Hazánkban hasonló tendencia figyelhető meg. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon oly mértékű javulás volt megfigyelhető a kardiovaszkuláris betegségekkel összefüggő halálozási mutatókban, hogy az egy epidemiológiai korszakváltás lehetőségét is felvetheti, [11] és ezzel – feltehetően – összefüggésben említhető a születéskor várható élettartam nagymértékű meghosszabbodása is. [12] Ennek talán lefőbb oka az infarktus akut ellátásának fejlődése, az országszerte időben (60 percen belül) elérhető invazív eljárások elterjedtsége, és az egyre hatékonyabb gyógyszeres kezelés. Mindezekkel együtt az egészségtelen életmód továbbra is igen jellemző, így a magyar népesség számos egészségi mutató tekintetében jelentősen lemarad más európai országok népességéhez viszonyítva. A szív- és érrendszeri halandóság 2012-ben hazánkban 73%-kal volt magasabb, mint Ausztriában, [13] az iszkémiás szívbetegség okozta halálozás gyakorisága 2011-ben pedig négyszeres volt az EU15-országok megfelelő értékeihez viszonyítva. [14]

Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy noha a teljes kardiovaszkuláris mortalitás hazánkban is csökkenő tendenciát mutat, ez alól – bizonyos szempontból – kivételt képez a koszorúér-betegségből eredő halálozás. 2016-ban majdnem kétszer annyian hunytak el a szívkoszorúér megbetegedéséből eredő okokból kifolyólag, mint 1990-ben. Hangsúlyozandó azonban, hogy különbséget kell tenni a halálozások teljes népességre vonatkoztatott száma és az úgynevezett sztenderdizált halálozási arány között, amely értéket a korösszetétel-változás hatásának kiküszöbölésére alkalmaznak. Utóbbi esetében – jellemzően korcsoportokra lebontva és 100 000 lakosra vonatkoztatva – valóban a mutatók javulása figyelhető meg. [10, 14]

Mindazonáltal hazánkban 2016-ban a teljes halálozás 24%-át okozta a szív ereinek iszkémiás megbetegedése, vezető halálokként a férfiak esetében a halálozás 23%-át, nők esetében 26%-át okozva, [15] ezzel jelezve, hogy a koszorúerek megbetegedéséhez kapcsolódó morbiditás2 és mortalitás még mindig a népegészségügy egyik legnagyobb kihívása.

Az életkor előrehaladtával a kardiovaszkuláris megbetegedések incidenciája (az új megbetegedések gyakorisága adott időtartam alatt) és prevalenciája (a betegség összes létező esete egy meghatározott időpontban) is exponenciálisan növekszik. A miokardiális infarktuson átesett betegek 44%-a 70 évnél idősebb, 45%-a pedig 51–69 év közötti [16] (e tény szorosan összefügg a fentebb részletezett különbséggel a halálozások teljes száma és a sztenderdizált halálozási arány vonatkozásában), ugyanakkor egyre több fiatal, akár negyvenes, ötvenes éveiben járó személy is átélhet miokardiális infarktust. A Nemzeti Szívinfarktus Regiszter 2013–2014-es adatainak elemzésével megállapítható, [16] hogy a szívinfarktuson átesett betegek életkilátásainak meghatározásában az életkor a legfontosabb, független befolyásoló tényező. Ennek egyik fő oka az emberi szervezetben az életkor előrehaladtával bekövetkező fokozatos funkcionális hanyatlás, a szív- és érrendszerben az úgynevezett normál vaszkuláris (érrendszeri) öregedés folyamata, amelynek során az érfal megvastagodik, rugalmassága és az ér térfogata csökken, ezzel elindítva az ateroszklerotikus folyamatot (ennek üteme természetesen egyénileg eltérő, jelentős részben az életmóddal összefüggésben). [17] Ezt a folyamatot gyorsíthatják fel a jellemzően időskorban (de nem csak akkor) megjelenő társbetegségek, mindenekelőtt a magas vérnyomás és a diabetes mellitus, [18] amely hatások összeadódva vezethetnek el a kóros arteriális változások felgyorsulásához, így a koszorúér-betegség súlyosbodásához. [17]