A sok szálon futó események közül – utólag – az ukrajnai történések bizonyultak a legfontosabbnak. 2013. november 21-én tömegtüntetés kezdődött Kijevben, miután Viktor Janukovics elnök reálpolitikusként és/vagy oroszbarát meggyőződésből váratlanul bejelentette, hogy nem fogja aláírni az Európai Unió által felkínált társulási egyezményt, annak ellenére sem, hogy azt már az ukrán parlament túlnyomó többséggel jóváhagyta. Ekkor tört ki a második „narancsos” forradalom. A konfliktus csúcspontja 2014. február 18–20-án volt, amikor a rendőrség erőszakot alkalmazott, amelynek során közel száz tüntető és tizenhárom rendőr életét vesztette. Ezt követően Janukovics Oroszországba menekült, és egy átmeneti kormány vette át az irányítást. Putyin Janukovics elüldözését és az azt követő szabad választásokat törvényellenesnek minősítette. Mi több, elvi alapon vitatta, hogy Ukrajnának joga lenne az Európai Uniót és a NATO-t választania. Vagyis Moszkva már 2014-ben kétségbe vonta Ukrajna szuverenitását, de ez mint hír még ekkor sem rázta meg a nemzetközi közvéleményt (és így a magyart sem).

Pedig ekkor történt, hogy jelzés nélküli egyenruhát viselő, oroszul beszélő „önkéntesek” vonultak be a Krímbe és Ukrajna két, többségében inkább orosz anyanyelvű megyéjébe. Azután fegyveres erővel létrehoztak két névlegesen független és szuverén „államot”, a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaságot, a Krím félszigetet de facto kormányzó orosz nacionalisták „kérésére” pedig az Oroszországi Föderáció megadta az engedélyt az Oroszországhoz való csatlakozásra. Moszkva hivatalos indoklása szerint az orosz „önkéntesek” az ukrajnai orosz nyelvű kisebbséget védték az ukrán többség elnyomásával szemben. Innentől kezdve Putyin és közvetlen munkatársai több nyilatkozatukban is kétségbe vonták, hogy létezik-e egyáltalán Ukrajna vagy az orosztól érdemben különböző ukrán nyelv és kultúra. Ezen persze vég nélkül lehet vitatkozni.

Lehet amellett érvelni, hogy ukrán részről helytelen volt az ukrán nyelvet az ország hivatalos nyelvének deklarálni, de nincs meggyőző és elegendő bizonyíték arra, hogy az orosz kisebbséget atrocitások érték volna. Az is köztudott, hogy sok orosz anyanyelvű felnőtt – miként Volodomir Zelenszkij elnök is – ma már magát ukránnak tartja. Az az indoklás, amelyre Putyin a háború kezdetekor hivatkozott, nem több mint átlátszó hazugság. Az ukrajnai „különleges katonai művelet célja, hogy megvédje azokat az embereket, akiket a kijevi rezsim nyolc éven keresztül bántalmazott, népirtásnak vetett alá. És ennek érdekében arra fogunk törekedni, hogy demilitarizáljuk és nácítlanítsuk Ukrajnát, valamint, hogy bíróság elé állítsuk azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el a civilek ellen, beleértve az Orosz Föderáció állampolgárait is.”2

Ha viszont Ukrajna mint állam nem létezett, és nem is indokolt, hogy létezzen, akkor a Szovjetunió többi utódállamának a szuverenitása is megkérdőjelezhető (Mihályi–Szelényi, 2022). Számos jel szerint Putyin magát Nagy Péter cár (I. Péter, 1672–1725) utódjának tekinti,3 távlati célja a nagy péteri orosz birodalom által meghódított északi és nyugati területek újbóli bekebelezése és integrálása egy többnemzetiségű föderációba.

Véleményünk szerint a 2022. február 24-én kirobbant, mindkét oldalon nagy erőket mozgósító orosz–ukrán háború legfontosabb oka az, hogy Oroszország számára a rendszerváltás nem hozta meg a remélt eredményt, a Nyugathoz való gazdasági felzárkózást. Miután 1991-ben megszűnt a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) és a Varsói Szerződés, és később sem sikerült igazán életképes utódszervezeteket létrehozni a Szovjetunió tizenöt egykori szövetséges tagköztársasága részvételével, Oroszország külpolitikai értelemben lényegében magára maradt a világszínpadon.4 Rosszabb helyzetbe került, mint amilyenben közvetlenül a hidegháború elvesztése után, 1989-ben volt. Moszkvából nézve a kínai felzárkózási stratégia is sikeresebbnek látszott, mint amit ők csináltak (1. ábra).

Sőt azzal is tisztában kellett lenniük az orosz vezetőknek, hogy a viszonylagos orosz gazdasági sikereket is (például a GDP növekedését 1999 és 2013 között) jórészt egy véletlen tényező, a világpiaci olaj- és gázárak emelkedése okozta.5 1991-ben sok orosz remélte, hogy hamarosan Európához tartoznak majd, sőt, még Putyin is „zapadnyiknak” (nyugatiasnak) számított 2000-ben. 2022-re azonban – jórészt Ukrajna miatt – a „Nyugat” általában, konkrétan pedig az Egyesült Államok és a NATO számított a fő ellenségnek. Most már az volt az érv, hogy meg kell Oroszországot védeni a nyugati és/vagy amerikai káros behatásoktól. Ezért igyekezett Putyin elnök és Szergej Lavrov külügyminiszter az orosz–ukrán háborút amerikai–orosz háborúként interpretálni.

 

Katonai téren minden adat azt jelezte, hogy Oroszország nemcsak atomhatalomként, de a hagyományos fegyverzetek tekintetében is erősebb, mint Ukrajna. Ezért logikusnak tűnhetett, hogy Putyin az orosz birodalomépítő háborút Ukrajna megtámadásával kezdte. Az erősebb megtámadja a (sokkal) gyengébbet: ez az evolúció fő szabálya. Ukrajna aktív katonáinak a száma a háború kezdetén 186 ezer volt, szemben az oroszok 900 ezres hadseregével. Ukrajnának 987 tankja volt, az oroszoknak 3417 stb. Ahogyan ezt Putyin 2015 októberében egy nosztalgikus interjúban megfogalmazta: „Ötven évvel ezelőtt a leningrádi utca megtanított egy nagyon fontos leckére: ha elkerülhetetlen a harc, akkor neked kell először ütnöd” (URL1).

Az oroszok láthatóan nem számítottak az ukránok heves ellenállására, talán még azt is gondolták, hogy egyáltalán nem fognak ellenállni, miként az Csehszlovákia megszállása idején, 1968-ban történt az értelmetlen veszteségek elkerülése érdekében.6 Így az első Kijiv (Kijev) elleni orosz támadás kínos vereséggel ért véget. Utána pedig elindultak a nyugati fegyverszállítások, az ukrán kormánynak szánt hatalmas pénzügyi segélyek, és sorra születtek az Oroszország elleni gazdasági szankciók. Ez a sarokba szorított helyzet magában hordozza a nukleáris fegyverek bevetésének kockázatát. Egy ahhoz hasonló helyzet állt elő, mint a kubai válság (1962) idején, amikor a két szuperhatalom nagyon közel volt az atomrakéták elindításához, egy esetleges harmadik világháború kitöréséhez. Lehet, hogy az orosz fél hét hónappal a háború kezdete után, 2022. szeptember végén már eljutott idáig? Nehéz másképpen értelmezni Dmitrij Medvegyev volt elnök szavait, aki egy interjúban ekkortájt így fogalmazott: „Oroszországnak joga van nukleáris fegyverrel megvédeni magát, ha rákényszerítik, és ez természetesen nem blöff. […] Képzeljük el, hogy Oroszország a legfélelmetesebb fegyvert kénytelen bevetni az ukrán rezsimmel szemben, amely olyan nagyszabású agressziót követett el, amely veszélyezteti államunk létét” – mondta Medvegyev, aki jelenleg a Putyin által elnökölt orosz Biztonsági Tanács alelnöke (URL2).

Van a mostani háborúnak egy aspektusa, amely hasonlóvá teszi a konfliktust a spanyol polgárháború időszakához (1936–1939). Ez pedig a háború proxy jellege. Sem lefordítani, sem megmagyarázni nem könnyű, mi az a proxy háború, aminek most Moszkva az ukrajnai helyzetet beállítja (Hughes, 2022). Lényege, hogy valamely fegyveres konfliktusban globális vagy regionális nagyhatalmak nem közvetlenül, hanem a helyi hadviselő feleket (diplomáciailag, pénzzel és/vagy fegyverrel) támogatva vesznek csak részt. A spanyol polgárháború esetében a náci Németország, Olaszország, Portugália stb. a francóistákat támogatta. A köztársaságiak oldalán harcoltak a Nemzetközi Brigádok, melynek katonái több mint ötven országból jöttek, a pénzügyi támogatást, illetve a fegyverutánpótlást a Szovjetunió biztosította. Az orosz–ukrán háború részben azért zajlik más formában, mert az Ukrajnát fegyverrel és pénzzel támogató nyugati erők, az Egyesült Államok, a NATO és az EU – éppen a spanyol polgárháború példáján okulva – mindezidáig csak fegyvert küldtek Ukrajnának, de katonákat nem. Vagyis, az analógia nem teljesen alaptalan, de mégsem helyénvaló. Ám az sem véletlen, hogy az orosz diplomácia mégis igyekszik minél többször használni ezt a kifejezést. Egészen más ugyanis az üzenete annak, hogy Oroszország katonai vereséget szenvedett Ukrajnától (egy sokkal kisebb országtól), mint azt mondani, hogy Oroszországot csak az egyesült „Nyugat”, vagyis az USA, a NATO és az EU kényszerítette rá a békekötésre. Abban a vélekedésben is van logika, hogy egy proxy háborút elvben bármelyik fél feladhat, mint ahogyan ezt az Egyesült Államok tette a vietnámi háború (1965–1973) idején. Egy bizonyos ponton az Egyesült Államok megvonta a támogatását a dél-vietnámi rezsimtől, s ez a Szovjetunió által támogatott észak-vietnámi kommunista rendszernek meghozta a győzelmet. Ezzel az analógiával egy baj van: Ukrajna védelme a NATO, az Egyesült Államok és az EU számára ezerszer fontosabb ügy, mint annak idején a vietnámi háború volt. Látnunk kell tehát, hogy ez a proxy háború probléma is része annak a sarokba szorított állapotnak, amelynek kockázatáról már fentebb említést tettünk.

Van még egy súlyos kockázat, amelynek a realitását csak akkor lehetne felmérni, ha sokkal többet tudnánk az orosz–kínai viszony részleteiről. Arra gondolunk, hogy milyen beláthatatlanul veszélyes világpolitikai helyzet állna elő akkor, ha az orosz–ukrán háború idején Kína megpróbálná lerohanni Tajvant, és lekötni az Egyesült Államok haderejét a Csendes-óceáni térségben, s ezáltal közvetve erősíteni Putyin elnök helyzetét az ukrajnai hadszíntereken.

Mára elfelejtődött, de tény, hogy 1991 augusztusában – a Gorbacsov ellen megszervezett sikertelen puccs után – Putyin elődje, Borisz Jelcin volt az, aki nagy hirtelenjében, az Orosz Föderáció elnökeként betiltatta az SZKP-t, a Szovjetunió Kommunista Pártját. Ezt nem lehet visszacsinálni. Már csak azért sem, mert az SZKP-nek van utódpártja, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja, amely önmagát két évtizede a Putyin-rendszer ellenzékeként definiálja az orosz parlamentben. Ezért Putyin aligha tehet mást, mint a dicsőséges orosz történelemre hivatkozik, magát Nagy Péternek láttatja. Saját küldetése valamiféle Új-Oroszország7 vagy Nagy-Oroszország összekovácsolása egy akkora területen, amely még erősebb is, nagyobb is, mint amit Nagy Péter magának, illetve országának megszerzett (12 millió km2). Ehhez a pravoszláv tradíciókat is fel tudja használni, s ehhez valóban sok támogatást kap Oroszországban – népszerűsége 80% körül volt a Krím elfoglalásakor. De Oroszország mai nagy szomszédai, akiket szívesen bekebelezne, s ahonnan a már említett, hiányzó 5,3 millió km2 matematikailag össze is jönne – azaz Kazahsztán (2,7 millió km2), Mongólia (1,5 millió km2), Afganisztán (0,7 millió km2) és Ukrajna (0,6 millió km2) –, minden látható jel szerint ezt hevesen ellenzik. A viszonylag könnyen bekebelezhető országok – Belarusz, Moldova, esetleg Georgia (Grúzia) – még a siker esetén sem erősítenék számottevően Oroszországot. A többi potenciális partner sem lelkes azért, hogy a putyini orosz birodalom erősödjön. Törökországnak magának is nagyhatalmi ambíció vannak, és a még szóba jöhető közép-ázsiai országok is inkább Törökországhoz igazodnak, mint Moszkvához. Kína sem akar egy sikeres és erős Oroszországot a 4300 kilométeres közös határ másik oldalán.

Putyin felfogása szerint az Oroszország jelenlegi határa mellett elhelyezkedő államoknak csak korlátozott szuverenitásuk lehet. „Egy új korszak jön, egy új szakasz a világtörténelemben. Csak a valóban szuverén államok képesek olyan fejlődési modellt mutatni másoknak, amelyben az ember nem eszközzé, hanem a legfőbb céllá válik.”8 A szomszédos államoknak, azoknak is, amelyek soha nem voltak a Szovjetunió tagállamai, minimum semlegesnek kell lenniük (például Svédország és Finnország). Csakhogy, az orosz vezetés semmi mással nem tudja legitimálni jelenlegi hatalmát és a status quo megváltoztatására irányuló jövőbeli ambícióit, mint az orosz nemzeti érdekekre való hivatkozással. Másképpen fogalmazva: a jelenlegi koncepció alapvető önellentmondása az, hogy a szlavofil, etno-nacionalista, pravoszláv ideológia és Putyin személyi kultusza minden más ország számára elfogadhatatlan.

A háború kitörésekor Putyin abban reménykedett, hogy legalább annyit el tud érni, hogy (i) a NATO nem vesz fel új tagokat, (ii) a NATO-ba 1989 után belépett országokban nem lesznek NATO-csapatok. Ez a két cél a háború első pár hete során lekerült napirendről. Nem azért, mert Putyin meggondolta magát, hanem azért, mert kiderült, nincs elegendő ereje e célok kierőszakolására.