Ugyancsak érdekes fejezetei Frank Tibor könyvének azok, amelyek részletekbe menően bemutatják a diplomácia munka korabeli világát, egyrészt Apponyi György gróf 1856 és 1871 közötti londoni követi tevékenysége, másrészt a bécsi brit követség működése kapcsán. Az elemzés során felhasznált hivatali és magánlevelezésekből színes képet kaphatunk a diplomáciában oly fontos társasági eseményekről, a szövevényes sajtókapcsolatokról, az angliai magyar emigráció (például Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc) elképzeléseiről, valamint azokról a propagandaakciókról, amelyeket a bécsi külügyminisztérium indított a szigetországi közvélemény befolyásolása érdekében. A londoni követség személyi összetételének és a diplomaták karrierútvonalának vizsgálata pedig hasznosan egészíti ki Somogyi Éva kutatásait, aki 2017-ben tette közzé monográfiáját a bécsi közös külügyminisztérium magyar tisztviselőiről.

A kötet az alcímében megjelölt időhatárokat kitágítva, széles merítésű áttekintéssel szolgál azokról a brit újságcikkekről és útleírásokról, amelyek Magyarország és részben az Osztrák–Magyar Monarchia belső viszonyaival foglalkoztak, de a korban szokásos módon rendszerint kitértek a magyarok nemzeti karakterére is. Ezen írásművek különösen a porosz–osztrák háború időszakában (1866), valamint a kiegyezés sajátos közjogi konstrukciója kapcsán szaporodtak meg. Utóbbi azért is válhatott elemzések tárgyává a szigetországban, mert több szerző követendő példát látott abban, ahogy az osztrák és a magyar politikai elit félretéve évszázados ellentétét, megállapodott a Habsburgok birodalmának közös fenntartásában. Ahogy a magyar politikusok figyeltek az 1814-ben létrejött svéd–norvég unió működésére, úgy kutatták az ír és angol politikusok, értelmiségiek is az 1867-es politikai rendezés lehetséges tanulságait. A hazai „anglománia” mellett tehát esetenként a magyar (és az osztrákokkal közös) politikai rendszer is szolgálhatott figyelemre méltó modellként a brit politikai gondolkodás számára. Frank Tibor bőven idéz pró és kontra érveket: míg például John Stuart Mill 1867 őszén hosszú levélben vetette el, hogy létezne bármiféle hasonlóság a magyarok és az írek helyzete között, addig Gladstone miniszterelnök az 1880-as években és Arthur Griffith ír nacionalista politikus a századfordulón komolyan hivatkozott 1867 pozitív példájára a birodalmon belüli nemzeti önrendelkezés lehetőségeiről folytatott vitákban. Persze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeknek a vélt vagy valós hasonlóságoknak az értelmezése mindig térhez és időhöz kötött, éppen ezért igen sokféle lehetett. Ami a századforduló táján nagyfokú önállóságnak tűnt Londonból vagy Dublinból, az csupán reális kompromisszum volt Budapestről, illetve a nemzet halálát jelentő önfeladás Torinóból nézve. Frank Tibor könyvének legnagyobb erénye éppen abban áll, hogy miközben sokszínűen bemutatja az angol–magyar politikai és gazdasági kapcsolatok felívelő korszakát, mindvégig hangsúlyozza a brit „képalkotás” mozaikos voltát és az ekkor kialakult „országimázs” törékenységét.