A szociokulturális tényezők együttes működése szempontjából különös figyelmet érdemel, hogy léteznek jellegzetes (tipikus), illetve nem jellegzetes (atipikus) együttállásaik (l. ehhez Tolcsvai Nagy 1996: 164–166, 2005: 90–105). A tipikus együttállások, amelyek nagyon általánosan a választékos, formális, értéktelítő és régies, illetve a laza, informális, értékmegvonó, újszerű tartományok együttállásai, homogén stílust eredményeznek. Ezzel szemben a nem tipikus, nem jellegzetes együttállások a stílus heterogenitásához vezetnek. Ennélfogva a szociokulturális tényezők működése is megerősíti, hogy – ahogy Lachmann (1995: 266) fogalmaz – a stílust „a homogenizálás stratégiáinak együtteseként”, a homogenizációs határok átlépését pedig „a stílus ellen irányuló beállítódásként” szemléljük (vö. még Bahtyin 1976). Ahogy Lachmann (1995) kiemeli, a stílustulajdonításunkat mai napig áthatja a retorikai hagyomány homogenizáló stíluseszménye, amely a három stílusnem, az alacsony, a közepes és a fennkölt stílus arisztotelészi hármasságán alapul, és amely folyamatosan ki van téve a stílus heterogenitását eredményező stílusszinkretizmusnak.

A kognitív stilisztika lehetőséget ad a homogenizáló stíluseszmény olyan újraértelmezésére, amely a tipikus együttállások eredményeként létrejövő protostílusokkal számol. A diskurzus résztvevőinek stílustulajdonítását lényegileg meghatározó protostílusok megnevezésére egyfelől a formális, a közömbös és az informális, másfelől a választékos, a közömbös és a laza tartományokat előtérbe helyező megnevezések mellett is lehet érveket hozni (vö. Tolcsvai Nagy 2005: 86; valamint Tolcsvai Nagy 2004). Ám az sem zárható ki, hogy a protostílusok e kétféle kiindulópontú értelmezését egymás mellett alkalmazzuk: előbbit a prototipikus társalgások és az azokhoz inkább közelebb álló diskurzusok, utóbbit pedig a prototipikus irodalmi szövegek és az azokhoz inkább közelebb álló diskurzusok tipikus megformálására vonatkoztatva. A szépirodalmi alkotásokat mint prototipikus irodalmi szövegeket ugyanis, mivel már eleve közvetett interakcióval számolnak, nem jellemzi a résztvevők személyes (egyénített) kapcsolata: a megnyilatkozó olyan módon teszi hozzáférhetővé a tapasztalatait, hogy azt bárki, aki képes és hajlandó rá, bárhol és bármikor megértse (l. ehhez Tátrai 2017a: 927–951). Így a helyzet szociokulturális tényezője ezekben a diskurzusokban korántsem játszik olyan kiemelt szerepet, mint a társalgásokban. Mivel a prototipikus irodalmi szövegek viszonylagosan függetlenednek mind létrehozásuk, mind befogadásuk aktuális körülményeitől, a szöveg egészének megformáltsága, „megalkotottsága” és az ehhez kapcsolódó szociokulturális viszonyulás jobban a figyelem előterébe kerül, amely ennélfogva a választékos, a közömbös és a laza tartományokkal írható le leginkább (l. még Tátrai 2012a: 62–64).

Ahogy arról már szó esett, A választott lovag című Szerb-novellát a homogenizáló stílusimitáció jellemzi. A novella homogenizáló stílusát a választékosság, az értéktelítettség és a régiesség tipikus együttállása hozza létre.

A Szerelem a palackban című novellában viszont a beszédmódok egymással ütköző keveredését, vagyis a heterogén stílust eredményező szinkretizmus jelentésképző potenciálját aknázza ki (l. ehhez Bahtyin 1976; valamint vö. Agha 2005). E novella ugyancsak aktiválja a középkori lovagi és/vagy szerelmi történetekhez (regényekhez, mondákhoz, széphistóriákhoz stb.) kapcsolódó stílusmintá(ka)t, amely a választékossággal tipikusan együtt járó archaizáló és az értéktelítő viszonyulás elvárását váltja ki az olvasóból. Ezen elvárásnak az auktoriális történetmondó – a szereplői szólamok egyenes idézésekor ugyanúgy, mint magában a narrátori szólamban – részben meg is felel. Ám ebben a novellában a választékos beszédmódot folyamatosan felülírja egy olyan laza – társalgási narratívákat idéző – beszédmód, amely az időbeli és az értékelői viszonyulás tekintetében is meglehetősen távol esik a középkori lovagi és/vagy szerelmi történetek elvárható stílusától. A Szerelem a palackban szövegében tehát kétfajta beszédmód, azaz két polarizált szociokulturális pozíció ütközik egymással: a választékossággal, régiességgel és értéktelítéssel jellemezhető imitált „középkorias” stílus és az azzal szembeállítható, lazasággal, újszerűséggel, értékmegvonással jellemezhető „modern” stílus.

Mindez azonban nem csak a Szerelem a palackban szövegét jellemzi. A Cynthia központi motívumaként jelenik meg az a késő középkori – ugyancsak nem előzmények nélküli – spanyol lovagregény, amely az Arthus-legendák légkörét idézve a walesi király törvénytelen fiáról, Amadisról szól, és amely nem mellesleg Cervantes Don Quijotejának is alapjául szolgált (Inotai–Tavaszy 1974).