A közös figyelmi jelenetekként értelmezhető diskurzusok résztvevői a világról szerzett tapasztalataikon úgy osztoznak meg, hogy figyelmüket a világ meghatározott folyamataira és az azokban szereplő dolgokra, vagyis különböző referenciális jelenetekre irányítják. Ezeknek a referenciális jeleneteknek az együttes megfigyelését, megértését a megnyilatkozó által alkalmazott nyelvi szimbólumok kezdeményezik. A nyelvi szimbólumok alkalmazásával ugyanis a megnyilatkozó arra készteti a befogadót, hogy egy világbeli jelenetet – a benne szereplő dolgokkal egyetemben – egy adott módon, ne pedig másképpen figyeljen és értsen meg (Tomasello 2002: 127–132).

 

Ahogy a nyelvi tevékenységet figyelemirányítási folyamatként, a diskurzust pedig közös figyelmi jelenetként megjelenítő 1. ábra is mutatja, a referenciális jelenet a nyelvi szimbolizáció által mások számára is nyelvileg hozzáférhetővé tett, együttesen feldolgozott világbeli jelenet (esemény, történés, állapot, illetve azok sorozata). Erre irányul a közös figyelmi jelenet két résztvevőjének – a megnyilatkozónak és beszélőtársának – a figyelme, amelyet a szaggatott nyilak jelölnek. A közös figyelmi jelenet teremti meg azt az interszubjektív kontextust, amelyben maga a szimbolizációs folyamat lejátszódik. Az interszubjektív kontextus a közös figyelmi jelenet résztvevőit, illetve az ő fizikai, társas és mentális világukat öleli fel. A referenciális jelenet megfigyelése, illetőleg megértése ugyanis megköveteli, hogy a nyelvileg explicitté tett ismeretekkel párhuzamosan a kontextuális ismereteket is feldolgozzuk (→ 2.3). Ez az egész interszubjektív megismerési viszonyrendszer a diskurzusvilág, amelyben a nyelvi tevékenység lényegi ismérve, a dinamikus jelentésképzés lehetővé válik.1 A dolgokat és eseményeket reprezentáló nyelvi szimbólumok ebben a diskurzusvilágban horgonyzódnak le episztemikusan, mégpedig azáltal, hogy szerepet kapnak az adott referenciális jelenet közös megfigyelésében, megértésében (Brisard 2002, 2021; Langacker 2002, 2008: 259–309, 2015; Tolcsvai Nagy 2017b: 301–305).

 

 

Az első alapvető lehetőség az, amikor a megnyilatkozó az alkalmazott nyelvi szimbólumokkal beszédpartnere figyelmét olyan referenciális jelenetre irányítja, amely perceptuálisan megfigyelhető a számukra, azaz ugyanabban a fizikai világban zajlik, mint maga a közös figyelmi jelenet. A (4)-ben idézett dalszöveg első két sora – a most határozószóból és a jelen idejű tart igealakból mint deiktikus kifejezésekből kiindulva – értelmezhető ilyen referenciális jelenetként. A nyelvi szimbólumok alkalmazásával azonban arra is lehetőség nyílik, hogy a megnyilatkozó olyan referenciális jelenetre irányítsa a másik figyelmét, amelyet az annak ellenére is megért, hogy azt perceptuálisan nem tudja megfigyelni. A nyelvi tevékenységet folytató emberek ugyanis olyan tapasztalatokat is meg tudnak osztani egymással, amelyek nem kötődnek a beszédesemény konkrét fizikai világához, így csak a nyelvi szimbólumokon keresztül válnak a másik számára hozzáférhetővé. Ezt a második alapvető lehetőséget szemléltetheti a (4) harmadik és negyedik sora a múlt idejű igealakok (elengedtem, elvitte) alkalmazásával. A megnyilatkozó ugyanis itt olyan eseményekről számol be a beszédpartnerének, amelyek az ő valós világukban korábban történteket jelölik (azzal együtt is, hogy ezeknek az eseményeknek lényegi kihatásuk van a jelenre). A nyelvi megismerés mindamellett olyan referenciális jelenetek megértését is lehetővé teszi, amelyekről a résztvevők nem feltételezik, hogy azok ahhoz a valós világhoz kötődnének, amelyben a közös figyelmi jelenet zajlik. Amennyiben a (4)-ben az események megfigyelését egy dalszövegbe ágyazódó fiktív aposztrofikus diskurzus közegébe helyezzük, erre a harmadik alapvető lehetőségre találunk példát. Ebben az esetben ugyanis a referenciális jelenet ugyanúgy fikcióként nyer értelmezést, mint például a sokszor az Egyszer volt, hol nem volt formulával kezdődő mesék referenciális jelenetei (Tátrai 2017a: 907–909).