A közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusa olyan alapként funkcionál, amelyből kiindulva a referenciális jelenet dolgai és folyamatai megfigyelhetővé, megérthetővé válnak.1 Ez a releváns, de legalábbis annak tűnő háttérismeretek mozgósítását lehetővé tevő alap olyan interszubjektív viszonyrendszerként írható le, amely a diskurzus résztvevőit, illetve azok fizikai, társas és mentális világát foglalja magában (l. részletesen Verschueren 1999: 75–114, Tátrai 2017a: 927–952). A fizikai és a társas világ a diskurzus résztvevői által együttesen feldolgozott tér- és időviszonyokat, valamint szociokulturális viszonyokat öleli fel, a mentális világ pedig a résztvevők által maguknak és a másiknak tulajdonított mentális állapotokat (a témával kapcsolatban aktivált tudásukon túl az aktuális szándékaikat, vágyaikat és érzelmeiket) foglalja magában.

 

A kontextusfüggő kiindulópontoknak ezt a modelljét Sanders és Spooren (1997) kognitív nyelvészeti nézőpont-értelmezése inspirálta, amely az úgynevezett nem semleges kiindulópontok két fajtáját különböztette meg, a referenciális központot és a tudatosság szubjektumát (l. még ehhez Tátrai 2005, 2017a: 940–942). Értelmezésükben a referenciális központot a megnyilatkozó személye, illetve helye és ideje jelöli ki. A tudatosság szubjektumaként pedig, akihez a tudat aktív működése (érzékelés, akarat, gondolkodás, beszélés) kötődik, alapesetben szintén az aktuális megnyilatkozó jelenik meg. A fentebb javasolt modell a referenciális központ által lefedett jelenségeket a tér- és időbeli pozíció és a szociokulturális szituáltság, a tudatosság szubjektuma által lefedett jelenségeket pedig a tudati beállítás fogalmainak a bevezetésével értelmezi újra, illetve teszi – a pragmatikai szempontok hangsúlyozott érvényesítésével – még kidolgozottabbá.

 

 

A példában található egyenes idézetben (Most eljössz innen!) olyan perceptuálisan megfigyelhető referenciális jelenetre irányul a figyelem, amely ugyanabban a fizikai világban zajlik, mint a közös figyelmi jelenet. A megnyilatkozó a figyelmet a diskurzuspartnerére irányítja, aki így a referenciális jelenet szereplőjeként (azaz a történet fizikai és társas világának cselekvő ágenseként) objektiválódik. Ennek a szereplőnek a mozgása az idézet megnyilatkozójának a térbeli pozíciójához mint referenciaponthoz képest válik feldolgozhatóvá (vö. innen, eljössz), ahogy a megfigyelhetővé tett esemény ideje is az idézet megnyilatkozójának időbeli pozíciójához mint referenciaponthoz képest érthető meg (vö. most, eljössz). Továbbá fontos kiemelni, hogy a referenciális jelenet szereplőinek azonosítása a közös figyelmi jelenet társas világához lehorgonyozva történik meg. Az eljössz egyes szám második személyű igealak az idézet címzettjét objektiválja a referenciális jelenet szereplőjeként. Ugyanakkor az egyenes idézetben a megnyilatkozót nem objektiválja szereplőként E/1. igealak, de részvételét (konkrétabban a másikkal való együttes mozgását) a jelenetben ennek ellenére feltételezzük (vö. eljössz [velem] innen). Mindamellett az eljössz tegező formája a megnyilatkozónak a beszédpartneréhez való szociokulturális viszonyulását (informális, bizalmas kapcsolatát) is érvényre juttatja. A példa ugyanakkor azt is szemlélteti, hogy az egyenes idézetben az idéző személy a deiktikus tájékozódás centrumát a maga teljességében áthelyezi az idézett személyre, azaz korábbi önmagára. Az idézet erejéig ugyanis ennek a korábbi énnek a tér- és időbeli pozíciója, illetve szociokulturális szituáltsága funkcionál kontextusfüggő kiindulópontként.