A krónikus betegség ugyanis számos ponton alapvető változásokat idéz elő az egyén addig stabilnak hitt élményvilágában: az eddig jól ismert, megszokott testélményt a bizonytalan, sérülékeny, gyenge test érzése válthatja fel, a krónikus betegség és a megjelenő, eddig nem tapasztalt tünetek, a fizikai korlátozottság fenyegetettséget jelenhetnek az identitásra és az önbecsülésre vonatkozóan, megváltozhat és beszűkülhet az élettér (amely akár a társas kapcsolatokban, a családban vagy a társadalomban betöltött pozíció elvesztésével is járhat), miközben a mindennapi valósághoz való alkalmazkodás is kihívást jelenthet (hiszen a beteg személy szeretné megőrizni a kontrollt, miközben bizonyos területeken mások segítségére szorul). [64]

Ezen változások és veszteségek nyomán az egyén azt érezheti, hogy az a mód, ahogy addig az életét élte és benne korábbi önmaga, mondhatni „személyisége alapvető koordinátái” elvesztek a kialakult betegség miatt. [65, 66] Épp ezért a diagnózis és a krónikus betegség tényének feldolgozása és elfogadása megalapozottan hasonlítható [67] a gyászmunkához, a veszteség feldolgozásának folyamatához.

A gyász és veszteség folyamatát magyarázni kívánó pszichológiai modellek közül a krónikus betegség diagnózisának megismerését követő pszichés reakciók talán legjobban Elizabeth Kübler-Ross jól ismert, ötszakaszos modelljének [68] segítségével ragadhatók meg.

E modell szerint a diagnózis megismerését követő első reakció a tagadás. A tagadás alapvetően egy természetes énvédő, védekező mechanizmusként értékelhető, amely olyan esetekben léphet fel, amikor a megjelenő kellemetlen/traumatikus érzések, a külvilág eseményei – például a kapott információk – erőteljesebbek annál, mint amit az egyén abban a helyzetben képes elviselni. Ilyen helyzetekben a tagadás önkéntelenül és hatékonyan védheti a beteg személyiségét, [69] mindaddig amíg az új helyzet befogadhatóvá, feldolgozhatóvá válik az egyén számára. E tagadás megjelenhet nyílt formában, például azon meggyőződés hangoztatásával, hogy biztosan összekeveredtek a leletek, vagy hiba, félreértés történt az eredmények elemzésekor, valamint burkoltabb formában, amikor a beteg személy látszólag tudomásul veszi a diagnózist, de annak hatását vagy súlyosságát csökkenti, „félvállról veszi”, relativizálja („nem olyan nagy baj ez”). Az is elképzelhető, hogy – nem tudatosan egy eltérő eredményben bízva – másodvéleményt kér a beteg, vagy akár azonnal orvost vált, kimondatlanul kételkedve orvosa szakértelmében. A betegség vagy annak súlyosságának átmeneti tagadása azonban pozitív következményekkel is járhat, hiszen időt és lehetőséget teremthet az egyénnek, hogy – a felszínen megfigyelhető hárítás mögött és ellenére – legbelül elfogadja egy súlyos betegség tényét és a megváltozott helyzetet. Egy nagyon találó hasonlattal [70] élve a tagadás olyan, mint egy bőrfelszíni seben képződött var, amely befedve a sérülést, védi a mélyebb területeket, így téve lehetővé azok gyógyulását, a sebek beforrását. Ahogy pedig a var leválik a sebről, amint a gyógyulás ezt lehetővé teszi, a tagadás is oldódik, megszűnik, átadva helyét a tudatosulásnak, amint erre az egyén képessé válik. Ez egy természetes és sok esetben szükségszerű folyamat, épp ezért gyakorta nem segítő – a hozzátartozók, családtagok, akár az egészségügyi személyzet részéről – az elfogadás erőltetése, a diagnózis tényének, a betegség súlyosságának hangoztatása, amíg erre a beteg emocionálisan nem áll készen. Ez sok esetben a beteg személy distresszének fokozódásához, akár az egyén izolálódásához vezethet, de az elfogadást nem támogatja.

A folyamat második szakasza a düh stádiuma. Gyakori klinikai tapasztalat, hogy krónikus betegek olykor indokolatlannak tűnő dühvel, haraggal, akár verbális agresszióval fordulnak a környezetük – akár a család, akár az egészségügyi személyzet – tagjai felé. Ezek az érzések érthetetlennek tűnhetnek a kívülállók számára, ezért fontos megérteni, hogy a forrásuk sokszor épp a betegség tényének tudatosulása, tehát előrelépés az elfogadás folyamatában. A betegség tudatosulása sokszor a „miért éppen én?” kérdését hozhatja magával, amely mögött egy alapvető meggyőződés, az igazságos világba (vagy éppen az Istenbe) vetett hit megrendülése áll. Tudatosan ritkán felismert alaphiedelem, hogy a „jó emberekkel nem történnek rossz dolgok”, és az ebben való csalódás, becsapottságérzés megjelenik sok beteg beszámolójában. Ehhez társulhat annak felismerése, hogy noha nekik alapvetően változik meg az életük, és veszteségek és változások sorával kell szembenézniük, a világ maga mégsem áll meg, sőt, a körülöttük lévő, akár közvetlen környezetükben élő személyek tovább élik „gondtalan”, változatlan életüket. Ezen időszak és érzelmi reakciók elfogadásához ezért alapvető a mögöttes dinamika megértése, annak felismerése, hogy ezek a negatív érzelmek a betegből fakadnak, de nem a másik személyre vonatkoznak; segíthet akár annak a kérdésnek a feltevése – mind a hozzátartozók, mind az egészségügyi szakemberek esetében – hogy „én hogy érezném magam a beteg helyében?”.

A „miért éppen én” kérdése azonban ezt követően is és a negatív indulatok oldódásával megmaradhat; meglepőnek tűnhet, de ebben segíthet, ha a beteg támogatást kap a betegsége mögött álló okok (akár a saját életmódja) felderítésében és megértésében. Ez esetben azonban óvatosan és a folyamatot finoman egyensúlyozva szükséges eljárni, hiszen nem az a cél, hogy a beteg önvádló, bűntudati érzéseket éljen át saját korábbi egészségkárosító és betegséghez vezető szokásai miatt, sokkalta inkább a múlt és a jelen összekapcsolásával [71] a betegség érthetőbbé, megérthetőbbé tétele, egyfajta válasz megtalálása a „miért éppen én?” szorongató kérdésére.

A harmadik, gyakran rövidebb szakasz az alkudozás szakasza. Az alkudozás részben szintén az igazságos világba vetett meggyőződésből fakad, amely azt fejezheti ki, hogy a beteg személy aktívan próbál alkalmazkodni, idomulni a jelen, megváltozott helyzethez. Ennek egy megnyilvánulása lehet, hogy az egyén „felajánl” valamit és cserébe vár valamit – ismét az igazságosság alapvető elvében bízva. Megfogadja, hogy leszokik a dohányzásról, amennyiben biztosra vehető, hogy ezzel elkerül minden jövőbeli akut kardiális eseményt (például kifejezi, hogy hajlandó beiktatni a rendszeres testmozgást az életébe, hogy a finom falatokról így ne kelljen lemondania). E szakasz tehát valóban előrelépés, a megváltozott valóság kereteinek tudatosabb felismerésére utal, aminek az első lépése ez a fajta „húzd meg, ereszd meg” mérlegelés, egyezkedés, amely azonban jól jelzi a betegség realitásának közelebb engedését, az azzal való óvatos szembenézés próbálkozásait. Ebben a szakaszban továbbá a célok, a fontossági sorrend megváltozásának, átértékelésének szükségessége is előtérbe kerülhet [68] Amennyiben a betegség súlyosságából, bizonyos jellemzőiből adódóan a beteg személynek fel kell adnia bizonyos tevékenységeit, szerepeit, kedvteléseit, segíthet, ha a figyelem – akár szakember segítségével – egy másik, az egyén számára értékes életterületre terelhető. Ez a terület a személy életében átveheti az elvesztett helyét, így átirányítva és nem feladva, hanem megtartva azokat az energiákat, valamint hatékonyságélményt és örömfunkciót, amely eddig a korábbi szerepkörből származott – a „valamit valamiért” elvet így az alkalmazkodás, a betegséggel való megküzdés szolgálatába állítva (erről a későbbiekben részletesen is lesz szó).

E gyászfolyamat utolsó szakasza a belenyugvás stádiuma, ami – optimális esetben – a betegség elfogadását jelenti. Az ehhez való elérkezés ideje mindenkinél más és más, de nem törvényszerűen ér el ide mindenki. Valószínűsíti a belenyugváshoz való elérkezést, ha a beteg személy megélhette a korábbi szakaszok érzelmeit, tagadhatott, lehetett dühös, alkudozhatott és megélhette a depressziót is. A legtöbb esetben a diagnózist követő időszak praktikus, kontrollált teendőkkel teli: kivizsgálások, orvosi konzultációk, a gyógyszerelés beállítása, esetleg a sebészi/műtéti eljárás teendői, időszaka. Ezek a tevékenységek, feladatok segíthetnek, mert egyrészt a beteg figyelmét kézzelfogható, kontrollálható teendők felé terelik, és részben lefoglalják, másrészt mert ezek nyomán a beteg személy – még ha ezt nem is ismeri fel – tapasztalatot szerez arról, hogy hogyan lehet együtt élni a betegségével, hogyan lehet menedzselni azt, egyáltalán: megtapasztalja, hogy menedzselhető a betegsége. Ez a tapasztalás pedig a realitás szintjén is közelebb viszi az egyént a belenyugváshoz, egyúttal átvezeti az új körülmények között folyó életszakaszba. [68]

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti szakaszolás inkább egyfajta általános mintázatot, lehetséges fejlődési utat jelenít meg, ám az egyes egyén szubjektív megélése és reakciója egy krónikus betegség diagnózisa kapcsán ettől eltérhet. Nem feltétlenül tapasztal meg mindenki minden szakaszt, és szintén nem törvényszerű, hogy ebben a sorrendben éli át őket. Előfordulhat, hogy már meghaladottnak tekintett reakciómódok (például az igazságtalanság miatt érzett düh) később, akár újra és újra visszatérnek, ahogy az is, hogy egyes szakaszok kimaradnak.

Egy krónikus betegség diagnózisának pszichés feldolgozása szubjektív és összetett folyamat, amelyet minden beteg máshogy él meg, és máshogy próbál megküzdeni vele. A megküzdés folyamatát alapvetően befolyásolhatja általában véve a testi betegség, és specifikusan is a koszorúér-betegség egyén által észlelt szubjektív jelentése és értékelése, a beteg alapvető személyiségműködése, valamint hangsúlyosan az egyén megküzdési készségei, pszichés és társas erőforrásai. A koszorúér-betegség diagnózisának megismerése után pedig egy krónikus állapot mindennapokat érintő, ám hosszú távú kihívásaihoz való alkalmazkodás kérdései kerülnek előtérbe; a következőkben ekként erről lesz szó.