A XX. században élt magyar tudósok életútja idehaza kis túlzással akként is jellemezhető, mint a bel- és külpolitikai változások és/vagy a társadalmi átrendeződések következtében beálló személyes sikerek, valamint ugyanezen két okból az egyéni és kollektív traumák ciklikus váltakozása. A kulturális és a tudományos emlékezet is hajlamos esetenként szemet hunyni eme túlzásba vitt nemzeti jellegzetesség fölött, illetve nem kellőképpen hangsúlyozni azt a diskurzusokban. A legújabb kori magyar filozófia történetében, és azon belül – megannyi szomorú példa mellett – Alexander Bernát esetében (is) e megállapítás adekvátként hathat, de ne siessünk ennyire előre…

A most előadott két okból adódóan nem lehet nem fölfedezni egy mögöttes dacot, vagy visszavágási kísérletet bölcselőnk szándékában. A Lloydban történő publikálás – az állandó jövedelemforrás mellett (amire szintén komoly szüksége volt) – tehát lehetőséget biztosított számára esztétikai nézetei prezentálásához és persze az esetleges válaszadáshoz a várható (további) támadásokra, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy jelleméből és addigi életművéből adódóan ennél többről, például ideológiai rokonszenvről nem lehetett szó.61 Sajnos a „tanácsköztársasági kormány” alatt megjelent cikkei vázlatos bemutatása is túlfeszítené e munka kereteit, azonban hozzávetőleges biztossággal az már most megállapítható, hogy az időszakból ismert összesen tíz írásának62 tartalma szerint a legnagyobb jóindulattal állítva is csak kevéssé szolgálhatta a hatalom érdekeit.63 Helyette mindinkább döntő ténynek vehető az a propagandaszempont, hogy a nagyvilág előtt többnyire ismeretlen bolsevik intellektuelek tömegéből felmutatható volt egy nemzetközileg is általánosan ismert és elismert személy, aki rendszeres publicisztikájával – látszólag – a hatalom legfontosabb – elsősorban a külföldi hírlap­olvasók számára nyomtatott – lapjában fejezte ki együttműködési szándékát a rendszerrel. E mellett kimért, higgadt hangvételű, és az akkori viszonyok között nagyobbrészt apolitikus alapbeállítottságú tárcái s színkritikái a békés mindennapok és a konszolidált állapot illúzióját keltették a Lajtán túli olvasókban. Egy országét, ahol annak ellenére, hogy területe nagyobb része idegen okkupáció alatt áll, a maradékban pedig polgárháborús helyzet uralkodik, mégis minden rendben van. Ahol a problémák ellenére az iskolák működnek, a színházak és a mozik nyitva tartanak és még a letűnt „dekadens polgári kor” liberális szellemiségű tudósai, tanárai, művészei stb. is a helyükön maradhatnak, persze csak ha elfo­gadják a politikai vezetés megfellebbezhetetlen fensőbbségét. Maga Alexander a már többször idézett levelében újságírói működésének megmagyarázásához a következőket fűzte: „Ha a Lloydnál régi működésemet abba hagyom, hogyan magyarázták volna ezt? Hogy még a nem politikai színházi kritikát sem akartam folytatni! Mást pedig mint esztétikai dolgokat nem írtam” (Alexander-levél). Bölcselőnk ezzel győzködve magát, a legnagyobb nyugalommal várta ki a Tanács­köztársaság bukását. A tiszta lelkiismeret meggyőződésében az is szerepet játszott, hogy a lap belső munkatársi tisztét sem fogadta el.