdetén a vizsgálatok leginkább a reziliencia mint eredmény statikus értelmezéséből indulnak ki, mára egyre jelentősebbé válik a reziliencia folyamatként történő értelmezése; emellett a kutatók a külső tényezők vizsgálatától ellépve egyre inkább a belső megküzdési folyamatok felé fordulnak. Duchek a vizsgálatokban alkalmazott értelmezések három fő csoportját különíti el (1) reziliencia mint eredmény, (2) reziliencia mint folyamat és (3) reziliencia mint képesség (Duchek, 2020). Míg kezdetben a kutatások a rezilienciát eredményként és az eredeti állapot helyreállításaként értelmezték, az adaptivitásra épülő szemlélet erősödésével mára jelentőssé vált a folyamatként, a szervezet megerősítésének lehetőségeként történő értelmezés, melyben nagy szerepet kap a szervezet kapacitása, a szervezeti szinten megjelenő tudások, képességek, illetve maga a megküzdési folyamat is hozzájárul e kapacitás erősödéséhez (Duchek, 2020; Lengnick-Hall et al., 2011; Linnenluecke, 2017). Kutatásunk a második és harmadik értelmezésre épít, összekapcsolva a reziliencia mint képesség fejlődését a pedagógusok tanulásával, folyamatos szakmai fejlődésével. A reziliencia vizsgálatában kutatásunk szempontjából kiemelt jelentősége van a kapacitás fogalmának: e fogalmon keresztül kapcsoljuk össze a rezilienciát és a pedagógusok folyamatos szakmai fejlődését, melyet az oktatási intézmények esetében a szervezeti kapacitás meghatározó elemének értelmezünk.

Az elemzéshez Duchek szervezetireziliencia-elméleti modelljét használjuk, melyet a következő ábrán mutatunk be (1. ábra):