A kapcsolódó elméleti belátásokat számba véve egyfelől a stílustulajdonítás deiktikus természetére irányult a figyelmünk. A stílustulajdonítást ugyanis a különböző szociokulturális tényezőket a megformálásban érvényre juttató, azokat a konstruálás integráns részévé tevő, deiktikus természetű folyamatként értelmeztük. Ennek a folyamatnak a keretében ugyanis a megnyilatkozó a másik számára hozzáférhetővé tenni kívánt tapasztalatok konstruálását viszonyba hozza azokkal a közösségi alapú, kulturális kötöttségű elvárásokkal, amelyek az adekvát nyelvi megformálással kapcsolatban mozgósíthatók a közös figyelmi jelenet résztvevői számára. Másfelől az is lényegi belátásként jelent meg, hogy a diskurzus résztvevőinek stílustulajdonítása stilisztikai sémák (stílusminták) aktiválásához és a stíluselemekként funkcionáló különböző nyelvi konstrukciók feldolgozásához kötődik. Amennyiben egy adott nyelvi konstrukció alkalmazása – valamely szociokulturális tényező vagy tényezők szempontjából – a résztvevők számára megfelel a tipikus szituációhoz, cselekvéshez, témához, valamint tipikus diskurzushoz kapcsolódó tipikus megformálási módnak (stílusmintának), akkor stílusértéke közömbösnek (jelöletlennek) tekinthető. Amennyiben viszont az adott konstrukció aktivál egy – az adott tényező szempontjából – más tipikus szituációhoz, cselekvéshez, témához, diskurzushoz kapcsolódó tipikus megformálási módot (stílusmintát) is, akkor stílusértéke elmozdul a tartomány egyik végpontja felé, és jelöltté válik.

Az elméleti belátásokkal harmonizáló empirikus vizsgálat a stílustulajdonítás vizsgálatát azokból a népi kategóriákként felfogható laikus stílusminősítő megnevezésekből kiindulva kezdeményezte, amelyekkel a vizsgálat adatközlői metapragmatikai reflexió tárgyává tették az általuk befogadott diskurzusrészletekben a megnyilatkozók szociokulturális szituáltságának érvényesülését. Az empirikus kutatás ugyanis arra az átfogó kérdésre kívánt választ adni, hogy a diskurzus résztvevőinek szociokulturális szituáltsága hogyan, milyen tényezőket aktiválva jut érvényre a stílustulajdonítás folyamatában. Az eredmények megerősítették, hogy az egyes szociokulturális tényezők mentén jól megfigyelhetők azok a tendenciák, amelyek a diskurzus stiláris karakterének, illetőleg az alkalmazott nyelvi konstrukciók stilisztikai jelöltségének a kialakítása során érvényesülnek. Továbbá az is megerősítést nyert, hogy a stílus homogenitása, illetve heterogenitása szorosan kapcsolódik a szociokulturális viszonyulások (attitűdök) érvényesülésének mintázataihoz és az azokban alkalmazott nyelvi konstrukciók társas szalienciájához.

A stílus homogenitásának és heterogenitásának a problematikáját középpontba helyező fejezet a stílusimitáció, a stílusszinkretizmus és az iróniaértés közötti kapcsolat feltérképezésére tett kísérletet. Mégpedig három Szerb Antal-novella, A választott lovag, a Szerelem a palackban és a Cynthia vizsgálatán keresztül. A három novellát az köti össze, hogy a középkori irodalmi hagyomány megidézése során lényegi szerep jut bennük – de más-más módokon – a stílusimitációnak, valamint – ugyancsak más-más módokon – az ironikus értelmezésre is lehetőséget adnak. A kognitív stilisztikai kiindulópontot érvényesítő áttekintés egyik lényegi belátása az volt, hogy a stílus akkor válhat ironikussá, feldolgozása akkor válhat az ironikus olvasat integráns összetevőjévé, ha a résztvevők az adott diskurzus vagy diskurzusrészlet megformálását metapragmatikai reflexió tárgyává teszik. A három Szerb-novella vizsgálatából következő másik alapvető belátás pedig az volt, hogy az irónia korántsem egyszerű és egynemű jelenség. A megformálás ironikussá válásának jellege és összetettsége ugyanis egymástól sok tekintetben különböző mintázatokat rajzol ki.

A kötet záró egysége tehát azt célozta meg, hogy a kognitív stilisztika kiindulópontjából releváns szempontokat ajánljon mind a hétköznapi, mind a szépirodalmi diskurzusok stílusvizsgálatához.