Pedig ez most nem irodalomtörténeti, hanem filozófiatörténeti dokumentum. Rozgonyi József 1792-ben latinul megjelent antikantiánus vitairata, a kanti transzcendentális idealizmus „alapvetéseiről” fogalmazott „kétségek”, egyszerre számít ismert és ismeretlen munkának. A magyar filozófiatörténet fejlődésfolyamatának ismerői, egyrészt, persze, hallottak róla. Tudják, hogy ezzel a művel indul meg a magyar filozófiatörténet híres összecsapása, a 18. század utolsó és a 19. század első két évtizedén keresztülívelő, azaz megszakításokkal jó harminc éven át tartó, úgynevezett „Kant-vita”. Olvasni viszont, másrészt, gyakorlatilag nem olvasta senki. A kérdés szakembereinek legszűkebb körén kívül – ebbe a körbe kutatói nemzedékenként alig néhány fölkészült és elszánt érdeklődő tartozott – nemigen volt szokás kézbe venni: hogy voltaképp mi is szerepel benne, a kutatási hagyományban esetenként reflektálatlanul továbbadott információk tudósítottak róla.

Most pedig, az Akadémia Filozófiai Intézete Mester Béla vezette kutatócsoportjának köszönhetően, íme, itt van előttünk. A rendkívül elegáns kiállítású kötet fekvő téglalap alakú: az oldal fölső részén rendre a latin, alsó részén a magyar szöveg fut, a lapszéli hasábjába pedig a jegyzetek kerültek. Ez utóbbiakból meglehetősen sok van. Mint a kötet előszavának a kiadás elveit ismertető fejezete beszámol róla: a Dubia/Kétségek műfaja, nyelve és kora egyaránt sok jegyzetet indokol ugyanis. A műfaja vitairat: gondolatmenete a vitapartnerek műveinek szövegét követi, az olvasónak ezeket a szövegeket is célszerű nyomon követnie hát. A nyelve latin: a német nyelvű, kanti és a korai kantiánus szövegek latin szerzői interpretációja komoly és megmagyarázandó terminológiai kérdéseket vet föl, ezek megint magyarázatot igényelnek. A kora pedig a 18. század vége: idézési technikája gyakran nem szó szerinti, hanem tartalmi idézettel operál, a mai olvasó számára ezért ezeket az idézeteket is pontosítani kell.

A kiadás megoldásainak érdemi értékelése szakkritikába való. Kurta ismertetésünkben – a kiadás jelentőségét méltatandó – most csupán a lényegről tudunk beszélni.

Mi a lényeg? Rozgonyi József (1756–1823) protestáns peregrinus, losonci, majd sárospataki filozófiatanár, a reformkort közvetlenül megelőző időszak filozófusnemzedékének kiemelkedő alakja. Sárospataki tanulmányok után előbb Bécsbe megy, majd hosszabb tanulmányokat folytat Utrechtben, szemesztert hallgat Oxfordban, megfordul Párizsban, Göttingenben, Jénában és Halléban. Útravalóul két hatást hoz magával: az éppen megszülető kanti filozófia, illetve a korai Kant-viták ismeretét az egyik, a skót „common sense” iskola szemléletét a másik oldalon. Losonci katedráját elfoglalva, pályakezdő filozófiai művében, a Dubiában/Kétségekben épp ezt a kettőt kívánja ütköztetni: a skót iskola szellemében gyakorol határozott bírálatot a kanti ismeretfilozófia fölött. Latinul szerzett műve antikantiánus vitairat tehát.

Mindkét körülmény azonnal halálra is ítéli egyébként meglepően tájékozott és tiszteletreméltóan színvonalas munkáját. Mint éleslátó – nem mellesleg, saját hosszú kutatásainak eredményeit tömörítő – előszavában Mester Béla beszámol róla, a Dubia/Kétségek recepcióját épp ez a két tényező pecsételi meg: a nyelve és az irányzati beállítottsága. A mű tehát, egyrészt, éppen az előtt születik meg, hogy a tudományosság nyelvévé a nemzeti nyelv válna. Szerzője a nemzetközi tudományosság közegében, a nemzetközi tudományosság nyelvén szeretne megszólalni. Egy hatalmas nyelvi-kultúraszerkezeti váltás határán áll éppen. A nemzeti nyelv kialakulásával és a nemzeti kultúra-tudományosság intézményesülésével törekvése hamarosan idejétmúltnak hat. A magyar filozófia történetírása ráadásul – fontos szempont – a régi magyar filozófiát is hajlamos reflektálatlanul azonosítani a magyar nyelvű filozófiával. Mintha, hogy analóg német példát hozzunk, a latinul és franciául író – németül csupán rövidebb politikai érdekű esszéit fogalmazó – Leibnizet nem számítanánk német filozófusnak; vagy, még közelebbi példával, Kant latin nyelvű prekritikai írásait nem tekintenénk a kanti életmű és a német filozófia részének. A mű ugyanakkor, másrészt, a Kant-vita kontribúciójaként, sőt éppen elindítójaként: antikantiánus értekezés. A meggyökeresedett filozófiatörténeti hagyomány szerint a Kant-vita a Kant-recepció meghatározó hullámaként fogható föl. Valóban: ez a több évtizedes nézetcsere lesz az, amely a kantianizmust szélesebb körben elterjeszti a magyar gondolkodásban; átfogóbban, jó évszázadra a kantianizmust emeli a magyar filozófia főáramává. Szerzőnk ehhez képest nem az „egyik”, hanem a „másik” oldalon áll: nem a kanti gondolatok befogadásán munkálkodik, hanem éppen a kantianizmus bírálatában érdekelt. A kantianizmus vezető árama ellenében: éppen antikantiánus.

Tanulságok? Az egyik, szűkebben, a Kant-vitáról formált képünket illeti; a másik, tágabban, a recepciótörténetként fölfogott magyar filozófiatörténet problémájára vonatkozik.

Egyfelől tehát, a kitűnő kiadvány nyomán némiképp új fénybe kerül a hagyományos kép, amelyet a Kant-vitáról őrzünk. Eszerint, úgymond, a Kant-vita legfontosabb vonása az autonóm filozófiai közeg hiánya, illetve a keretében kirajzolódó Kant-kép reduktív jellege. A német egyetemeket megjárt, a kantianizmussal megismerkedett protestáns paptanárok vitája tehát filozófiai vita akkor, amikor még nincs filozófiai élet. A filozófiai gondolatok recepciójának ezért nincs önálló szférája, a befogadást így más dimenziók – elsősorban a politika és az erkölcs – határozzák meg. Mindezek következtében pedig a kanti életmű egyszerűsítésnek esik áldozatul: a vitában megjelenő Kant etikai-teológiai gondolkodó lesz csupán. Hogy a kritikai filozófia ismeretfilozófiai-logikai rétege genetikusan és strukturálisan is megelőzi az etikai-világnézeti réteget, ezzel a vitázók alig-alig vetnek számot. Az ismerős – korábbi kísérleteinkben magunk által is elfogadott – kép most némiképp más árnyalatban tűnik föl. A Kant-vita igenis, eredetileg sajátképpen filozófiai vitának indul: Rozgonyi éppen a nemzetközi tudományos közösség előtt vállalkozik rá, hogy vitatni kezdje a kanti filozófiát. És a vitában megformálódni kezdő Kant-kép igenis, eredetileg a kanti bölcselet „mélyfilozófiai”-ismeretfilozófiai rétegét teszi diszkusszió tárgyává.

Másfelől, átfogóbban, érdemes elgondolkodnunk a magyar filozófia recep­ció­történeti jellegén. Eszerint, ugye, a magyar filozófia voltaképpen idegen-nyugati filozófiák befogadásában áll. A magyar filozófia először skolasztikus filozófia, aztán befogadja előbb a kartezianizmust, majd a kantianizmust és a hegelianizmust, aztán a szellemtörténetet, utána a marxizmust, hogy mára a különféle kortársi irányok – az analitikus filozófia, a hermeneutika meg a posztmodern – befogadásával kísérletezzen. A nyugati irányok itteni hatásának történeteként fölfogott magyar filozófiatörténet kutatói pedig ezért hagyományosan a recepció élénkségén-gyorsaságán, illetve önállóságán-eredetiségén mérik egy-egy hazai filozófiai teljesítmény jelentőségét. A kánonban az szerepel előkelőbb helyen, aki hamarabb és alkotóbban fordul az éppen új felé. A 18. század végének és 19. század első felének két nagyszabású szellemi összecsapásában, a Kant-vitában is és a Hegel-vitában is, az „új” meg a „régi” vitázik, a „jövőbe mutató” meg a „múlthoz tartozó” gondolkodók küzdenek meg egymással – az előbbiek valahogyan a jók, a jelentősek, az utóbbiak ellenben a rosszak, a gondolatilag is jelentéktelenek. Jelen kötettel Mester Béla most azt bizonyítja nekünk, hogy ez a szembeállítás nem föltétlenül állja meg a helyét; előfordulhat, hogy a „régihez” ragaszkodó meg a „múlthoz tartozó” gondolkodók, mint Rozgonyi esete mutatja, bizony jelentősebbek haladó vitapartnereiknél.

A kiadvány a filozófiai intézetnek a „magyar filozófiatörténet narratíváit” földolgozó, nagyszabású OTKA-kutatása keretében született meg. Párdarabja, Szontagh Gusztáv önéletrajza – azt a kötetet is lesz szerencsénk itt ismertetni – hasonlóképp ennek a kutatásnak köszönheti megjelenését. Ha az a Hegel-vita árnyékos alakját jelenítette meg nekünk, ez a mostani kötet a Kant-vita negatív hősét igyekszik rehabilitálni. A két kötettel Mester Béla mintha, lassan és finoman, újrarajzolná a 18. század végi, 19. századi magyar filozófiáról alkotott képünket.