A fentebb mondottakból az is következik, hogy a diskurzusok emberi elmék közötti interakciók, amelyek a résztvevők tudati folyamatainak együttes működését feltételezik. A nyelvi tevékenység felől nézve a tudat az önmagát – a másikhoz képest – szubjektumként értelmező „én” köré szerveződő, folyamatos működésben lévő, folyamatosan frissülő belső valóságmodell, mentális állapotok összetett rendszere (l. Chafe 1994: 27; vö. még 2009; továbbá Pléh 1998b). A résztvevők kommunikációs igényeinek kielégítését megcélzó adaptív nyelvi tevékenységet a tudat éber állapota, a figyelem működése jellemzi. Ugyanakkor a résztvevők tudatának aktív működése a diskurzusokban korántsem jelenti azt, hogy a résztvevők mindig ellenőrzésük alatt tartanák a tudati folyamataikat, és mindig be is tudnának arról számolni, hogy mi zajlik az elméjükben akkor, amikor diskurzusokat folytatnak egymással. Ennek következtében a jelentésképzéssel összefüggésben a tudatosság fogalmának egy tágabb és egy szűkebb értelmezésével érdemes számolnunk. Tágabb értelemben a tudatosság a tudati folyamatok aktív működését jelenti (azaz: tudatunknál vagyunk). Szűkebb értelemben viszont a tudatosság a tudati folyamatok kontrolláltságát, a tudati folyamatokról való beszámolás képességét jelenti (azaz: tudatában vagyunk annak, amit teszünk).1

A tudatosság tágabb értelmezése jelenik meg a tudati beállítódásnak mint kontextusfüggő kiindulópontnak a magyarázatában, így akkor is, amikor a diskurzus résztvevőinek mentális világáról beszélünk. A közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusának mentális világa a résztvevők egymásnak tulajdonított mentális állapotaiból (vélelmeiből, vágyaiból, szándékaiból és érzelmeiből) összeálló viszonyrendszer (l. Tátrai 2017a: 938–940). A mentális állapotok alaptípusai sematikus konstrukciók (itt javasolt értelmezésük alapjául Croft 1994, valamint Searle 2000 szolgált). A mentális állapotok közül a vélelmek a tudás dimenziójába tartoznak. Egy vélelem jellemzően a résztvevőket körülvevő és őket magában foglaló világ dolgaival és eseményeivel kapcsolatos, többé vagy kevésbé megalapozott ismeret, mások számára hozzáférhetővé tehető tudás. A vágyak és a szándékok a cselekvés dimenziójában helyezkednek el. Egy vágy jellemzően a résztvevőket körülvevő világ valamilyen megváltozott állapota iránti igényként értelmezhető, egy szándék pedig jellemzően a résztvevőket körülvevő világ valamilyen megváltoztatása iránti elkötelezettségként. Az érzelmek külön dimenziót alkotnak. Egy érzelem jellemzően a résztvevőket körülvevő világból érkező valamilyen hatásra adott szubjektív, polarizáltan megjelenő reakció. Az emberek azon képessége, hogy képesek a jelzett mentális állapotokat tulajdonítani egymásnak, azaz maguknak és a másiknak (l. Tomasello 2002, 2003), egyaránt fontos szerepet játszik a megnyilatkozások létrehozásának és befogadásának folyamatában, a megnyilatkozói és a befogadói stratégia kialakításában, illetve alakításának folyamatában. Egyrészt a megnyilatkozó is arra tekintettel fogalmazza meg a maga mondandóját, hogy milyen mentális állapotokat vélelmez a beszélőtársánál. Másrészt a befogadó is különböző mentális állapotokat tulajdonít a beszélőnek akkor, amikor értelmezi annak megnyilatkozását.

A tudatosságnak a szűkebb értelmezése jelenik meg viszont a pragmatikai, illetve a metapragmatikai tudatosság fogalmában. A pragmatikai tudatosság esetében az az alapvető kérdés, hogy a résztvevők mennyire és miként tartják ellenőrzésük alatt az adaptív nyelvi tevékenységgel összefüggő kognitív folyamatokat, hogy azok mennyire és miként kontrolláltak, illetőleg rutinizáltak. A pragmatikai tudatosság ennélfogva fokozatiság kérdése. A jelentésképzéshez kapcsolódó kognitív folyamatok tudatossága a kontrolláltság, illetőleg a rutinizáltság által kijelölt tengelyen jellemezhető (l. részletesen Tátrai 2017: 1040–1045). Mindamellett a diskurzus résztvevői képesek arra is, hogy reflexíven viszonyuljanak a saját maguk és a másik diszkurzív tevékenységéhez. Ezen a fajta reflexivitáson alapul a metapragmatikai tudatosság (l. Verschueren 1999: 187–199; Tátrai 2017: 1038–1053; vö. még Lucy 1993; Silverstein 1993; valamint Mertz–Yovel 2009). A metapragmatikai tudatosság alatt azt értjük, hogy a résztvevők a diskurzus folyamatában képesek reflexíven viszonyulni a különféle nyelvi konstrukciókhoz és az alkalmazásukkal összefüggő kognitív folyamatokhoz, illetve szociokulturális elvárásokhoz. A metapragmatikai tudatosság esetében tehát az az alapvető kérdés, hogy mennyire és miként válhat reflexió tárgyává a diskurzusok keretében zajló jelentésképzés.

A metapragmatikai tudatosság mértéke – hasonlóan a pragmatikai tudatosság mértékéhez – egészen eltérő lehet a különböző diskurzusokban. Vannak olyan diskurzusok, amelyek kevéssé aknázzák ki a nyelvi tevékenységre történő reflektálás lehetőségeit, de vannak olyanok is, amelyekben a jelentésképzést döntően befolyásolja a megnyilatkozó(k) nagyfokú metapragmatikai tudatossága. Ám természetesen egy diskurzuson belül is változhat, hogy mennyire és miként válik reflexió tárgyává a nyelvi tevékenység, illetve annak valamilyen aspektusa. Ennek megállapítását nagyban megkönnyíti, hogy a metapragmatikai tudatosságnak, vagyis a nyelvi tevékenységhez történő reflexív viszonyulásnak vannak megfigyelhető nyelvi nyomai, nyelvi kifejezői, az úgynevezett metapragmatikai jelzések (l. Verschueren 1999: 187–198; Tátrai 2017a: 1046–1053). A különböző metapragmatikai jelzések kontextualizációs utasításokként (kontextualizáló konstrukcióként, röviden kontextualizálókként) funkcionálnak a diszkurzív tevékenység során, ugyanis a diskurzus egészének, illetve határolt részeinek releváns kontextuális értelmezéséhez adnak nyelvi fogódzókat.2