Ha bármely művész, nem azt mondom, hogy megvalósította, hanem csupán elméjében elgondolta volna a nap, a csillagok és a bolygók rendszerét, ezek létezése nélkül, és szavakban vagy vászonra lefestette volna nekünk az éjszakai Égbolt jelenlegi látványát, s a csillagászat bölcsességével illusztrálta volna, milyen óriási volna akkor csodálatunk. Vagy ha elképzelte volna földünk tájait, a hegyeket, a tengereket és a folyókat, a pázsitot és a virágokat, az erdei levelek különféle formáit és tömegeit, a nyugvó és a kelő napot kísérő színeket, és a légkör békés vagy kavargó árnyalatait, anélkül hogy ezek léteztek volna, bizony igencsak elcsodálkoztunk volna, és több lett volna, mint üres dicshimnusz, azt mondani egy ilyen emberről, hogy „Non merita nome di creatore, se non Iddio ed il Poeta”.2 Ám manapság csekély csodálattal szemlélik e dolgokat, és ha valaki heves örömmel, tudatosan figyel rájuk, ezt a kifinomult és különleges személy megkülönböztető jegyeként értékelik. Az emberek többsége nem törődik velük. Így van az Élettel is ‒ azzal, ami mindent magában foglal.

Mi az élet? Gondolatok és érzések támadnak bennünk akarva-akaratlan, és szavakat használunk, hogy kifejezzük őket. Megszületünk, s a születésünkre nem, a gyermekkorunkra pedig csak töredékekben emlékszünk. Élünk tovább, és az éléssel elveszítjük az élet apprehenzióját. Micsoda hiúság azt gondolni, hogy a szavak behatolhatnak létünk rejtelmébe. Megfelelően használva nyilvánvalóvá tehetik számunkra saját tudatlanságunkat, és ez nem csekélység. Mert hát mik is vagyunk? Honnan jövünk, és hová tartunk? A születés vajon a kezdete-e, s a halál a befejezése-e létezésünknek? Mi a születés és a halál?

A logika legcsiszoltabb absztrakciói olyan életszemlélethez vezetnek, amely noha riasztó az apprehenzió számára, valójában megegyezik azzal a szemlélettel, melyet az élet ismétlődő kombinációinak szokásos érzete kioltott bennünk. Úgyszólván lerántja a festett leplet a dolgok látványáról. Bevallom, én azok közé tartozom, akikkel együtt képtelen vagyok nem egyetérteni azon filozófusok végkövetkeztetéseivel, akik kijelentik, hogy semmi sem létezik, csakis akként, ahogyan érzékeljük.

Ez persze olyan ítélet, mely ellen minden meggyőződésünk hadba száll, ezért hosszan kell hinnünk, hogy azután meggyőződhessünk arról, hogy a külső dolgok szilárd egyeteme „oly anyag, amiből az álmok vannak”.3 ‒ Az anyag és elme népszerű filozófiájának meghökkentő abszurditásai, valamint végzetes következményei az erkölcsre nézve, a mindenség eredetére vonatkozó erőszakos dogmatizmusuk korán a materializmushoz vezéreltek engem. Ez a materializmus csábító rendszer a fiatal és felületes elmék számára. Lehetővé teszi követőinek, hogy fecsegjenek, és felmenti őket a gondolkodás alól. Én azonban elégedetlen voltam azzal a nézettel, amit ez szolgáltatott; az ember nagyra törő lény, „előre-hátra tekintő”,4 akinek „öröklétet átbolyongó eszméi”5 tagadják mulandósághoz és enyészethez kötöttségüket, képtelen elképzelni a megsemmisülést, csakis a jövőben és a múltban létezik, lévén hogy nem azzal egyenlő, ami most, hanem azzal, ami eleddig volt és ezután lesz. Bármi legyen is igazi és végső rendeltetése, a benne lakozó szellem harcban áll a semmivel és a pusztulással (a változással és a megszűnéssel). Ez jellemző vonása minden életnek és létezésnek. ‒ Mindegyik egyszerre a középpont és a kerület; a pont, amelyre minden dolog vonatkozik, és a vonal, amely minden dolgot magába foglal. ‒ Az efféle nézeteket a materializmus, valamint az anyag és elme népszerű filozófiája egyként tiltja; e nézetek csakis az intellektuális rendszerrel egyeztethetők össze.

Értelmetlenség hosszadalmasan elismételni olyan érveket, melyek kellőképp ismeretesek azon kutató elmék előtt, akiket feltehetőleg csakis rejtélyes témákat tárgyaló író képes megszólítani. Az intellektuális rendszer legvilágosabb és legerőteljesebb kinyilvánítása talán Sir W. Drummond Akadémiai kérdések című munkájában lelhető fel.6 Ily kifejtés után hiábavaló volna más szavakra lefordítani olyasmit, ami a változtatással csak veszíthetne erejéből és helyességéből. Pontról pontra és szóról szóra megvizsgálva, a legárnyaltabb gondolkodók sem tudtak felfedezni egyetlen gondolatfutamot sem az okfejtés menetében, amely ne elkerülhetetlenül az ott kimondott végkövetkeztetéshez vezetne.

Mi következik e beismerésből? Nem alapoz meg semmilyen új igazságot, nem nyújt számunkra semmilyen további bepillantást rejtett természetünkbe, sem tetteit, sem önmagát illetően. A filozófiának, bármily türelmetlenül építkezik is, sok teendője van még úttörőként a korok bozótosában. Tesz egy lépést e cél felé; kiirtja a tévedést és a tévedés gyökereit. Olyasmit hagy hátra, amit politikai és etikai kérdésekben a reformernek kell gyakorta maga után hagynia: űrt. Arra a szabadságra szűkíti az elmét, amelyben az működni akart volna, de e működésre így is csak a maga teremtette eszközök, a szavak és jelek téves használatával képes. ‒ A jeleket tág értelemben használom, beleértve azt is, amit e szó alatt rendesen értenek, és azt is, amit én külön értek rajta. Az utóbbi értelemben csaknem minden ismerős tárgy jel, minthogy nem önmagukat jelentik, hanem más tárgyak helyett állnak, és képesek egyetlen olyan gondolatot sugallni, amely azután egy egész gondolatfutamot eredményez. ‒ Így hát egész életünk tévedések iskolája.

Idézzük csak fel gyermekkori érzéseinket. Milyen tiszta és intenzív apprehenziónk volt a világról és magunkról. A társas élet számos olyan körülménye volt akkor fontos számunkra, melyek immár nem azok. De nem ezt az összevetési pontot szeretném hangsúlyozni. Kevésbé volt szokásunk megkülönböztetni magunktól mindazt, amit láttunk és éreztünk. Mindez úgyszólván egyetlen masszát tűnt alkotni. Vannak emberek, akik e tekintetben örökre gyerekek. Azok, akik az álmodozásnak nevezett állapot alávetettjei, úgy érzik, mintha természetük szétoszlana a környező univerzumban, vagy mintha a környező univerzum elnyelődne lényükben. Semmiféle megkülönböztetésnek nincsenek tudatában. Ezek pedig olyan állapotok, melyek az élet szokatlanul intenzív és élénk apprehenzióját előzik meg, kísérik vagy követik. A felnőtté válással ez az erő rendszerint elenyészik, s az emberek gépies és szokásokba rögzött cselekvőkké válnak. Érzéseik és okfejtéseik olyan vegyülékek, melyek kusza gondolatok tömkelegéből származnak, ismétlés útján elültetett benyomások sorozatából.

Az az életszemlélet, melyet az intellektuális filozófia legcsiszoltabb dedukciói nyújtanak, az egység szemlélete. Semmi sem létezik, csakis akként, ahogyan érzékeljük. Pusztán névleges a különbség a gondolatok azon két osztálya közt, melyeket közkeletűen eszmék, illetve külső tárgyak neveivel különböztetünk meg. E fejtegetést követve, a jelenleg épp önmaga természetének megkérdőjelezésével elfoglalt elméhez hasonló, önálló egyéni elmék létezése szintúgy káprázatnak bizonyul. Az olyan szavak, mint az én, te, ők, nem az ekképp jelzett gondolatok között rejlő bármiféle tényleges különbség jelei, hanem oly jelzések csupán, melyek az egy elme különféle változatainak jelölésére szolgálnak.

Ne gondoljuk, hogy ez a tan arra a rémes feltevésre vezet, hogy én ‒ a személy, aki jelenleg írok és gondolkodom ‒ vagyok az az egyetlen elme. Én csupán darabja vagyok. Az én, a te és az ők szavak grammatikai eszközök, melyeket egyszerűen az elrendezésre találtak fel, és teljes mértékben nélkülözik azt a feszes és kizárólagos értelmet, melyet gyakran hozzájuk csatolnak. Nehéz szavakat találni annak a kifinomult elképzelésnek a megfelelő kifejezésére, amelyikre az intellektuális filozófia vezetett bennünket. Ama határon állunk, ahol a szavak elhagynak minket, s nem csoda, ha szédülés fog el, amikor letekintünk annak sötét szakadékába ‒ milyen keveset tudunk.

A dolgok viszonyait semmilyen rendszer sem változtatja meg. A dolgok szó alatt a gondolkodás bármely tárgya értendő, vagyis bármi olyan gondolat, amelyre valamely más gondolatot irányítunk a megkülönböztetés apprehenziójával. Ezek viszonyai változatlanok maradnak; s ilyen az ismereteink anyaga.

Mi az élet oka? ‒ azaz hogyan lett létrehozva, milyen életen túli mozgatók hatottak vagy hatnak tevőleg az életre? Az emberiség összes feljegyzett nemzedéke azon fáradozott, hogy választ találjon erre a kérdésre. S az eredmény a Vallás. Ám az, hogy az elme nem lehet, ahogy a népszerű filozófia állítja, minden dolgok alapja, eléggé nyilvánvaló. Az elme, már amennyire bármi tapasztalattal is rendelkezünk sajátosságairól, s milyen hiábavaló az érvelés e tapasztalaton túl, nem tud teremteni, csak érzékelni képes. Oknak mondják mégis? De hisz az ok puszta szó, mely az emberi elme állapotát fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy mi módon fogunk fel két gondolatot, hogy összefüggésbe hozzuk őket egymással. ‒ Ha bárki tudni vágyik, milyen elégtelenül foglalkozik a népszerű filozófia e hatalmas kérdéssel, akkor elegendő, ha részrehajlás nélkül elgondolkodik azon, hogyan keletkeznek elméjében a gondolatok. ‒ Végtelenül valószínűtlen, hogy az elme oka, vagyis a létezés oka, az elméhez hasonló. Azt mondják, az elme mozgást hoz létre, de talán azt is mondták már, hogy mozgás hozza létre az elmét.