Novák Anikó a kötet előszavában megjegyzi, hogy amikor a konferencia ötlete először felmerült, a cél egy műhely létrehozása volt. Úgy képzelték, hogy a diskurzus „…inkább legyen újabb és újabb ötleteket felvető műhelybeszélgetés, mint hagyományos értelemben vett tanácskozás” (7.). Az így megalakult műhely elnevezése tehát legalább két oldalról értelmezhető: résztvevői egyfelől a fiatal kutatóvá érett hallgatók nyomába erednek (a 2016-os konferencia idejében a szerzők többsége doktorandusz volt valamelyik magyarországi, vajdasági, illetve finnországi egyetemen), másfelől újszerű felvetések és szemléletmódok után nyomoznak. Novák reményei szerint a kötet az újvidéki konferencián elhangzott „inspiráló gondolatok”, „konstruktív hozzászólások” és „új problémaköröket megnyitó megjegyzések” után hasonlóan termékeny vitákat kezdeményez majd megjelenése után is.

A bevezető gondolatok után joggal várjuk, hogy a tanulmányok megközelítéseikben, témájukban újszerűek. Meglátásom szerint mindegyik szövegről elmondható, hogy valamilyen aspektusból újat ad a tudományos gondolkodáshoz, még akkor is, ha a dolgozatok színvonala az átgondoltságot, felkészültséget tekintve magától értetődő módon nem nevezhető okvetlenül egységesnek. Horváth Réka tanulmánya például több fogalmat is átvesz a szakirodalomból (Bókay tanulmányából például a labirintus, Bahtyin szövegéből a kronotoposz, Foucault értekezéséből pedig az önálló társadalmi entitás kifejezést hivatkozza), azonban csak lábjegyzetben utal rájuk, és így Babits regényének elemzése kapcsán többé-kevésbé reflektálatlanul hagyja ezeket az elméleti vonatkozásokat, holott az elemzés térpoétikai vonatkozásokban különösen ígéretesnek mutatkozik a Babits-olvasatok sorában. Szabó Roland tanulmánya is okozhat egy kis csalódást. Megítélésem szerint érdemesebb lett volna ezúttal egyetlen versre és annak befogadástörténeti-elméleti kontextusára helyezni a hangsúlyt, A Dunánál olvasata ugyanis – A bőr alatt halovány árnyék megközelítéséhez képest – kevéssé tűnik invenciózusnak, amit a szerző maga is a terjedelmi korlátokkal magyaráz. Ettől függetlenül a tanulmány, illetve az az évek óta tartó elemzői munka, amelybe ágyazódik, valóban újszerű szempontokkal gazdagíthatja a József Attila-recepciót, sőt komolyabb teoretikus apparátus működtetésével, líra- és olvasáselméleti vonatkozásokban is szolgálhat tanulságokkal.

Kétséget kizáróan megállapítható ugyanakkor, hogy a tudományos párbeszédet kezdeményező céllal megalakult műhely sikeres vállalkozásnak bizonyult, jelen kötet ugyanis különösen színes képet fest, amit tovább fokoz az, hogy a konferenciának egyébként sem volt tematikai megkötése. Az írások a régi irodalomtól a 20. századi magyar irodalmon és folklorisztikai, valamint egyházjogi kérdéseken át egészen a kortárs médiaelmélet jelenségeiig számos kérdéssel foglalkoznak. Ezt a sokszínűséget kihangsúlyozza, hogy a szerkesztők a kötetben sem törekedtek tematikai blokkok kialakítására: a dolgozatok a szerzők nevének betűrendjében követik egymást. Közös jegy ugyanakkor, hogy az egyes szövegek elsősorban irodalom-, társadalomtörténeti és kontextuális, mint poétikai-retorikai vonatkozásokban tekinthetők jelentősnek. Persze bajos lenne ebből messzemenő szemléletmódbeli következtetéseket levonni, de úgy tűnik, a tanulmányok mégis felfűzhetők egyetlen szálra, ez pedig – a kötet címével össz­hangban – a nyomkeresés.

A kötet sokrétűségéhez kapcsolódik és az újszerűség benyomását erősíti az is, hogy a régi szövegekkel foglalkozó szerzők – például Kocsis Lenke vagy Szabó P. Katalin – igyekeztek a kortársi megítélés vagy elméleti apparátusok felől közelíteni témájukhoz. A tanulmányok többsége eszme-, társadalom- és irodalomtörténeti szempontból tekinthető nóvumnak, ilyen többek között Fodor József Péter Márai-elemzése, Gajda Péter Auguste de Gerando La Transylvanie et ses habitants (’Erdély és lakói’) című művének forrásfeltáró elemzése, illetve Tinkó Máté Galgóczi-interpretációja, de számos olyan szöveg is van, amely innovatív módszertani felvetésekkel szolgálhat az irodalomtudomány és az irodalomtörténet-felfogás számára.

E tekintetben a legmerészebb vállalkozás kétségkívül Szarvas Melinda dolgozata, aki a vajdasági magyar irodalom helyzetét a többséginek tekintett magyar és jugoszláv irodalomhoz képest a manapság itthon is népszerű hálózatelméletek és a kulturális gravitáció jelensége felől közelíti meg (lásd például a Helikon 2017/2es Hálózat és irodalomtudomány című számát). Szarvas amellett érvel, hogy ez a modell segíthet, hogy az irodalmi kultúrák közötti viszonyokra ne merev rendszerekként tekintsünk, hanem folyamatos mozgásként, átrendeződésként. Egy ilyen dinamikus modell – mint arra Szarvas rámutat – „…a vizsgált irodalom történetét is más ritmus szerint írja le” (149.). Ezek a felvetések különösen izgalmasak lehetnek a legújabb elméleti és történeti diskurzusokban, amelyek – legalább a dekonstrukció óta – arra törekednek, hogy lebontsák a statikus, illetve dichotómiákban gondolkodó modelleket. Ha nem is a kulturális gravitáció felől közelít, de Szarvas Melinda meglátásaihoz több ponton kapcsolódik Hangácsi Zsuzsanna tanulmánya a (cseh)szlovákiai magyar irodalom különböző elnevezéseiről. Hangácsi éles szemmel látja és láttatja a kisebbséginek titulált irodalmi kultúra összetettségét és a többségi irodalomhoz való ugyancsak nem problémamentes viszonyulását, valamint a megnevezés nehézségeit. Dolgozatának következtetései („A tanulmány végére érve nem szolgálhatok egy biztos, minden körülmények között helytálló válasz, esetünkben kifejezés megadásával.”, illetve: „A problémák, amiket egy-egy elnevezés felvet, a szlovákiai magyar irodalom különböző aspektusait világítják meg.”, 42.) annak a tárgynak a gyakorlati oldalát tükrözik, amelyeket Szarvas tanulmánya elméleti irányból tesz reflektálttá.

Más témakörben, de hasonlóan érdekesek és gyümölcsözők Szabó Roland és Sári Orsolya okfejtései. Szabó Roland tanulmánya a József Attila-olvasatok dilemmáin keresztül közelít a versekhez. Különösen ígéretes iránynak tűnik Szabó dolgozatában, hogy a verseket az életrajzi-referenciális és a poetológiai-retorikai értelmezések szembeállításának keresztmetszetében veszi górcső alá, így gondolatmenetével – akár tudatosan, akár nem – igazodik az utóbbi időkben – főleg amerikanista és angolszász körökben – kibontakozó líraelméleti vitákhoz is. Sári Orsolya dolgozata ezzel szemben nem egy szerzői életműre és interpretációjára koncentrál. A tanulmány Rejtő Jenő A 14 (tizennégy) karátos autó című regény képregény-változatait vizsgálja, ezeket azonban nem helyezi hierarchikus viszonyba az eredeti művel, hanem önálló alkotásokként elemzi és hasonlítja össze őket. Megfigyelései, amelyek a képregények sajátos vonásaira (például: oldalelrendezés, mozgás, átmenetek és nézőpontok ábrázolása stb.) fókuszálnak, rendkívül alaposak, Sári tanulmánya így médiatörténeti és -elméleti vonatkozásokban egyaránt érdekes és számottevő.

A 20. század egy-egy jelentős írójának újraértelmezésére törekszik Fodor Péter József, a már említett Horváth Réka és Tinkó Máté dolgozata. Horváth elemzése az újabb keletű „Spatial Turn” elméleti szemléletmódjához illeszkedve tárgyalja Babits Kártyavár című regényét, amely az említett módszertani hiányosságtól eltekintve alapos, a térpoétikai kérdéseket a nyelvi, a műfaji rétegzettség és a cselekményszövés felől is körbejáró interpretációnak bizonyul. Tinkó és Fodor tanulmányai olyan szövegeket tesznek értelmezésük tárgyává, amelyeket az eddigi recepció alig tárgyalt. Fodor komoly olvasottságot tükröző dolgozata Szénási Zoltán nyomán az Istenről való beszéd sokszínűsége felől közelíti meg a Márai-életművet, ezzel pedig termékenyen reflektál teológia és poétika összefonódásának kérdésére. Az elemzés a regény és kontextus elvéhez igazodva az Erősítő című művet a Márai-szövegek önéletrajzi terében kevéssé regénypoétikai, mint inkább filológiai szempontból veszi górcső alá, kitérve az író keresztényfelfogására is. Tinkó Máté szövege egy, a Galgóczi-életmű átértékelésére törekvő kutatás egyik állomása. A szerzői hipotézis szerint Galgóczi „…főhőseinek szenvedéstörténete, a hányattatott sorsok ábrázolásának intenzitása [… a] Törvényen belül kisregényben és annak fő karakterében, az újságíró Szalánczki Évában kristályosodik ki, ám az ő pozicionáltsága egyáltalán nem előzmény nélküli vagy esetleges” (155.) – írja Tinkó, aki ezért nem a sokat idézett kisregényre, hanem egy korábbi műre, a Félemelet című novellára helyezi a fókuszt. A dolgozat a narrációs technikák (sűrű leírás, térábrázolás kérdése) felől közelít a novellához, de Apor Péter, Michel Foucault, valamint Gilles Deleuze meglátásaira hivatkozva társadalomtörténeti és -elméleti keretbe is ágyazza a művet. A Galgóczi-recepció aligha nevezhető bőségesnek, ezért e dolgozat célkitűzése több szempontból is jelentősnek mondható.

Különösen erős szálat képviselnek a kötetben a régi magyaros, illetve a filológiai munkák, amelyek újabb adalékokkal gazdagíthatják mind a vajdasági, mind pedig a magyar irodalomtörténet-írást. Kocsis Lenke, Havay Viktória és Gajda Péter munkái irodalmi portréként is aposztrofálhatók. Gajda Auguste de Gerando La Transylvanie et ses habitants (Erdély és lakói) című országismertetés intertextuális előzményeit vizsgálja, láthatóan otthonosan mozog a francia és latin nyelvű szövegek között, miközben nyomon követi Gerando életútját, előtanulmányait és a mű megírásának inspirációs forrásait. E tanulmány azonban nemcsak filológiai precizitásról tesz tanúbizonyságot, de kritikai reflexiókban is bővelkedik, rámutatva többek között Gerando művének hiányosságaira, tévedéseire is. Hasonlóan alapos mikrofilológiai munka eredménye Havay Viktória Gaal György Märchen der Magyaren (’A magyarok meséi’) című első magyar vonatkozású népmesegyűjteményével és a kéziratok elemzésével is foglalkozó írása. E forrásfeltáró munka érzékelhetően egy nagyobb kutatás része és egyik állomása, amelynek fénypontja remélhetőleg valóban a 2022-es jubileumi évre tervezett kritikai kiadás lesz. Havay és Gajda dolgozataihoz hasonlóan Kocsis Lenke tanulmánya is irodalomtörténeti jelentőségű. Ehhez kapcsolódóan a jugoszláv tudós, B. Szabó György irodalmi munkásságát bemutató portré legtanulságosabb fejezete B. Szabó irodalmi esszéinek megközelítése. Kocsis számomra meggyőzően érvel amellett, hogy miközben a Lenin-kötetet B. Szabó inkább a marxista irodalomtudomány ízléséhez igazodva hivatkozza, addig Lukács György vélhetőleg komoly hatást gyakorolt a gondolkodására. A dolgozat irodalomtörténeti és irodalompolitikai vonatkozásokban jó alapja lehet egy későbbi összehasonlító kutatásnak is.

Az irodalmi portrék mellett két, a régi irodalom tárgyköréhez tartozó elemző tanulmány is helyet kapott a kötetben. Kiss Gábor értekezését nevezhetnék klasszikus hermeneutikai feladatvállalásnak is, amennyiben célja egyházi szövegek, jelesül a II. vatikáni zsinat latin nyelvű dokumentumainak elemző és értékelő vizsgálata, amely nyomán a szerző részletesen foglalkozik a világi krisztushívők egyházbírói szolgálatának kérdésével is. A dolgozat komoly latin nyelvű műveltségről tanúskodik, eredményeinek és következtetéseinek szakszerűségét ugyan nem tudom megítélni, a hivatkozásokból azonban világosan kitűnik, hogy a szerző egyházjogi és -történeti kérdésekben egyaránt rendkívül tájékozott. Hasonlóan komplex tudományfelfogást tükröz Szabó P. Katalin tanulmánya, amely Dugonics András a barbárságról és a műveltségről alkotott nézeteivel foglalkozik. A dolgozat egyik erénye, hogy a szűk kérdésfelvetést tág eszmetörténeti kontextusba ágyazza: a 18. századi Európa és Magyarország közfelfogásával egyaránt számot vet. Ezért a tanulmány leggyümölcsözőbb – a terjedelmi korlátok miatt ki nem bontott – része minden bizonnyal Voltaire A vadember és Dugonics Etelka című műveinek összevetése.

A kötet több szerzője is mentegetőzik a terjedelmi keretekre hivatkozva, meglátásom szerint azonban erre aligha lett volna szükség. A műhely és a kötet célja ugyanis – visszautalva Novák Anikó előszavára – egy tudományos diskurzus kezdeményezése, illetve folytatása. Innen nézve a tanulmányok maximálisan elérik céljukat, hiszen mi más sarkallna termékenyebben párbeszédre, vitára és további kutatásokra, mint a nyitva hagyott gondolatok, a hátrahagyott nyomok? Hiszen a nyomok éppen azért vannak, hogy végigkövessük, honnan hova vezetnek.