A társas deixis kategóriájába a személyjelölés mellett az attitűdjelölés is beletartozik. A társas attitűddeixis a megnyilatkozó szociokulturális viszonyulásait juttatja érvényre (vö. Verschueren 1999: 20–21; Yule 1996: 10–11; valamint Marmaridou 2000: 74–81). Az attitűddeixis abból a szempontból mutatja a társas deixis kategóriájának nyitottságát, hogy nem a referenciális jelenet szereplőinek a megnyilatkozó kiindulópontjából történő azonosításában kap szerepet, hanem a megnyilatkozónak a megformálásban érvényesülő szociokulturális szituáltságát működteti kontextusfüggő kiindulópontként. Ahogy arról már szó esett, a társas attitűdjelölés összekapcsolódhat személyjelöléssel, ám el is válhat attól. A társas attitűdjelölés személyjelöléssel összekapcsolódó jellegzetes nyelvi kifejezései a magyarban a tegező és nem tegező alakok, illetve a különböző felszólító és megszólító formák. E deiktikus kifejezések a megnyilatkozók és a címzettek között fennálló, pontosabban diskurzusról diskurzusra újra és újra létrejövő társas kapcsolatot, egyenrangú, illetve alá- vagy fölérendelt társadalmi viszonyt, valamint a közöttük lévő társadalmi távolságot (közelséget) teszik megjeleníthetővé.

 

 

A (29a–e) példákból látható, hogy a magyar azok közé a nyelvek közé tartozik, amelyek a címzetthez fűződő szociokulturális viszonyulás kifejezésére tegező (29a) és nem tegező (29b–e) megoldásokat is alkalmaznak. A magyar nyelvben az általában bizalmasabb, közvetlenebb viszonyt kifejező tegezéssel szemben többféle, a társadalmi távolságot érzékeltető megoldás kínálkozik (vö. Domonkosi 2002, 2012, 2016, 2022). A társadalmi távolságot kiemelő, de azért familiárisabb viszonyt tételező magázás (29b) és az egyértelműen formális kapcsolatot megjelenítő önözés (30c) mellett – azokkal akár kombinálódva – lehetőség van a kimondottan udvariasnak vagy udvariaskodónak ható tetszikelésre (29d) is (l. Domonkosi–Kuna 2015). A (29e) pedig értelmezhető akként is, hogy abban a megszólításra is alkalmas Besenyő Pista bácsi forma a maga, ön névmási megoldásokhoz hasonló funkciót tölt be, mégpedig nem vokatívuszként, hanem a mondat szerkezetébe integrálódva. E nem tegező, távolságtartó megoldások közös jellemzője, hogy a címzett jelölésére harmadik személyű – tehát alapesetben a beszédeseményen kívül eső, a résztvevőktől általában térben is távolabb elhelyezkedő személyre vonatkozó – formákat alkalmaznak. E harmadik személyű inflexiós morfémák (igeragok és birtokos személyjelek) a beszélő és címzettje közötti társadalmi távolság metaforikus megjelenítését, kiemelését teszik lehetővé (l. erről pl. Yule 1996: 10–11; valamint Tolcsvai Nagy 1999a: 165). A (29a–e) azt is szemléltetik néhány példával, hogy a tegező és nem tegező formák mellett a címzett megszólítására alkalmazható különféle megoldások (Pista, István, Besenyő úr, Besenyő Pista bácsi) is kifejezhetik a megnyilatkozó társadalmi viszonyulását. E megoldások természetesen közel sem merítik ki a magyarra jellemző megszólítási lehetőségeket. Annyi mindenesetre megjegyezhető, hogy a magyar beszélők a megszólításokat a tegező és nem tegező formákkal kombinálva árnyaltan ki tudják fejezni a résztvevők közötti különféle személyközi kapcsolatokat. A (29a–e) ebből csak néhány jellemző együttállást mutatott be.

 

 

Ahogy a (24)-ben az egyes szám második személy, úgy a (30a)-ban a többes szám első személy teszi lehetővé az általános alany jelölését. A többes szám első személy alkalmazása ugyanakkor itt a megnyilatkozó azonosulását, szolidaritását, azaz tágabban a társas attitűdjét is kifejezi azzal, hogy az állítást önmagára is vonatkoztatja, illetve hogy a saját nem tudását másokra kiterjesztve feltételez általános információhiányt. A (30b) és a (30c) megnyilatkozója esetében az önmagára vonatkoztatás pedig már csak virtuálisan történik meg, a viccbeli kommunista politikus esetében ugyanúgy, mint a kisgyerekes anya kommentjében. A (30b) kérdésében a referenciális jelenet szereplőjeként a megszólított parasztokat, a (30c)-ben pedig a szóba hozott kisgyereket azonosítjuk, akikkel kapcsolatban a beszélők kifejezik a társas viszonyulásukat. A (30d) ugyancsak a többes szám első személy virtuális használatát szemlélteti (l. részletesen Veres-Guspiel 2017). Képzeljük el, hogy egy szobában többen vannak, és az ablaktól legtávolabb elhelyezkedő személy teszi fel a fenti kérdést. Mivel egy ablak becsukása általában nem több ember közös cselekvése, ez esetben jó okunk van azt indirekt kérésként értelmezni, vagyis azt feltételezni, hogy itt a megnyilatkozó valaki mással kívánja végrehajtatni a megjelölt cselekvést. Ha azonban a megnyilatkozó az ablakhoz legközelebb helyezkedne el, kérdését célszerű lenne indirekt ajánlatként értelmezni, vagyis úgy, hogy ekkor a megnyilatkozó saját maga kívánja becsukni az ablakot. Mindenesetre akár kérésként, akár ajánlatként jelenik meg a (30d), a megnyilatkozó azzal, hogy közösségként konstruálja meg a jelenlévőket, a konstruálásban kifejezésre juttatja a társas viszonyulását is.