A magyar őstörténet napjainkban leginkább elfogadott régészeti modellje az 1960–1970-es évek szovjetunióbeli ásatási eredményeire épült. A régészet számára a korai magyar történelemmel kapcsolatos alapvető kérdés máig nem sokat változott. Nevezetesen, hogy a korábban nyelvészeti módszerekkel azonosított nyugat-szibériai őshazától (Klima, 2016) nyugatra eső, tehát az Uráltól a Kárpát-medencéig terjedő terület régészeti hagyatékából mi kapcsolható a magyarság kora középkori elődeihez (Fodor, 1994)? Vajon az írott források alapján feltételezett egyes szállásterületek elhelyezkedése bizonyítható-e az újabb tárgyi leletek tükrében is? A legfrissebb konkrét régészeti eredményeket és újabb kérdéseket az alábbiakban foglaljuk össze.

Több évtizedes szünet után, 2004 őszén az MTA Régészeti Intézete vette fel elsőként újra a kapcsolatot a kelet-európai régészettel intézményi szinten is, azzal a céllal, hogy a magyar őstörténet keleti hátterének modern kutatását új alapokra helyezze. 2005–2010 között sikerült megvalósítani a kapcsolatfelvételt Kisinyovtól Tyumenyig valamennyi régészeti centrummal, másrészt megindult az érdemleges új leletek felgyűjtése is. 2011-ben ukrán kezdeményezésre létrejött a magyar őstörténet régészeti kutatásának nemzetközi konferenciasorozata, amely elsősorban a Dnyeper középső folyása mentén előkerült új etelközi leletanyagnak volt köszönhető. Itthon 2012-ben Fodor Pál főigazgató kezdeményezésének köszönhetően önálló kutatócsoport kezdte meg működését az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont keretein belül a magyarság eredetének kutatására. A Magyar Őstörténeti Témacsoport multidiszciplináris kutatásai között hangsúlyos szerepet kapott a régészet is. 2013-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének (PPKE-RT) őstörténeti kutatási programja vált meghatározóvá: az itt megvalósuló Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedíciók sorozata a forrásfeltárásra helyezte a hangsúlyt. 2017-ben a PPKE Régészettudományi Intézetében a magyar koratörténet régészeti kutatása önálló tanszéket kapott – elsőként a hazai kutatástörténetben. Egy 2015-ös kisinyovi régészeti kerekasztal-konferencia, valamint az ukrajnai eredmények hatására 2019-ben Moldáviában elindult egy hároméves moldáv–magyar kutatási program az etelközi hagyaték nyugati részének feltárására. Ennek eredményeként a Dnyeszter mentén is sikerült megtízszerezni az ismert lelőhelyek számát. A Volga–Káma-vidék az 1970-es évektől kezdve kiemelkedő szerepet játszott a magyar őstörténet régészeti kutatásában. Itt 2018-ban szintén egy közös korai magyar témájú konferenciával indult újra az együttműködés, melyet egy tatár–magyar kutatási program aláírása követett. Ennek célja a Középső–Volga-vidéken a magyar vonatkozású leletek sorát eredményező kora középkori temetők teljes publikációja, mely munka még az 1980-as évek elején maradt félbe. Az Urál keleti oldalán a cseljabinszki és a tyumenyi régészeti központok munkáját az elmúlt években a legnagyobb orosz tudományos alap több, kifejezetten a magyar őstörténet kutatására szolgáló pályázati támogatás odaítélésével segítette.

A fentiek alapján jól kivehető, hogy a korai magyar történelem kérdése egy több kelet-európai országot érintő, nemzetközi érdeklődést kiváltó tudományos probléma. A magyar kezdeményezés hatására napjainkban már közel harminc moldáv, ukrán, orosz és kazak régész foglalkozik kutatásai során rendszeresen a magyar eredetkérdés tágabb hátterével, melynek eredményeként számos szakpublikációs, sőt monografikus áttekintés született.

A ma rendelkezésünkre álló régészeti adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Kárpát-medence 10. századi régészeti hagyatékának minden kétséget kizáróan vannak 9. századi kelet-európai előzményei. A keleti kapcsolatokat mutató tárgytípusok száma a honfoglalás kori régészeti kutatásban napjainkra jócskán megnőtt, köszönhetően elsősorban a kelet-európai kora középkori régészeti hagyaték jobb hazai megismerésének. Újabb ilyen lelettípusok például a honfoglalás kori íjak markolatlécei, a tegezöv, a bronz-, illetve vascsövekkel záródó tarsolyok, a taplótartó, a rozettás lószerszámveretek és a karosi temető kúpos farmatringdísze, a dróttal megerősített lovaglóostorok és faedények, az ötkarikás hajfonatkorongok, az egyenes pengéjű szablyák, a geszterédi és a tiszaszederkényi típusú övveretek, illetve a 10. századi díszítőművészet motívumainak többsége. A temetkezési szokásokat tekintve a részleges lovas, illetve szarvasmarha temetkezéseket, a kurgán alá vagy korábbi sírhalmok betöltésébe való betemetkezések szokását említhetjük. A korabeli Közel-Keletig elérő kereskedelmi kapcsolatokat pedig egy új selyemtípus, a vetülékkompozit vászonkötésű (taqueté façonné) leletek kelet-magyarországi feltűnése is igazolta. Ez utóbbi megfigyelés utal arra is, hogy a magyarság keleti kapcsolatai a honfoglalást követően is megmaradtak a 10. században. Anyagi műveltségük hatása pedig egykori szomszédaiknál egyre inkább kimutatható.

A honfoglaló hagyaték természettudományos módszerekkel történő kutatása (például pontosabb időrend, genetikai kapcsolatok) minőségi ugrást és információtöbbletet eredményezett. Radiokarbon kormeghatározással eddig közel tucatnyi olyan honfoglaló sírt sikerült elkülöníteni, ahol az eltemetettek valószínűsíthetően még a honfoglalás közismert időpontja előtt, a korábbi szállásterületen születtek, de már a Kárpát-medencében hunytak el (Türk‒Lőrinczy, 2015). Ezektől a síroktól, vagyis a ténylegesen hont foglalók csontanyagának vizsgálatától számos új eredményt remélhetünk a minden szempontból összetett 10. századi, Kárpát-medencei népesség eurázsiai hátterét illetően. A kelet-európai régió(k) teljes, jól összegyűjtött, helyi leletösszefüggéseivel együtt értékelt és biztos időrendi alapokon nyugvó régészeti adatbázisára van szükség (Erdélyi, 2008; Комар, 2018). A Kárpát-medencei honfoglalás kori hagyatékot pedig a bővülő keleti leletek fényében folyamatosan újra kell értékelnünk (Révész, 1998). A honfoglalás kori keleti analógiák megítélése és „használhatósága” szempontjából hangsúlyoznunk kell, hogy azok nem önmagukban álló szórványleletek vagy csupán az egykori társadalmi elitet jellemző gazdag sírokból származó egyedi leletpárhuzamok. A keleti lelőhelyeken (például Szlobodzeja) a tájolás, illetve rítus alapján odasorolt (a radiokarbon kormeghatározás és az archogenetikai vizsgálatok által megerősített) melléklet nélküli temetkezések ugyanúgy megtalálhatók, mint a Kárpát-medence 10. századi temetőiben. Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy szakmaiatlan elvárás a Kárpát-medence kora középkori temetőinek „egyazegyes” megfeleltetésének igénye a kelet-európai előzményeikkel. Az alapvetően eltérő földrajzi és kulturális környezet más népsűrűséget, településszerkezetet és eltérő társadalmi viszonyokat, így eltérő temetőtípusokat (például sírszámok) vont maga után.

A többségében 2007–2011 között Ukrajnában előkerült „magyar jellegű” új leletek nyomán az utóbbi években Moldáviában is megtízszereződött a hasonló síregyüttesek száma. Többségük a modern ásatásoknak köszönhetően jól dokumentált (Квитницкий и др., 2020). A helyi szakemberek napjainkban már komolyan számolnak a magyar komponenssel a régió 9–10. századi történelmében. Az ásatási eredményeket követően megindult a korábbi adattári anyagok „átfésülése” is, melynek során kiderült, hogy az 1950–1990-es évek ásatásai már viszonylag nagy számban eredményeztek „magyar jellegű” leleteket. Mivel azonban ezeket más korszakok feltárásainak „melléktermékeként” kezelték, így kellő érdeklődés és kutatás hiányában a magyar régészet egészen a közelmúltig nem szerzett róluk tudomást.

A Szubbotci-leletkör időrendjét illetően az eddig elvégzett radiokarbon vizsgálatok megerősítették a hagyományos régészeti kronológiát, vagyis nagy biztonsággal a 9. század második felére keltezhetjük azt. A leletanyagban tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv, illetve a déli, krími–bizánci területekkel létrejött kapcsolatok (főként import kerámialeletek alapján), melyekről az írott források is megemlékeznek. A tárgyi hagyaték jellege kifejezetten összhangban áll azzal a képpel, amelyet a muszlim források tükröznek a magyarok 9. századi elődeiről. A fenti jellemzők alapján a Szubbotci régészeti lelethorizont igen nagy valószínűséggel rajzolja ki az írásos forrásokból ismert Etelköz területét.

A Dnyeszter vidékén egy érdekes történeti/régészeti koncepciót is publikáltak (Рябцева–Рабинович, 2007) arra vonatkozóan, hogy ez a terület a 940-es évekig magyar érdekszférában maradt. Érvként a két helyi szláv törzs Kijevtől való függetlenségét és a rusz, valamint besenyő leletek 925–940-es évekig mutatkozó Dnyeszter vidéki hiányát hozták fel. Ez alapján a 10. század első felében a Felső-Tisza vidékre lokalizált fejedelmi szálláshely kérdése is teljesen új megvilágításba kerülne.

A Kárpátok hágóinak külső oldalán feltárt magyar/honfoglaló kapcsolatú leletanyag esetében alá kell húznunk, hogy korábban gyakran például jellegzetes rusz druzsina-temetőből emeltek ki magyar jellegű leleteket (vö. Krylosz kurgántemetője), amelyeket így leletkörnyezetükből kiragadva értékelt a hazai kutatás. Ez a múlt század első kétharmadában gyakran alkalmazott módszer szakmailag ma már elfogadhatatlan. Mivel itt a Volga–Urál-vidéki jellegzetességek hiányoznak – amelyek a Szubbotci-horizontban viszont markánsan kitapinthatók –, úgy vélem, hogy a Kárpátok külső oldalán található honfoglaló típusú leletek őstörténeti megítélése revízióra szorul. Több jel utal arra, hogy az említett régióban a magyar jellegű leletanyag feltűnésének hátterében a magyar harcosok rusz zsoldba lépése áll. Nem zárhatjuk ki a hágók védelmére telepített magyar közösségek lehetőségét sem, amelyek a határvédelem (hágók őrzése) mellett a kereskedelmi utak ellenőrzésében is szerepet játszhattak. A kelet–nyugati kereskedelmi úthálózat jelentőségét a magyarok már etelközi tartózkodásuk során felismerték, amit számos import- és exportlelet támaszt alá.

Emlékeztetnünk kell, hogy a hazai szakemberek a szaltovói kultúra meghatározását, illetve annak a magyarok elődeire gyakorolt hatását már korábban is eltérően ítélték meg. Ezt a régészeti műveltséget, amelyet igen jelentős belső eltérései miatt korábban is ún. geográfiai variánsokra osztottak, ma már nem tartjuk egységes régészeti kultúrának. A földrajzi variánsai esetében valójában pusztán néhány rokon vonást felmutató, egykorú, de önálló régészeti kultúrákról beszélhetünk. A magyar törzsek több száz éves közvetlen kazár területeken való megtelepedését a tárgyi hagyaték újabb elemzései nem támasztják alá. A szaltovóinak vélt párhuzamok egy részéről egyértelműen kimutatható, hogy vagy nem szaltovói eredetűek (például a lassúkorongon készült bikónikus cserépbográcsok), vagy olyan tárgytípusok, amelyek a szaltovói kultúrával szomszédos területeken is előfordulnak, mint importáruk vagy helyi utánzatok (például öv- és lószerszámveretek). Így tehát a korai magyarok szaltovói jellegű tárgytípusokkal a Kazár Kaganátus szomszédságában megtelepedve is megismerkedhettek.

A magyarság európai megjelenésének időrendje kapcsán merült fel kronológiai támpontként (a 842 előtti magyar jelenléttel kapcsolatban) a Sarkel-probléma. Bár a kazárok Sarkel nevű, 838-ban bizánci segítséggel épült erőssége szinte biztosan azonosítható a Don-balparti cimljanszki erőddel – az építészetében megnyilvánuló bizánci metrikus adatok nyomán –, de az nem bizonyítható, hogy a magyarok ellen épült volna. Határvárként történő értelmezése sem helytálló, hiszen a Kazár Kaganátus belső területén feküdt. Manapság a néhány km-es körben elhelyezkedő három cimljanszki erődöt, illetve a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó szokolovszkaja balkai-típusú temetőket a kazárok „fővárosaként”, a kaganátuson belüli központi szállásterületként értelmezi a kutatás.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a fenti adatok nem a kazár–magyar kapcsolatok írott forrásokban világosan megőrzött tényét tagadják, pusztán a szaltovói/Don-vidéki Levédia-lokalizáció „zsákutcájára” mutatnak rá. Erre korábban már több kelet-európai régész is felhívta a magyar kutatás figyelmét. Az említett kapcsolatok tehát egymás szomszédságában alakulhattak ki. Valószínűleg maga a Volgán való átkelés sem valósulhatott volna meg a kazárok szövetsége/engedélye nélkül, ami további támpont lehet ahhoz a feltevéshez, hogy az ótörök–magyar nyelvi kapcsolatok kezdeti színtere a Volga–Dél-Urál-térség lehetett. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Don menti Levédia-koncepció nyelvészeti szempontból sem szerencsés. Ott ugyanis elsősorban nem török nyelvű népek, hanem a Kaukázus északi előteréből a 8. század közepén határvédelmi feladatokkal nagy tömegben északra telepített alán lakosság élt. Érdekes régészeti adat ugyanakkor, hogy a 9. század derekán ugyanitt közel tucatnyi, nagy sírszámú, de nem kamrasíros temető használata szakadt meg, amely a kabar kérdés további kutatási lehetőségét veti fel.

Szintén az utóbbi pár év régészeti eredménye, hogy a Kaukázus északnyugati előteréből ‒ vagy feltehetően onnan ‒ származó szórványleletek között kifejezetten magyar jellegű, 9–10. századra datálható tárgyak kerültek elő. Az időközben megindult terepi kutatások (Lezsák, 2019) remélhetőleg tisztázni fogják a kétes provenienciájú tárgyak tényleges eredetét is. Jelenlegi értelmezésük szerint elsősorban a szomszédos Szubbotci-leletkör, illetve poszt-Szubbotci régészeti horizontok hatásával számolhatunk. Ezek a leletek a korábbi időszakra vonatkozóan az Azovi-tenger (Meotisz) menti vagy „kaukázusi” magyar megtelepedésre egyelőre nem tekinthetők bizonyítékként.

A Volga–Káma-vidék „magyaros jellegű” leletei, valamint a nyevolinói kultúra 9. század eleji hirtelen eltűnésének a magyarokkal való összekapcsolása (Белавин и др., 2009) még további kutatások tárgya kell hogy legyen. Ez a megállapítás érvényes a kelet-európai besenyő, illetve gyakran összefoglalóan csak „kései nomádnak” nevezett leletek magyar szempontú revíziójára is, melyet volgográdi régészek kezdtek meg eredményesen az utóbbi években.

A Volga–Urál térségéből kiinduló elvándorlás okát ma még nem ismerjük. A történeti szakirodalomban már korábban feltételezett, ún. első besenyő háború azonban logikus elképzelésnek tűnik. Minden valószínűség szerint valamilyen politikai-katonai konfliktus hatására következhetett be. A régészeti hagyatékot vizsgálva azt látjuk, hogy az Urál keleti előterében a 9. század folyamán megjelenő keleti szrosztki kultúra leletei egészen a Káma–Bjelaja folyókig kimutathatók. A Dél-Urál térségében a szrosztki leletek feltűnését legutóbb Olekszij Komar az írott források szerint betelepülő baskírokhoz kötötte (Комар, 2018). A nyelvészeti kutatások számára a 6–8. században a Dél-Urál keleti oldalán a Türk Kaganátushoz és utódállamaihoz, míg a nyugatin a Kazáriához köthető importleletek és helyi utánzataik nyújthatnak újabb támpontot a magyar nyelv ótörök jövevényszavainak eredetével kapcsolatban. A Volga–Káma-régió legjelentősebb őstörténeti eredményét kétségtelenül az archeogenetika szolgáltatta az utóbbi években, melynek segítségével Tatárföldön sikerült azonosítani a keleten maradt magyarokat (Magna Hungaria) a 11–14. századi csijaliki régészeti műveltség temetkezéseiben.

A magyarok elődeinek a Volgától nyugatra történő 5–8. századi feltűnése kapcsán eddig publikált elképzelések csupán a kelet-európai régészeti eredményeket teljes egészében figyelmen kívül hagyó „víziók” voltak (vö. Комар, 2018). Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a 9. század elejénél nem korábbi volgai átkeléssel számolhatunk, kazár szövetségben, amint ezt a szovjet–orosz, illetve az ukrán kutatás korábban is feltételezte. A 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag. Ugyanakkor ez világosan megfigyelhető a 9. század derekán a Dnyeszter–Dnyeper-térségben a szláv nyelvű népek hagyatékának kontrasztjaként megjelenő Szubbotci régészeti horizont esetében. Feltehetően ez lehet a magyarázata annak is, hogy Kelet-Európában a magyarok elődeiről nincs 836-nál korábbra keltezhető biztos írott forrás.

Az Urál keleti oldalán az elmúlt évek legkiemelkedőbb magyar vonatkozású leletei a cseljabinszki erdős sztyeppi térségében (Szinyeglazovo, Ujelgi) váltak ismertté, ahol az ujelgi temetőnek a Kárpát-medencei magyarsághoz fűződő biológiai kapcsolatait mutatták ki (Csáky et al., 2020; Gerber et al., 2019). A hegység keleti oldaláról a nyugatira történő magyar átköltözéssel – a hagyományos elképzelés szerint – a 6. század derekán számolhatunk, talán az avar népvándorlás északi hatásaként. Az Urál nyugati előterében az urálontúli eredetű kusnarenkovói (6–8. sz) és a karajakupovói (8–10. sz.) régészeti kultúrákat kötötték a magyarság elődeihez, majd ez napjainkra kiegészült a késő lomovátovói kultúra (8–10. sz.) déli variánsával. A nyevolinói kultúra 9. század eleji hirtelen megszűnésének okaként szintén a magyarság nyugatra vándorlását jelölték meg (Иванов, 1999; Белавин и др., 2009).

Újabban több kutató is érvelt az Urált déli irányból megkerülő, az Urál-folyó völgye mentén végbement vándorlás mellett, amelynek végpontja közvetlenül a Középső-Volga-vidék lehetett. Időrendileg is új koncepció körvonalazódott az átkelés időpontjára: a 6. század közepe helyett a 9. század legeleje (Комар, 2018; Матвеева, 2019). Ebben a kérdésben komoly előrelépést csak az Urál keleti és nyugati előterében ismert kora középkori régészeti kultúrák új, a korábbinál pontosabb időrendi szinkronja nyújthat (Матвеева, 2019). Nyelvészeti, uralisztikai szempontból azonban mindkét időrendi elképzelés esetén felmerül egy érdekes szempont a további kutatásokban. Nevezetesen az, hogy bár az ugor nyelvi egység Kr. e. 1200–500 körül felbomlott, a magyarok elődei még további 1500–2000 évet éltek a proto-obiugorok közvetlen szomszédságában. A lehetséges areális kapcsolatok az ujelgi temető tajgai eredetű kerámialeletei esetében régészetileg adatolhatónak tűnnek.

A honfoglalás kori hagyatékból kiinduló régészeti elemzéssel megközelítőleg a Kr. u. 4–6. századig tudunk visszanyúlni a korai magyar történelemben, egészen az Urálontúl és Délnyugat-Szibéria kora középkoráig. A szargatkai kultúrkör (Kr. e. 4. – Kr. u. 4. sz.) végét ugyan nem keltezhetjük a 4. század második felénél későbbre, így a hagyományosan a magyarsághoz kötött kusnarenkovói kultúra 6. századi kezdete miatt jelentkező kronológiai űrt csak a késő szargatkai kerámiatradíciókat hordozó Bakal-kultúra közbeiktatásával oldhatjuk fel (Боталов, 2013). Újabban több szibériai régész véleménye nyomán komolyan felmerült a potcsevasi és molcsanovói kultúrák hagyatékának összekapcsolása is a magyarság elődeivel. A nyugat-szibériai magyar őshaza helyének pontosabb meghatározása a Tobol–Irtis–Isim–Ob-vidéken jelenleg a magyar koratörténet régészeti kutatásának legnehezebb kérdése.

A hagyományos régészeti elemzések vezető szerepe a jövőben is megmarad, hiszen a különböző jellegű forrásadatok történelmi modellé formálásában kiemelkedő szerepet játszik az időfaktor, amire ez a tudományág a legérzékenyebb. Vitán felül áll, hogy a tárgyi hagyaték elemzése jóval finomabb kronológiai felosztást tesz lehetővé, mint például a nyelvészeti, esetleg néprajzi adatok történeti megfeleltetése. A régészeti leleteknek (is) köszönhetően ma már tudjuk, hogy a kora középkori kelet-európai kereskedelem sokkal intenzívebb volt, mint ahogy azt korábban a kutatás feltételezte. Másrészt a régészeti eredményeket a nyelvészeti kutatásokban gyakran hivatkozott „természetföldrajzi rekonstrukciók” (vö. Kubány-vidéki őshaza hipotézise) finomítása kapcsán is érdemes lesz figyelembe venni. A leletanyag archaeobotanikai vizsgálatainak publikációi ma már szép számmal állnak rendelkezésre, és különösen igaz ez a Kaukázus északi előterére. Szintén ebben a kérdésben tájékoztatnak a stabilizotópos vizsgálatok is, ahol a szén- (13C) és nitrogén- (15N) izotópok segítségével az adott régióban fogyasztott növények mutathatók ki a csontvázakból, valamint az állati eredetű fehérjebevitel ehhez viszonyított aránya. A nyelvészeti kutatásokban a jövőben érdemes lesz ezeket a régészeti eredményeket is felhasználni, mivel jelenleg – az onogur történelem kérdéseihez hasonlóan – itt is határozott eltéréseket tapasztalunk a két tudományág eredményei között.

A természettudományos vizsgálatok eredményei még inkább felhívják a korszak kutatóinak figyelmét arra, hogy csak helyesen megfogalmazott, világosan megválaszolható kérdéseket érdemes feltennünk munkánk során. A továbblépés kulcsa a magyar őstörténet modern régészeti kutatásánál – a szakadatlan forrásfeltárás mellett – manapság ebben rejlik.