Barabási Albert-László magyarul és angolul egyidőben megjelent A képlet: A siker egyetemes törvényei című könyvében arra vállalkozik, hogy a tudomány törvényszerűségeivel zabolázza meg a szeszélyes sikert. A kötetben Barabási a siker öt törvényén vezeti végig az olvasókat, amelyeket a saját kutatócsoportja és mások eredményeivel támaszt alá. Ezekhez a tézisekhez érdekes adalékkal szolgálnak a könyv tíz fejezetében leírt történetek, tudományos anekdoták, amelyek nem csupán az egyes törvények gyakorlati működését világítják meg, de az ezekhez elvezető tudományos kutatások fordulataiba is beavatják az olvasót.

Barabási a „siker tudományának” nevezett terület bemutatását a siker meghatározásával kezdi, ami indokolt, hiszen a szót a hétköznapi nyelvben sokféleképpen értelmezhetjük. Barabási sikerdefiníciója a siker közösségi jellegére koncentrál: bár elismeri, hogy egy olyan mű létrehozása is okozhat sikerélményt, amit az alkotóján kívül senki sem lát, a könyvben a sikerrel csak mint társas elismeréssel foglalkozik. Ez pedig kifejeződhet jövedelemben, ismertségben vagy bármi másban, ami végső soron egy hálózat kapcsolataiként is értelmezhető. E definícióból szinte adódnak a könyv fő kérdései, amelyekre valamilyen módon mind az öt törvény reflektál: hogyan függ össze a teljesítmény és a siker; hogyan jósolható meg, és mitől függ a jövőbeli siker?

Barabási első törvénye szerint a sikert a teljesítmény határozza meg – de csak akkor, ha ez jól mérhető, mint például az egyéni sporteredmények esetében. Ha viszont a teljesítmény nem vagy nehezen ítélhető meg objektíven, a sikert a hálózati mechanizmusok határozzák meg. Ez a helyzet például a művészi alkotások esetében és részben a szellemi alkotások, így a tudományos eredmények esetében is. Az emberi teljesítményt vizsgálva a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy tulajdonságaink többsége normális eloszlást követ, vagyis kevesen és arányaiban kis mértékben térhetünk csak el az átlagtól. Ebből adódóan gyakran előáll olyan helyzet, amikor az emberi teljesítőképesség határait súroló kiválóságok között kellene különbséget tenni, ez pedig – ahogyan a könyv néhány meggyőző példán keresztül szemlélteti – még a szakemberek számára is szinte lehetetlen. Ezekben a helyzetekben ismét csak a hálózatok és egyéb körülmények határozzák meg a siker mértékét.

A hétköznapokban a siker érthetetlenségének és kiszámíthatatlanságának látszatát éppen az a második törvényben rögzített összefüggés kelti, ami szerint a teljesítmény korlátos, a siker azonban korlátlan. Vagyis, a közösségi elismerés pénzben, figyelemben, ismertségben kifejezett mennyisége szinte bármekkora lehet, miközben az emberi teljesítmények között – épp ezek normális eloszlásából adódóan – többnyire legfeljebb néhányszoros szorzó jelenik meg. Mérő Lászlót megidézve mondhatjuk, hogy a teljesítmény „átlagisztánban” áll elő, a sikert viszont „extremisztánban” mérik. Ezt a mechanizmust erősíti a „gazdagabb gazdagabbá válik”, vagyis a preferenciális kapcsolódás elve, ami a sikereseknek több sikert juttat, s így az élet minden területén „szupersztárok” megjelenéséhez vezet. Az Újszövetség után Máté-effektusnak is nevezett jelenség (Máté 25:29 „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van”) mellett némi vigaszt jelenthet, hogy Barabási harmadik törvénye szerint a jövőbeni siker nem pusztán a múltbeli sikerből, hanem ennek és a minőséget, rátermettséget is magában foglaló alkalmasságnak a szorzataként áll elő. Sem az elismertség, sem az alkalmasság nem elég tehát önmagában, mindkettőre szükség van a következő nagy sikerhez.

A könyvben szereplő egyik legmeglepőbb állítás, amit tudósok és alkotók ezreinek életpályája alapján vont le a szerző és kutatócsoportja, hogy a rátermettség, vagyis egy ötlet sikerre vitelének képessége (amit Barabási Q-faktornak nevez) egy-egy személy és téma viszonylatában az időben állandó. Vagyis például egy kutató képessége arra, hogy sikerre vigyen egy felfedezést, nem változik kezdő éveitől a pályája csúcsáig, sem pedig a későbbiekben. A siker azonban itt is egy egyenlet eredményeként, azaz a Q-faktor és egy-egy ötlet értékének (r) szorzataként írható fel. Ha tehát hiszünk az adatoknak, és elfogadjuk, hogy Q az időben állandó, ebből egyenesen következik Barabási ötödik törvénye: ha a Q-faktorunk megfelelő (tehát nem vagyunk alkalmatlanok saját területünkön), minél produktívabban dolgozunk, és minél több ötlettel állunk elő, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy ezek közül valamelyik komoly sikert hoz számunkra.

A könyv erénye, hogy nyelvezete és a szöveg felépítése könnyen befogadható, olvasmányos, így a téma iránt érdeklődő széles közönség számára is fogyasztható, szakmailag mégis megalapozott. Az az olvasó ugyanakkor, akit a hálózatok világához, a közgazdaságtanhoz vagy a szociológiához komolyabb szakmai érdeklődés fűz, a könyv végén, a jegyzetek között megtalálhatja a törzsszövegben hivatkozott kutatások alapján készült tudományos publikációkat is. A képlet eredményes kísérlet a siker megszelídítésére: néha szinte kézenfekvőnek tűnő, mégis hiteles, tömör és egyszerű állításokat fogalmaz meg a kutatások eredményei alapján. A siker törvényei éppen annyira elegánsak, amennyire ezt a társadalom „természeti törvényeitől” elvárhatjuk.