Kiemelendő azonban, hogy egy krónikus betegséghez való alkalmazkodás dinamikusan változó, mozgásban lévő folyamat. A betegség kezdeti időszakában a változások, az előtérbe kerülő negatív hatások megjelenése teszi szükségessé a betegségfeldolgozás megkezdését. Ez az érzelmileg megterhelő krízishelyzet azonban szükségszerűen korlátozott időtartamú, hiszen – ahogy erről szó volt – néhány hétnél, esetleg egy-két hónapnál tovább nem tolerálható lélektani állapotról van szó. Valamilyen egyensúlyi állapotot tehát az egyénnek vissza kell szereznie, miközben a betegség krónikus szakaszába lép, és annak új kihívásaival találkozik. Az alkalmazkodás dinamikus jellege tehát fennmarad, hiszen élethosszig tartó krónikus betegségről lévén szó e folyamat nem zárul le, sosem ér el egy végállapotot, mert a betegséggel való együttélés mindennapi alkalmazkodást kíván, más és más kihívás elé állítva az egyént. Árnyalja és összetettebbé teszi továbbá a folyamatot, hogy az alkalmazkodás folyamatában nem választhatók el élesen a pozitív és negatív dimenziók. A betegség okozta változások miatt megélt krónikus stressz ugyanis nem zárja ki a pozitív érzelmek megélését, [113] ahogy a betegséggel való szembenézés nyomán fellépő pozitív hatások megélése sem teszi az egyént védetté a distresszel szemben. [114]

Egy krónikus betegséghez történő alkalmazkodás tehát nem lineáris, nem leegyszerűsíthető folyamat. A kihívásokkal való szembenézés módjai és próbálkozásai elvezethetnek tartós pszichés problémákhoz, de sikeres alkalmazkodáshoz, sőt akár fejlődéshez, növekedéshez is. Téves és káros ugyanakkor az az elvárás, hogy ezek élesen elválaszthatók egymástól. Egy krónikus betegség negatív következményeinek, a vele járó elkerülhetetlen veszteségeknek az egyoldalú kidomborítása nemcsak valótlan, de kétségbeejtő képet festhet valaki elé, aki ilyen betegséggel küzd. A pozitív gondolkodás és alkalmazkodás túlhangsúlyozása és elvárása pedig kizárja a „rossz napok” lehetőségét, és nem engedi meg az általában „jól lévő” beteg személynek, hogy kifejezze negatív érzelmeit, továbbá azt a benyomást is keltheti, hogy a distressz vagy a negatív érzelmek megélése az alkalmazkodás kudarcát jelenti. [112]

Az alkalmazkodás folyamatát számos tényező befolyásolja. A betegség súlyosságán, jellegén, megjelenésének idején és lefolyásának jellemzőin túlmenően fontos – szubjektív – szempont, hogy az egyén életének – saját megítélése szerint – mely területét érinti hangsúlyosabban a betegség, mi az ő saját megélése a betegség következményeivel kapcsolatban, mennyire érzi betegségét kontrollálhatónak, befolyásolhatónak, és milyen erőforrások, készségek és képességek állnak a rendelkezésére vagy érhetők el számára a betegségfeldolgozás folyamatában. Fontos továbbá kiemelni, hogy az egyén alkalmazkodása mindig egy tágabb kontextusban megy végbe. E kontextuális megközelítés hangsúlyozza, hogy az egyén kognitív értékelése, érzelmei vagy viselkedése (mint proximális tényezők) kölcsönhatásban állnak azokkal a makroszintű (disztális) tényezőkkel, amelyek az egyén életterének környezetét adják, így, együttesen befolyásolva az egészséget. A makrokontextuális tényezők – mint a kulturális tényezők, az egyén szocioökonómiai státusza vagy a társadalmi konstrukciók mentén alakuló nemi szerepbeli különbségek – hatnak az egyén társas kapcsolatrendszerére, így például társas támogatottságára, amely szintén hatást gyakorolhat az egyéni, proximális tényezőkre (az egyén érzelmeire, viselkedésére, megküzdési mechanizmusaira), így fejtve ki együttes, összetett hatásukat a betegséghez való alkalmazkodás folyamatára és az egyén egészségére. A következőkben e tényezőkről lesz szó.