A címben jelzett mű a szerző 2007-ben kiadott, Az Osztrák–Magyar Monarchia lengyelpolitikája, 1867–1914 című monográfiájának folytatása. Ez a bő másfél évtizede megjelent kötet részletesen bemutatta, hogy a lengyel–litván államot 1795-ben véglegesen felosztó három hatalmat, pontosabban azok megváltozott „utódait”, a Német Császárságot, az Osztrák–Magyar Monarchiát és Oroszországot miként forrasztotta össze 1871 után is „a közös bűn”. Irányadónak számított a bismarcki „Realpolitik”, amely azt jelentette, hogy a lengyel status quót nem szabad megváltoztatni, mert az földindulást válthat ki Európában. Bismarck ennek megakadályozására szorgalmazta országának szövetségét Oroszországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. A német „Vaskancellár” a megszüntetett Poznańi Nagyhercegség lengyelségének beolvasztására törekedett, s ezt tette a cári udvar is az 1815-ös bécsi kongresszuson az Orosz Birodalmon belül létrehozott, de az 1830/31-es szabadságharc után felszámolt alkotmányos Lengyel Királyság alattvalóival az 1863/64-es „januári felkelés” leverése után. E két birodalom lengyel alattvalói számára a Monarchiához tartozó, korlátozott autonómiával rendelkező Galícia jelentette a reményt, amely nemzeti fejlődést biztosító liberális berendezkedésével, lengyel nyelvű közigazgatási, kulturális és oktatási intézményeivel a lengyelség Piemontjának számított. A 19. század végén, a 20. század elején azonban Oroszország apránként a Franciaország és Anglia között létrejövő szövetségi rendszerhez csatlakozott.