Nem ismerem más emberek benső felépítését, sőt még a tiédet sem, akit most megszólítok. Úgy látom, némely külső vonásban hasonlítanak rám, ám amikor ‒ e látszattól félrevezetve ‒ azt gondoltam, hogy valami közösre hivatkozom és kiöntöm nekik legbenső lelkemet, azt találtam, hogy nyelvemet félreértik, akár egy messzi, vademberek lakta tájon. Mennél több alkalmat adtak a tapasztalatszerzésre, annál szélesebbnek tűnt a köztünk lévő távolság, s annál messzebbre húzódtak vissza együttérzési pontjaink. Minthogy lelkem nehezen viseli az ilyen bizonyságot, s érzékenysége miatt remeg és erőtlen, mindenfelé kutattam, de csak kudarc és csalódás ért.

Te kérded, mi a Szerelem. Az az erős vonzalom minden iránt, amit magunkon túl elgondolunk, vagy félünk, vagy remélünk, amikor saját gondolatainkban egy elégtelen űr szakadékát találjuk és minden létező dologban igyekszünk közösséget ébreszteni az iránt, amit magunkban tapasztalunk. Ha okfejtésbe bocsátkozunk, olyankor szeretnénk megértetni magunkat; amikor elképzelünk valamit, akkor azt szeretnénk, ha légies elmeszüleményeink újraszületnének másvalaki fejében; amikor érzünk, azt szeretnénk, hogy egy másik elme idegszálai a miénkkel együtt rezdüljenek, hogy szemük sugarai azonnal kigyúljanak, s keveredjenek és olvadjanak bele a miénkbe, hogy ne moccanatlan, jeges ajkak feleljenek a szív legnemesebb vérétől tüzelő és reszkető ajkaknak. Ez a Szerelem. Ez az a kötelék és szent egyezség, amely összefűzi az embert nemcsak az emberrel, de mindennel, ami létezik. Beleszületünk a világba, és van bennünk valami, ami attól a pillanattól fogva, hogy élünk és mozgunk, önnön hasonmása után szomjúhozik. Valószínűleg ezzel a törvénnyel összhangban szívja magába a tejet anyja melléből az újszülött; ez a késztetés természetünk kifejlődésével fejlődik. Szellemi természetünkben egész énünknek mintegy a kicsinyített mását látjuk homályosan, de megfosztva mindattól, amit elítélünk vagy megvetünk, ideális ősképét mindazon kiváló vagy szeretetre méltó dolgoknak, amelyeket képesek vagyunk az emberi természet sajátjaként elgondolni. Nem pusztán külső lényünk portréja ez, hanem a természetünket alkotó legapróbb részletek együttese:2 tükör, amelynek felszíne csak a tisztaság és fényesség formáit veri vissza: lélek a lelkünkben, mely olyan kört von saját Paradicsoma köré, melyen a fájdalom, a bánat és a bűn nem mer átszökkenni. Minden érzésünket buzgón erre vonatkoztatjuk, áhítván, hogy hasonlítsanak rá, vagy megfeleljenek neki. Hasonmásának felfedezése: találkozás egy olyan értelemmel, amely képes tisztán felmérni a magunk következtetéseit, egy képzelettel, amely behatol a finom és apró különlegességekbe, melyeket titokban örömmel dédelgettünk és bontakoztattunk, és megragadja őket, egy alkattal, melynek idegszálai ‒ mint két tökéletes hárfa húrjai, melyeket egyazon elbűvölő hang kíséretére pengetnek ‒ a mi rezgéseinkkel együtt rezegnek; és mindezek olyan arányú keverékével, ahogy a bennünk élő kép megkívánja: ez az a láthatatlan és elérhetetlen pont, amely felé a szeretet törekszik, s amelynek elérése végett előretereli az emberi erőket, hogy elkapja a leghalványabb árnyékát is annak, aminek birtoklása nélkül nincs nyugvás vagy enyhülés a szív számára, mely felett uralkodik. Ezért a magányban vagy abban az elhagyatott állapotban, amikor emberi lényekkel vagyunk ugyan körülvéve, de nem éreznek együtt velünk, szeretetünk a virágokra, a pázsitra, a vizekre és az égre irányul. Így még a tavaszi levelek mozgása is a kék légben, titkos felelgetést és megfelelést rejt szívünknek. Ékesszólás rejlik a nyelvtelen szélben, dallam a patakok folyásában és a patakparti nádas zizegésében, melyek ‒ felfoghatatlan kapcsolatban állván valamivel a lélekben ‒ ziháló, őrült táncra keltik a szellemeket, és rejtélyes gyengédségű könnyeket csalnak a szemekbe, mint a hazafias győzelmi mámor vagy a kedvesed hangja, amikor egyedül neked énekel. Sterne mondja, hogy ha egy sivatagban volna, szerelmét valami ciprusra ontaná…3 Mihelyt elhal ez a szükséglet vagy erő, az ember önmaga élő sírboltjává válik, s ami mégiscsak továbbél, merő burka csupán annak, ami ez az illető egykoron volt. ‒