Előszó

Mindig is szerettem fordítani. Elemezni is. Valahol a kettő ugyanaz. Az angol idiómában az „interpretálás” éppúgy jelent tolmácsolást, mint értelmezést. Amikor 2001-ben pályakezdő tanársegédként ‒ egy könyv és több tanulmány magyarra ültetését követően ‒ új fordítanivaló után néztem, Edmund Burke esztétikája kínálkozott jó lehetőségnek. Nem mintha népszerű lett volna akár idehaza, akár a nemzetközi térben. Ma sem az. De a fenséges témaköre érdekelt már egy ideje, mert számomra fontos szerzők mind inspiráló szövegeket írtak e témáról. S bár e szövegek zömmel a 18. század végén színre lépő kritikai filozófiára koncentráltak, szemet szúrt, hogy Burke alakja rendre felbukkan e filozófia hátterében, a kanti fenséges elrugaszkodási pontjaként. Nem tudtam, mire vállalkozom. Olvasatlanul fordítottam Burke-öt. És bőven voltak kétségeim (vannak is). Hogy ütemesebben menjen a munka, az őszi félévre meg is hirdettem egy szemináriumot „Burke/Kant: a szép és a fenséges” címmel. Az elképzelés az volt, hogy fordított kronológia szerint Kanttól haladunk Burke felé, részben praktikus okból, hogy időt nyerjek a hátralévő fejezetek fordításához, részben kritikai megfontolásból, hogy végre ne Kanté legyen az utolsó szó, vagyis hogy Burke ne csak szalmabáb figura legyen egy előre megírt narratívában, hanem műve komoly megfontolásban részesüljön. Az óramegbeszélést a szorgalmi időszak első hetének csütörtökére, szeptember 13-ára tettem. Képzelhető, milyen gellert kapott a kurzus a megbeszélés előtt két nappal bekövetkezett 9/11-es terrortámadások nyomán, s milyen lökést adott ez a nem kívánt esemény egy olyan mű lefordításának, amelynek fenségesfelfogása épp a terror (a rettegés) körül forgott.