1. Bevezetés

Sanders és Spooren (1997) a kiindulópontok három fajtáját különbözteti meg: a referenciális központot, a semleges kiindulópontot és a tudatosság szubjektumát (l. még erről Tolcsvai Nagy 2001a: 125–127; valamint Tátrai 2005, 2015a). Modelljükben a semleges kiindulópont fogalma azt az entitást jelöli, akihez vagy amihez képest az adott elemi jelenet konceptuálisan feldolgozhatóvá válik. Ez a kiindulópont abban az értelemben semleges, hogy nincs feltétlenül közvetlen köze a beszédeseményhez (l. még ehhez Tolcsvai Nagy 2006). A másik két kiindulópontot viszont nem semlegesnek nevezik, mivel működésük a megnyilatkozó diskurzusbeli pozíciójának a feldolgozását feltételezi. A modell szerint a referenciális központ fogalma azt a deiktikus tájékozódási (orientációs) kiindulópontot jelöli, amelyből a megnyilatkozás térbeli, időbeli és személyközi viszonyai reprezentálódnak. A referenciális központot alapesetben a megnyilatkozó személye, illetve térbeli és időbeli elhelyezkedése jelöli ki, a megnyilatkozónak azonban lehetősége van arra, hogy e tájékozódási centrumot – részlegesen vagy akár teljesen – áthelyezze egy másik entitásra, főképpen egy más személyre. A tudatosság szubjektuma ugyanakkor kiindulópontként azt a szubjektumot jelöli ki, aki felelősnek tartható a közölt információkért. A tudatosság szubjektumaként, akihez tehát az aktív tudatosság (az érzékelés, az akarat, a kogníció vagy a mondás) kötődik, alapesetben szintén maga a megnyilatkozó jelenik meg, ám – hasonlóan azonban a referenciális központ működéséhez – a megnyilatkozó ezt a fajta kiindulópontot is áthelyezheti, mégpedig ez esetben más szubjektumokra.

A kötetben a nem semleges, azaz kontextusfüggő kiindulópontok Sanders–Spooren-féle koncepcióját kívánom újraértelmezni, egyfelől a kognitív nyelvtan két kulcsfogalmára, a konstruálásra és az episztemikus lehorgonyzásra támaszkodva (l. Langacker 2008, 2015), másfelől határozott pragmatikai szempontok érvényesítésével (vö. Verschueren 1999; Croft 2009; Verhagen 2015, 2019). A kontextusfüggő kiindulópontok olyan modelljét kísérlem meg felvázolni és működtetni, amely szerint a közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusában a résztvevők (i) tér- és időbeli pozíciója, (ii) szociokulturális szituáltsága és (iii) tudati beállítódása játszik lényegi szerepet a referenciális jelenetek konstruálásában (l. Tátrai 2018a: 313–315, 2019a: 14–20). A tér- és időbeli pozíció, illetve a szociokulturális szituáltság fogalmi megkülönböztetésével a referenciális központ deiktikus természetére, illetve annak következményeire irányítom a figyelmet. Kiemelem, hogy a referenciális központ többféle olyan kiindulópontot fog össze, amelyek a résztvevők fizikai és társas világából kínálnak fel kontextusfüggő viszonyítási pontokat (referenciapontokat) a diskurzus résztvevői által együttesen megfigyelt referenciális jelenet tér- és időbeli, valamint szociokulturális viszonyainak a megértéséhez. Ezzel összefüggésben arra is rámutatok, hogy a szociokulturális szituáltságnak mint kontextusfüggő kiindulópontnak a működését vizsgálva a megformálás, a stílus a konstruálás integráns részeként írható le. A tudati beállítódásnak mint kontextusfüggő kiindulópontnak a fogalomértelmezésével pedig a megismerés szubjektumokhoz kötöttségét szoros összefüggésbe hozom a diskurzusok résztvevőinek metapragmatikai tudatosságával, vagyis a nyelvi tevékenységhez való reflexív viszonyulásukkal (l. Tátrai 2019a, 2020, 2022a, vö. Verschueren 2000).

A kontextusfüggő kiindulópontokról szólva kiemelten számolok annak következményeivel, hogy ezeknek a kiindulópontoknak az érvényességi köre, mivel a diskurzusban megnyilatkozóként fellépő résztvevőhöz kötődnek, átfogja a figyelemirányítási aktusként értett megnyilatkozás egészét. Egyúttal azt is hangsúlyozom, hogy ezeknek a kiindulópontoknak az esetleges áthelyezései is a megnyilatkozói pozíció ismeretében válnak sikeresen feldolgozhatóvá. A megnyilatkozást tehát olyan nyelvhasználati eseményként (még pontosabban: figyelemirányítási aktusként) értelmezem, amellyel a diskurzus egyik résztvevője, a megnyilatkozóként fellépő beszélő vagy író – a maga kontextusfüggő kiindulópont(ok)ból megkonstruálódó, folyamatosnak tekinthető közlésével – a másik résztvevő(k) mentális irányultságát kívánja befolyásolni, és amelyhez képest a befogadó válaszolói pozícióba tud helyezkedni (l. Tátrai 2017a: 981–1006; vö. még Bahtyin 1988; Verschueren 1999: 113–146).

A kontextusfüggő kiindulópontok vizsgálatával tehát a nézőpont jelenségének funkcionális kognitív pragmatikai kiindulópontú megközelítésére teszek javaslatot. A rendszert és a használatot egymás kölcsönös feltételezettségében szemlélő funkcionális kognitív nyelvészet a pragmatika egyik alapvető feladataként azt jelöli ki, hogy részletező leírását adja annak a társas megismerő tevékenységnek, amelyben az emberek nyelvi szimbólumokat alkalmaznak (l. részletesen Tátrai 2011a, 2017a). A pragmatikának ez a felfogása ennélfogva a nyelvhasználatot a kognitív és a szociokulturális feltételek kölcsönviszonya felől közelíti meg, azt a nyelvi szimbólumokat alkalmazó ember társas megismerő tevékenységeként értelmezi. Ilyen módon a nyelvi megismerés társas, diszkurzív alapjainak lényegi szerepére hívja fel a figyelmet. Ebből következően többek között nemcsak azt emeli ki, hogy a jelentés fogalmi konstruálással jár együtt, hanem egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy a konstruálással a diskurzusokat folytató emberek a mindenkori kommunikációs igények adaptív kielégítését célozzák meg (l. Croft 2009: 413–414; Verschueren 1999).

A funkcionális kognitív pragmatika – a fentiektől közel sem függetlenül – alapvető feladatának tartja továbbá azt is, hogy a nyelvi szimbólumoknak a jelentésképzésben betöltött szerepét diszkurzív, kontextuális megvalósulásuk felől mutassa be. A konstruálás ugyanis a típusok és a megvalósulások dinamikus viszonyrendszerét feltételezi (l. részletesen Langacker 2008: 55–89; Tolcsvai Nagy 2013: 160–165). Típus és megvalósulás kölcsönviszonyának fontosságára a pragmatika jellemzően az utóbbiból kiindulva mutat rá. Kérdésfeltevésének középpontjában a kontextusfüggő, dinamikus jelentésképzés összetett problémája áll, annak leírására vállalkozik. Mivel a nyelvi szimbólumok alkalmazásán alapuló jelentésképzés diskurzusok (szövegek és társalgások) közegében zajlik, lényegi fogalomként jelenik meg maga a diskurzus is. Ebből a kiindulópontból a diskurzus egyszerre értelmezhető olyan (i) adaptív emberi tevékenységként, olyan (ii) közös figyelmi jelenetként és olyan (iii) kontextusfüggő jelentésképzésként, amely nyelvi szimbólumok alkalmazásával valósul meg, legyenek azok akár mindennapi társalgások, akár irodalmi (nemcsak szépirodalmi, hanem tudományos, hivatalos, publicisztikai) szövegek.

A funkcionális kognitív pragmatika további jellemzője, hogy az emberek nyelvi tevékenysége általában, a maga egészében érdekli, és ebből következően átfogó kiindulópontot kíván kínálni a nyelv működésének leírásához. Ez az átfogó pragmatikai szemléletmód az „ernyő” szerepét töltheti be a különböző, specifikus kiindulópontot érvényesítő nyelvészeti diszciplínák, így a különféle nyelvi konstrukciótípusokra összpontosító grammatikai részdiszciplínák, a hangtan, az alaktan, a mondattan vagy a különféle nyelvi konstrukciók jelentésének kérdéseit profiláló jelentéstan számára is (Verschueren 1999, 2009; Östman 1988; Tátrai 2011a: 9–21, 2013a; Németh T.–Tátrai 2013). A pragmatika ernyője alatt lehetőség nyílik arra, hogy a nyelvi konstrukciókra összpontosító grammatikai vizsgálatok termékeny kapcsolatba kerüljenek az olyan más, specifikus nyelvészeti kiindulópontot érvényesítő vizsgálatokkal, mint amilyenek például a szövegtani és a stilisztikai kutatások. Ilyen módon az is lehetővé válik, hogy az egészet a rész felől, a részt pedig az egész felől szemléljük, és mind az egészről, mind a részről többet tudjunk meg. Ennélfogva a nézőpont pragmatikai alapozású vizsgálata is multidiszciplináris kidolgozást kap, hiszen a pragmatikaival együtt mondattani és szemantikai, illetve a pragmatikai mellett szövegnyelvészeti és stilisztikai szempontokat is érvényesít. Ugyanakkor a téma kutatása interdiszciplináris kontextusba is helyezhető. A kontextusfüggő kiindulópontok narratív és lírai diskurzusokban történő nyelvészeti megközelítése diskurzusba hozható ugyanis az irodalomtudományi narratológia és poétika vonatkozó kutatásaival.

A kontextusfüggő kiindulópontok működésére fókuszáló kutatásom irányait az alábbi kérdések jelölik ki.

A kötet négy nagyobb egységből áll. A bevezetést (1.) követő 2. rész a kognitív nyelvészet nyelvelméleti háttérfeltevéseit érvényesítve a nézőpont pragmatikai értelmezését a kognitív nyelvészet egyik kulcsfogalmával, a konstruálással összefüggésben kívánja megalapozni. Azt a kérdést teszi fel, hogy a társas kognitív tevékenységként értett nyelvhasználat keretében hogyan írható le a perspektivikus természetű konstruálás folyamata. A konstruálást a megértett világbeli dolgok, események valamilyen perspektívából történő konceptuális feldolgozásaként értelmezi, amelyet a diskurzusok megnyilatkozói szimbolikus nyelvi kifejezések jelentésszerkezetei révén tesznek a másik számára hozzáférhetővé (l. Langacker 2008; Tolcsvai Nagy 2017a, b). Ám itt nem a konstruálás szemantikai műveleteire fókuszálunk, amelyeknek klasszikus modelljeit Langacker (1987) és Talmy (1988) dolgozták ki. Verhagen (2007) elméleti belátásaira támaszkodva hangsúlyozottan pragmatikai kiindulópontot érvényesítünk akkor, amikor a konstruálást a társas megismerés adaptabilitásának (l. Verschueren–Brisard 2009; Sinha 2014), a figyelemirányítás interszubjektivitásának (l. Tomasello 1999; Croft 2009), valamint a kontextualizáció perspektivikusságának az összefüggésrendszerében értelmezzük.

A 3. rész a kontextus létrejöttének dinamikus folyamatát jelölő kontextualizáció perspektivikusságának részletező bemutatására vállalkozik. A kontextualizációt a relevánsnak tűnő háttérismeretek résztvevői perspektívákhoz, azaz a résztvevők tér- és időbeli pozíciójához, szociokulturális szituáltságához és tudati beállítódásához kötött mozgósításaként mutatja be. Ennek keretében amellett érvelünk, hogy a tudati beállítódást kiindulópontként érvényesítő kontextualizálás lényeges ponton különbözik a tér- és időbeli pozíciót, illetve a szociokulturális szituáltságot érvényre juttató kontextualizálástól: amíg az utóbb említett kiindulópontok működése a kontextualizáció deiktikus természetére, addig a tudati beállítódás működése a kontextualizáció metapragmatikai reflexivitására hívja fel a figyelmet. A kontextualizáció mondattani érdekeltségű értelmezésével (vö. Imrényi 2017, 2019; Kugler 2019) diszkurzív viszonyt fenntartva teszünk javaslatot a kontextualizálásában szerephez jutó konstrukciók két alaptípusának, a deiktikus és a reflexív kontextualizálóknak a megkülönböztetésére. A deiktikus kontextualizálókat olyan implicit metanyelvi jelzésekként értelmezzük, amelyek a mondatnak a közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusához történő episztemikus lehorgonyzásában játszanak lényegi szerepet (l. Langacker 2015; Brisard 2021). A reflexív kontextualizálókat viszont olyan explicit metapragmatikai jelzésekként mutatjuk be, amelyek a mondatban lehorgonyzódó folyamathoz való viszonyulást teszik hozzáférhetővé különböző módokon (vö. Verschueren 2000).

A 4. rész a kontextusfüggő kiindulópontok működését narratív és lírai diskurzusokkal összefüggésben teszi különböző, kvalitatív vizsgálatokat bemutató esettanulmányok tárgyává. Ezek a vizsgálatok egyfelől a kontextusfüggő kiindulópontok pragmatikai modelljének szövegnyelvészeti, azon belül is elsősorban szövegtipológiai alkalmazhatóságára kívánnak rámutatni. Másfelől a vizsgálatok többsége – mivel nyelvi anyagukként kanonizált szépirodalmi narratívák, illetve a kanonizált lírai alkotásokkal szoros összefüggést mutató dalszövegek jelennek meg – a nézőpont irodalomtudományi érdekeltségű kutatásaival is diskurzusba kerülhet. A narratív és lírai diskurzusokra jellemző kontextusfüggő figyelemirányítás jellegzetességeit vizsgáló rész három nagyobb fejezetre oszlik. A történetek referenciális értelmezéséről szóló fejezet a köré az alapvető kérdés köré szerveződik, hogy hogyan és honnan konstruálódnak meg a történetek szereplőinek tér- és időbeli, valamint szociokulturális viszonyai, továbbá honnan és hogyan válnak hozzáférhetővé a mentális állapotaik. Itt a két kapcsolódó esettanulmány William Faulkner That will be fine (És az jó is lesz) című novellájára, illetve Ottlik Géza Iskola a határon című regényére, elsősorban azok fikcionális jellegére fókuszálva keres adekvát válaszokat a fenti kérdésre. A második fejezet a jelzett kérdést abból a szempontból specifikálja, hogy annak milyen relevanciája van a narratív diskurzusok műfajisága szempontjából, legyen szó akár olyan szépirodalmi szövegről, mint Esterházy Péter Esti című kötete, akár olyan számítógép közvetítette diskurzusról, mint a Beégésem története című topik. A harmadik fejezet pedig a fenti kérdéseket úgy fogalmazza újra, hogy a kontextusfüggő figyelemirányítás lényeginek tartható kérdéseit nem narratív, hanem lírai diskurzusokra, azon belül is könnyűzenei dalszövegekre vonatkoztatja.

A 5. rész a stílustulajdonítás perspektivikus természetét teszi reflexió tárgyává. Itt amellett érvelünk, hogy a megnyilatkozónak a figyelemirányítás interszubjektív kontextusában érvényre jutó szociokulturális szituáltsága lényegi szerepet játszik a stílustulajdonítás folyamatában, legyen szó akár hétköznapi társalgásokról, akár szépirodalmi szövegekről. Ennek érdekében az elméleti modellálás és az empirikus kutatás harmonizálására törekszünk, így az elméleti belátások ismertetését egyfelől egy többszintű empirikus vizsgálat, másfelől egy összetett kvalitatív elemzés eredményeinek bemutatása követi. Az elméleti fejezetben a stílustulajdonítást egyfelől a különböző szociokulturális tényezőket a megformálásban érvényre juttató, azokat a konstruálás integráns részévé tevő, deiktikus természetű folyamatként értelmezzük. Másfelől a stílustulajdonítást a stilisztikai sémák (stílusminták) aktiválásaként is leírhatóvá tesszük, amelyekhez képest a stíluselemekként funkcionáló különböző nyelvi konstrukciók stilisztikai jelöltségének, illetve jelöletlenségének a feldolgozása megtörténik. A két egymásra épülő, kérdőíves adatgyűjtésre támaszkodó empirikus kutatás központi kérdésfeltevése pedig az, hogy a megnyilatkozó szociokulturális szituáltsága hogyan, milyen tényezőket, azok mely aspektusait, tartományait aktiválva jut érvényre a stílustulajdonítás folyamatában. E kutatás tehát nem törekszik arra, hogy a stílustulajdonítás folyamatát a maga komplexitásában empirikus vizsgálat tárgyává tegye: a stílustulajdonítással kapcsolatos reflexiók vizsgálatával a széles körű kutatásokat csupán kezdeményezni kívánja. A stílus homogenitásának és heterogenitásának a problematikáját középpontba helyező harmadik fejezet a stílusimitáció, a stíluskeveredés és az iróniaértés közötti összefüggések feltérképezéséhez kínál fogódzókat. Az elméleti belátások relevanciáját, valamint az azokból következő vizsgálati szempontok alkalmazhatóságát három szépirodalmi szöveg, Szerb Antal A választott lovag, a Szerelem a palackban, valamint a Cynthia című novellájának kvalitatív elemzésével szemlélteti. A kötetet az eredmények összegzése zárja (6.).

Ahogy az a fentiekből is láthatóvá vált, a magyar nyelv használatalapú leírásába illeszkedő vizsgálatok célja a magyar nyelvre vonatkozó empirikus vizsgálatok elméleti megalapozása, illetve az elméleti belátások alapján további empirikus vizsgálatok kezdeményezése. A kötet első két nagyobb, a konstruálás és a kontextualizáció perspektivikusságát bemutató egységében az elméleti belátásokat jellemzően valós, különböző kommunikációs színterekről származó, adatolt nyelvi példák szemléltetik, a kis számú konstruált példa alkalmazását pedig a könnyű összevethetőség magyarázza. Ahogy már szó esett róla, a kötet harmadik és negyedik, a diskurzusok, illetve a stílus perspektivikusságára fókuszáló egysége – az elmélet és empíria kölcsönviszonyára építve – a kontextusfüggő kiindulópontok működésének elméleti megközelítését mindennapi és szépirodalmi diskurzusok kvalitatív vizsgálatával kívánja összekapcsolni. Az esettanulmányok között egyfelől szerepelnek teljes szépirodalmi narratívák (novellák és regények), illetve könnyűzenei dalszövegrészletek adott szempontok mentén történő kvantitatív elemzései. Másfelől az elemzéseken túl megtalálhatók kisebb nyelvi mintákon (egy internetes topik 200 hozzászólásán, illetve két albumnyi, összesen 40 dalszövegen) végzett, kézi annotálást alkalmazó, korpuszalapú vizsgálatok is. Ezek a vizsgálatok természetüknél fogva kvalitatív jellegűek, nem használnak statisztikai módszereket az elemzésben. A kvalitatív elemzések ugyanakkor lehetőséget nyújtanak a vizsgálati módszertan részletes kidolgozására, és ezzel mind a vonatkozó kvantitatív elemzéseket, mind pedig az összehasonlító vizsgálatokat megalapozhatják. Hasonlók mondhatók a stílustulajdonítás elméleti modellálásával harmonizáló empirikus kutatásról. Ez a kutatás két egymást követő kérdőíves vizsgálatból épül fel, amelyek közül az első az adatközlőknek a saját stílustulajdonításukkal kapcsolatos reflexióira támaszkodó nyitott kérdőív, míg a második felmérés az első adataira és eredményeire épülő, ebből adódóan használatalapú, ám zárt kérdőív.