A múltra és jövőre vonatkoztatottságot elutasítva, a Költő a huszadik században beszélője a szöveg befejező részében egy autonóm, önazonos, minden temporális perspektivikusságtól mentes jelent és jelenlétet vesz védelmébe, s e közelebbről meg nem határozott, ugyanakkor az „én” instanciájával asszociálható „magasabb kincs” válik a megjelenítés egyedüli tétjévé.

Nehéz nem észrevenni ugyanakkor e sorok kantiánus dikcióját. Az „önmagát önmagával mérő” én összemérhetetlen egyedisége, öntörvényűsége és teljes önmagára vonatkozása nemcsak a szubjektivitás formalizmusának és önértékének, s az emberi elme autonómiájának gondolatát visszhangozza, hanem felvillantja az esztétikai ítélet reflexiós követelményét is, amely szerint ezen ítélet (mint önmaga számára törvényadó ítélet) alapjául semmilyen előzetes fogalom vagy mérce nem szolgálhat, s a tárgyat (a versben megnyilatkozó ént, azaz a verset mint szubjektivitást) csakis magára a tárgyra vonatkoztatva ítélheti meg.7 Mindezen túl magával hozza azt a ‒ Kosztolányitól, mint látni fogjuk, nem is oly távoli ‒ ambíciót is, hogy ez az aszketikus formalizmus a lehető legautentikusabb morális és politikai alapelvet nyújtsa. Amikor Az ítélőerő kritikájában (1790) Kant „az esztétikait” az episztemológiától az etikához átvezető hídként gondolta el,8 egy olyan konstellációt hozott létre, amelynek alapján az irodalom a modern korban ‒ Terry Eagleton kifejezésével ‒ „erkölcsi technológiává” válhatott. „Az Irodalom nevezetű erkölcsi technológia feladata az, hogy történelmileg jellegzetes formájú emberi szubjektumokat termeljen, akik érzékenyek, fogékonyak, gazdag képzeletűek és így tovább… bármiféle konkrét irányultság nélkül.”9 Az irodalmi technológia konkrét referenciális vonatkozások (honi szóhasználattal: „irányzatosság”) nélküli „morális formalizmusa” Eagleton szerint abban áll, hogy „nem egyszerűen konkrét morális értékeket tanít nekünk (bár kétségkívül ezt is teszi): elsődleges célja csupán az, hogy megtanítson morálisnak lenni”.10 Az irodalom „a tisztán emberi diskurzusaként” egyenesen „a transzcendens helye”,11 s ennyiben ‒ a kanti filozófia értelmében ‒ az autentikus erkölcsiség és politika legfőbb letéteményese.

Az iméntiek fényében aligha lehet meglepő, hogy ugyanaz a Kosztolányi, aki a Szépség című esszéjében a homo aestheticus és a homo moralis megkülönböztetését, s az igaz művésznek a politika fertőjéből (a „csaló próféták” tömegéből) való kiemelkedését hangsúlyozza (ezzel mintegy abszolutizálva „az esztétikai” dimenzióját), egyszersmind a kettő rejtett kapcsolatát, a költészet társadalmi és történelmi ambícióit is kifejezésre juttatja, amikor ugyanezen írása végén egy vágyott üdvtörténetet, a beteljesült esztétikai morál álmát villantja fel előttünk. E vízióban esztétikum és etikum, szépség és erkölcs végre egyesülnek egymással: „Milyen szép is volna ‒ és milyen jó ‒, ha a világot a szépség váltaná meg.”12 Ha ez a tervezet számottevően különbözik is Kassák elgondolásától, miszerint „A világ megváltása [...] kétségtelenül a fellázadt proletariátus erejére vár”,13 a különbség semmiképpen nem a költészet politikai küldetésének teljes hiányában lelhető fel. A hitelét vesztett „széptudomány” (az esztétika) rehabilitálása, s a „széplélek” igencsak leértékelődött fogalmának visszanyerése Kosztolányinál közvetett úton egy erkölcsösebb társadalom megalapozását célozza.14 Bár a „csaló prófétákkal” a prófétálásról való teljes lemondást szegezi szembe ‒ ekként csalóvá minősítve minden prófétát, köztük azt a Petőfit is, aki a „hamis prófétákat” a maga igaznak hitt próféciájában bírálta ‒, voltaképpen nem tesz mást, mint beteljesíti azt a romantikus paradigmát, amely szerint minden, saját autenticitását hangoztató prófétálásnak nem-prófétálásként kell meghatároznia magát.15

Ahogy egyik későbbi írásából is kiderül, az elefántcsonttoronyba vonuló költő ‒ ha kéreti is magát ‒ korántsem tagadja meg a tanítás, nevelés és társadalomjobbítás szerepeit, sőt ellenkezőleg, mintha éppen annak lehetnénk tanúi, ahogy sértődötten visszaigényli e veszni látszó, korábbi funkciókat: „Miért nem bolygatják például íróinkat, hogy tanítsák a népet [...]? Úgy látszik, nem kellenek, fölöslegesek. Elefántcsonttornyunk kapuja pedig tárva-nyitva van.”16 A gesztus kísértetiesen emlékeztet AMLD, A Mindennel Leszámolt Degenerált ambivalens, indirekt szereplésvágyára (leplezett, de görcsös extroverziójára), amelyet negyedszázaddal korábban Karinthy az Egy Ember, Akinek abszolute Semmi Érzéke a Szimbolizmushoz című írásában bámulatos érzékkel karikírozott.