Láttunk már leírást, amely nem azt írta le, amit leírni látszott: táj helyett erotikus töltetű vallásos révületet (Rousseau, Új Héloïse), reflexiós gondolatfutamok vagy városi kocsikázás helyett szexet (Friedrich Schlegel, Lucinda; Flaubert, Bovaryné), vagy fordítva, pornografikus jelenetek helyett elvont gondolatalakzatokat (Sade, Filozófia a budoárban). E példák a leírás tárgyának bizonytalansága mellett arra is figyelmeztetnek, mennyire nehéz a leírást mint leírást körülhatárolni, elkülöníteni az elbeszéléstől, az idődimenzió nélküli entitások megjelenítését elválasztani az időben lefolyó aktusok vagy történések ábrázolásától, s egyáltalán elgondolni bármit is időkomponens nélkül. Mert mit kezdjünk az események akár vázlatos, akár részletező „leírásával”, amely bajosan állítható szembe a narrációval? S még inkább: hogyan értékeljük a legstatikusabbnak tűnő látványok leírásának implicit narrativitását, a tekintet „végighaladását” a látványelemeken? Hiszen ilyen szempontból minden tekintet egy utazó tekintete, és még a legkevésbé változékony tárgyat taglaló leírások is narrációk abban az elemi értelemben, hogy közvetve egy tekintet utazásának történetét mondják el. Innen nézve minden leírás „útleírás”, s ekként lényegileg narratív.

De láttunk olyan leírást is, amelynek allegorikus dimenziója nem merült ki abban, hogy burkoltan mást írt le, mint amiről a felszínen beszélni látszott, hanem odáig terjedt, hogy ami leírásnak, valós vagy fiktív tényállások és események puszta megállapításának tűnt, az maga is inkább ténykedés, cselekvő beavatkozás volt az események menetébe. John Austin, a nyelvi cselekvés nagy gondolkodója nem véletlenül jut arra a következtetésre, hogy látensen minden konstatív kijelentés is performatívum, mert a legártatlanabb megállapítást is tekinthetjük kérésnek vagy figyelmeztetésnek, mely ‒ ha mégoly tapintatos formában is ‒ cselekvően lép fel a beszélgetés menetében. A konstatívumok látens performativitásának gondolata ‒ mint ahogy, noha erről általában kevesebb szó esik, a performatívumok látens konstativitásáé is ‒ ennél is tágabb értelmet nyerhet azonban, ha tekintetbe vesszük, hogy Austin, aki a második világháború alatt előbb őrnagyi, majd alezredesi rangban az „atlanti falra” irányuló hírszerző részleg (Theatre Intelligence Section) irányítójaként a brit katonai titkosszolgálat kötelékében tevékenykedett,2 a kémkedés és kódfejtés eme közegében kellő tapasztalatra tehetett szert arra nézvést is, hogy a rejtjelezés labirintuózus világában igazából bármi bármi lehet. Így például a „Nyitva maradt az ablak” felszíni konstatívuma nem csak egy másik kézenfekvő konstatívum (pl. „Fázom”) közvetett kifejeződése lehet, de még csak nem is egy burkolt, de szintén kézenfekvő performatív kijelentés (pl. a „Csukd be az ablakot!”) megfogalmazása, hanem ‒ túl mindenféle kézenfekvőségen ‒ lényegében bármilyen „konstatív” vagy „performatív” kijelentésé, ha érnek még e jelzők bármit is. Jelentheti azt, hogy „Kém van közöttünk”, de akár a „Támadás!” vezényszónak megfelelő jelszó is lehet, ahogy fordítva: egy közérthető parancsnak tűnő kijelentés is lehet másra irányuló parancs, de akár informatív, sőt dezinformatív leíró üzenet is. A normandiai partra szállás brit előkészítésében az iménti rejtjelezések teljes arzenálja megjelent, egészen a parancs formában történő félretájékoztatásig. A britek szándékosan küldtek a németek által feltört rejtjelezéssel olyan parancsnak álcázott üzeneteket, melyek lefordítva a szövetséges haderő Calais-val szemközti összevonására utaltak, s ezzel a dezinformatív ál-álcázással tartották meg Hitlert abban a hitben, hogy az invázió a calais-i partszakaszon fog bekövetkezni. A FUSAG nevű amerikai fantom-hadseregcsoport létezését nemcsak sajtóbeli álhírekkel, az amerikai katonák jelenlétére panaszkodó mímelt olvasói levekkel, hamisított járműnyomokkal és megannyi csalinak szánt felfújható barakkal, tankkal, repülővel és vízi járművel igyekeztek alátámasztani a britek, de szimulált katonai rádióadásokkal is, sőt olyan kémtevékenységgel, melyben a méltán híres, „Garbo” fedőnevű kettős ügynök mellett a ‒ szempontunkból jóval relevánsabb ‒ „Brutus” fedőnevű hármas ügynök játszotta a főszerepet.3

A tájjal sem egyszerűbb a helyzet, és a komplikációk mintha hasonló irányba mutatnának.