A két alább következő esszét a megvilágításnak szentelem: az elsőt Luther jelenései megvilágításának, amit az előző számban talán túl röviden tárgyaltam, a másodikat pedig amaz egyedüli nehézség leküzdésének, melyet a Friend következő fejezetében fedhetek csak fel, hogy az olvasó nyomban megérthesse az elveket, melyeken érveim nyugszanak. Először is, megpróbálom világosabbá tenni kísértetelméletemet azon olvasók előtt, akik elég szerencsések ahhoz, hogy saját jó egészségük és tépázatlan idegzetük jóvoltából homályosnak találják. Keswicki könyvtárszobám ablaka a kandallóval átellenben van, és arra a hatalmas kertre néz, mely a dombnak, amin a ház áll, egész lankáját elfoglalja. Így azután az üvegen keresztül áteresztett fénysugarak (vagyis a kertről, a szemközti hegyekről, valamint a közbeeső hídról, folyóról, tóról és völgyről érkező sugarak) és a róla visszaverődők (a kandalló stb. fényei) egyidejűleg lépnek be szemünkbe. Az este közeledtével gyakori szórakozásom volt figyelni a tűz képét vagy tükröződését, mely mintha ott égett volna a bokrokban vagy a fák közt, a kert vagy a rajta túl eső földek különböző részein, aszerint, hogy mekkora volt a fény, s amely mégis haloványságának mértékével arányos távolságban és nagyságban rendeződött el a látás valóságos tárgyai között. Mert a sötétség fokozatos beálltával a tűz képe mindinkább összezsugorodott, közelebb került és kivehetőbb lett, mígnem a szürkület tökéletes éjbe hanyatlott, s a külső tárgyak kirekesztődésével az ablak tökéletes tükörré alakult át ‒ leszámítva azt, hogy a szoba oldalsó polcain álló könyveim hátuljára, hogy úgy mondjam, megannyi csillagbetű íródott, több vagy kevesebb aszerint, hogy mennyire volt felhős az égbolt (ilyenkor ugyanis az üveg csak a csillagsugarakat eresztette át). Na mármost, helyettesítsük be Luther elméjének fantomját a visszavert fény képeinek (például a tűz képének) helyébe, a szoba és a bútorzat formáit pedig az áteresztett sugarak helyébe, s máris hű hasonmását kapjuk a jelenéseknek, és igaz fogalmunk lesz arról, hogyan látjuk őket együtt valós tárgyakkal. Régóta szeretnék már egy teljes művet szentelni az álmok, a látomások, a kísértetek, a boszorkányság stb. témájának; e munkában előbb megadnám, majd megkísérelném megmagyarázni mindezek legérdekesebb és leghitelesebb tényeit, melyek könyvekből vagy személyes tanúságtételekből a tudomásomra jutottak. Azután kielégítőbb módon is elmagyaráznám, hogy a kóros szendergés állapotában gondolataink miként válnak olykor tökéletesen drámaivá (ugyanis bizonyosfajta álmokban a legfafejűbb fickóból is Shakespeare lesz), s hogy a látomás formája milyen törvényszerűségek folytán tűnik elmondani nekünk a maga gondolatait, oly hangon, mely pontosan annyira hallható, amennyire az alak látható; s ez felette gyakran sorozatos rohamokban zajlik, sőt nemritkán oly erőtömörüléssel párosul, mely revelációnak és a sejtelem adományának mutatkozva könnyen hatalmába kerítheti a legépebb ítéleteket is, ha nem ismerik a belső érzék optikáját és akusztikáját. A jelen eset megvilágítása érdekében mindössze annyit jegyeznék meg, hogy hihetetlennek tűnne olyanok számára, akik nincsenek hozzászokva az önmegfigyelés ilyen finom észrevételeihez, hogy mily csekély és távoli hasonlóságok, s pusztán már a hasonlatosságra utaló nyomok is, melyek egy adott valós külső tárgytól származnak, különösen pedig, ha az alakbeli hasonlóságot színbeli hasonlóság is erősíti, elegendők ahhoz, hogy valamely eleven gondolatunk egylényegűvé váljon a valós tárggyal és külső érzékelhetőséget nyerjen tőle. Még amikor teljesen ébren vagyunk, olyankor is ‒ amennyiben szorongással tekintünk valami elé ‒ nemde gyakran a természet legzavarosabb hangjait is artikulált hangoknak halljuk? A patakcsobogás például egy pillanatra ama barátunk hangjának tűnik, akire épp várakozunk, és úgy tűnik, mintha saját nevünket kiáltaná, stb. Ezért egy rövid elmélkedés a képzelőerő nagy törvényéről, miszerint a részek hasonlósága rendszerint az egész hasonlóságává alakul, nemcsak elgondolhatóvá, de valószínűvé is teszi azt, hogy maga a tintatartó, valamint a falon lévő sötétszínű kő, melyet Luther mindaddig észre sem vett talán, figyelemre méltó szerepet játszhasson a Gonosz és az ő tolakvó látogatását elutasító ellenséges tett létrehozásában.