Lenneberg a nyelvet fajspecifikus biológiai rendszerként értelmező felfogása szerint tehát „kell legyenek” csupán nyelvi fejlődési zavarok is. (Azért használom a „kell” kifejezést, mert Lennebergnek igen kevés adata volt ennek alátámasztására.) Lenneberg egyik érve az, hogy a nyelv egy viszonylag alacsony (IQ < 60) intelligencia-küszöbérték felett az egyének intelligenciakülönbségeitől függetlenül megjelenik. Ugyanakkor a nyelvi zavarokra nézve a későbbi modern felfogásokat elővételezve, családfákat mutat be. Kimutatja, de még részletes nyelvi vizsgálatok nélkül, puszta klinikai előfordulási statisztikák alapján, hogy míg egypetéjű ikreknél az atipikus nyelvi fejlődés előfordulásában 65% az együttjárás, kétpetéjűeknél ez csak 30%. A fejlődés menete 90%-ban azonos egypetéjűeknél, míg kétpetéjűeknél 40%-os ez az együttjárás (Lenneberg 1974). Lenneberg mai szemmel esetleges megfigyelései, ugyanakkor igen hatásos érvelése és a „nyelv valami különleges” gondolkodásmódba jól beilleszkedő sikeres programkönyve nyomán izgatott keresés indult, hogy találjanak olyan gyermekeket, akik érintetlen értelmi fejlődés mellett csak a nyelvi fejlődés nyelvtani részében mutatnak zavart. Ezzel párhuzamosan a gyakorló logopédusok érdeklődése is jelentősen megnőtt a hasonló zavarok iránt. Az elmélet irányította klinikai kereső kutatás jellegzetes mintázata jelent meg Lenneberg követőinél, ami azután kölcsönhatásba került a logopédusok és klinikai pszichológusok felfogásával. A Lenneberg elindította gondolatmenet „minden vagy semmi” koncepciót követ: vagy megvan egy sajátos képesség a gyermeknél, vagy (genetikai okokból) nincsen. A klinikai pszichológusok és a logopédusok ezzel szemben inkább a fokozatosságot és a nyelvi képességek statisztikai eloszlását és szóródását hirdették. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtani nyelvfejlődési zavar a teljes gyermeknépességben szóródást mutató nyelvtani képesség szélsőségesen alacsony értéke lenne. Náluk sem hiányzik a nyelvtan, csupán gyengébb. Könyvünkben (Pléh et al. 2002/2019) részletesen bemutatjuk az elméleti pszicholingvisztikai, leíró nyelvészeti és logopédiai megállapításokat, s az azokból következő fejlődési tesztrendszerek módszertanait. Ennek, valamint a fejlődési pszicholingvisztika általánosabb kibontakozásának megfelelően maga a hipotézis is finomodott. Kezdetben a tézis szinte csupán annyi volt, hogy egy bizonyos intelligenciaszint alatt nincsen nyelv. Ez a nézet alakult át azzá a kérdéssé, hogy a felnőttkori szerzett nyelvpatológiához hasonlóan, a fejlődés során szintén minőségi nyelvi zavarok fordulnak elő, amelyek – a klinikai gondolkodás logikájának megfelelően – egy szindrómát képeznek. Lenneberg érveléséből eredt az a sokszor ki sem mondott felfogás is, mely szerint analógia vagy azonosság van a fejlődési/öröklött és a szerzett (agysérülés alapú) nyelvi zavarok között. A fejlődési zavarnak, éppen azért, mert a nyelv egy dedikált biológiai rendszer működésének eredménye, végső soron genetikai alapja van. A nyelvtani fejlődés zavaraiban a biológiailag értelmezett faculté de langage sérülne, mégpedig privatív módon: egy összetevő kiesik a rendszerből. Ez a gondolatmenet jól illeszkedik az öröklés iránt az 1960-as években megnövekedett – s azóta folytonosan velünk lévő – érdeklődésbe, amit az 1. táblázat mutat.