6.1. Nevelésfilozófiai koncepciók gyermekképének rövid áttekintése

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nevelési koncepciók és társadalmi igények változása folyamatosan újraírta a pedagógiai célokat, eszközöket, eljárásokat és módszereket, miközben azok újabb meg újabb aspektusait emelte ki. A gyermekszemlélet történeti alakulásának kimerítő elemzésére itt nincs módunk, ezért csupán a számunkra releváns és Kokas gyermekképének elhelyezését segítő gyermekfelfogások rövid bemutatására vállalkozunk. A gyermekkortörténet, neveléstörténet illetve gyermekkép-történet kutatói1 bemutatják a gyermekkép változásait a korai spártai katonai szellemű neveléstől kezdve a reneszánsz-humanizmus ártatlan gyermekképén, majd a Descartes-i mechanikus emberképen át, a Locke-i tabula rasa ismeretelméleti tézisig, a felvilágosodás-liberalizmus korabeli rousseaui eredendően erkölcsös ember-eszményig, a keresztyén embert bűnös isteni képmásnak tekintő egyházi szemléletig, a darwini evolucionista, valamint biológiai-materialista ösztönlény felfogásig, később a 20. századi behaviorista pszichológia emberképének, a reformpedagógiai irányzatok humanista gyermekfelfogásának, a kommunista embereszménynek, végül a mai kreatív gyermekképnek a kialakulásáig2.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A gyermekkép és a gyermekkortörténet koronkénti alakulását nemcsak az idő, hanem a kultúra változása is befolyásolja, amely történet első fontos kutatói Ariés (1960) és Mause (1974)3. Röviden felvázoljuk Ariés Gyermek, család, halál című írásának gondolatmenetét, amely a gyermekneveléssel kapcsolatos írott szövegek elemzése mellett a képzőművészeti gyermekábrázolásokra, majd a gyermekdivat alakulására és a játéktörténet adataira támaszkodva rajzolja meg a gyermekkor krónikáját4. Munkáját a középkor 11-12. századi gyermekfelfogásával indítja, amikor a képzőművészet még nem ismerte a gyermekábrázolást, de ez nem jelenti a gyermekkel való törődés hiányát – mondta és ebből később sok vitára okot adó, messzemenő következtetéseket vont le. Ebben az időszakban Ariés felfogásában a gyermekkort úgy értelmezték, mint amely a függőség kora, és amely a függőség megszűnésekor ér véget. „Aries szerint sem az ókor, sem a középkor nem ismert elvi különbséget gyermek és felnőtt között. A gyermek csak »nagyságát és erejét tekintve« különbözött a felnőttől”5. Később, a 17. században keletkezett forrásmű tanúsága szerint „attól kezdve, hogy a gyermek átlépte azt az életkort, amelynek elérése előtt a halandóság igen nagy, és melynek túlélése bizonytalan volt, már felnőttként kezelték”6. A változás a 16-17. században következett be, amikor felismerték a gyermeki személyiségben Isten törékeny teremtményeit, ezzel pedig megváltozott a gyermekszemlélet és a velük való bánásmód is a családon belül7. Szabolcs Éva gyermekkortörténeti munkájában utal Ariés művének hiányosságaira, ugyanis „kritikusainak egy csoportja épp a biológiai szempont figyelmen kívül hagyása miatt tekinti elhibázottnak Ariés munkáját”8. Hasonló kritikai megfigyelésekről számol be Pukánszky is Ariés műve kapcsán, bemutatva mind a kontinuitás-, mind a diszkontinuitás-elmélet képviselőinek álláspontját9.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Pollack (1983) és Corsaro (2005) Ariés és Mause téziseit is kritikusan véleményezi, amikor azt mondja, hogy az általa és követői által képviselt gyermekkorelmélet sajátos, de ellentmondásos teória leginkább a tévesen levont következtetései miatt. Kifogásolják a gyermekkor alakulásának szakaszolását is, de főképpen azt, hogy bizonyos empirikus bizonyítékok alapján alkotnak képet a kezdeti korok gyermekfelfogását illetően10. Hiszen nem állja meg a helyét az a megállapítás, miszerint régen a szülő-gyermek viszony bántó és kegyetlen volt, amely az idők során szeretetteljes lett. Pollack kritikusan értékeli az olyan közvetett bizonyítékok felhasználását, mint a festmények, filozófiai és vallási traktátusok, tanácsadó irodalom és levelek, amelyekre a gyermekkor történetével foglalkozó korábbi munkák nagy része alapul, hiszen a közvetlen források által megrajzolt gyermekkép sokkal kevésbé negatív, ugyanakkor sokkal valósághűbb11.
 
Keresztyén gyermekkép

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A keresztyénség ember- és nevelőképét már említettük, amely leképeződött a gyermekekről kialakított bibliai-egyházi nézetekre is: a gyermek – csakúgy, mint a felnőtt – egyszerre bűnben fogantatott és született, létéhez eleve hozzátartozik a botlás, tévedés és bűn, ugyanakkor megváltott ember, aki megváltottságából adódóan képes a jóra és szeretetre. Ezt a kettősséget az adott kor teológusai eltérő fókusszal hangsúlyozták – a protestáns ortodoxia például a teremtmény esendőségét, bűnösségét emelte ki. De a keresztyén antropológia kezdettől a gyermeket kicsinynek, ugyanakkor teljes értékűnek, nem pedig kezdetleges embernek tekinti, és tanítja, hogy a gyermek nem birtok, nem tárgy, hanem Isten képmása, hogy életét védeni kell, és hogy a megfogant embernek meg kell születnie12. Nyíri szerint legjobb, ha a felnőtt a gyermekkorhoz – saját gyermekkorához is – kettős értelemben közeledik: nem abszolutizálva azt, de ugyanakkor felismerve annak önálló értékét és értelmét, hiszen az, mint személyes életidő, beépül az ember saját örökkévalóságába: „Kiváltképp a gyermekkort szoktuk úgy szemlélni, mintha egyetlen értelme az volna, hogy előkészít a felnőtt korra. Pedig a gyermekkor az emberi lét lényegi részét alkotja”13. Nem félkész állapot, inkább valami titok, miképpen a fogantatás is, hiszen a felnőtt ember gyakran visszavágyik a gyermekség állapotába még akkor is, ha tudatában van annak, hogy akkor még nem lehetett birtokában olyan értékeknek, mint például a döntési képesség, de a játék, és az a merészség, amellyel a gyermek ki meri tenni magát az átváltozás kockázatának, még jellemezte14. Kokas éppen ezeket az átváltozásokat kapta lencsevégre, ezeket bírta szóra, amelyeket ő maga is titokként értelmezett15. Ő a gyermeki létet, a mindenkori gyermeket olyan értékkategóriának tartotta, mint Chesterton, aki szerint „Isten minden egyes gyermekkel mintegy újjáteremti az összes dolgot, és újból próbára teszi a mindenséget”16.
 
A reformáció gyermekképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A reformáció szellemében megfogalmazott gyermekpercepció elsősorban a Szentírásra alapoz, amelynek értelmében Jézus Krisztus a gyermeket védelmébe veszi, mintegy példaként állítja a felnőttek és tanítványok elé17. Luther a gyermekek vallásos nevelésével, azaz a katekizációval is részletesen foglalkozott, a nevelés helyének a családot tekintette, és a nevelést a legszentebb emberi tevékenységnek tartotta18. Szerinte a gyermek engedelmességgel tartozik a szüleinek. Luther „még Ágostonnál is határozottabban állítja, hogy a gyerek születésekor rossz, romlott, züllött lélekkel jön a világra. Nevelés nélkül a gyerek »önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre«”19.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kálvin szigorú gyermeknevelési elvei szintén a Bibliában gyökereznek, de nem a jézusi szelídséggel nyilatkozik a gyermekekkel való bánásmódról, hanem az ószövetségi fegyelem aszkétikus hangján20. A reformáció, illetve kálvinizmus világszemléletének szigorát enyhítő törekvésként a puritanizmus letisztult hitvallásossággal, kettősségben szemléli a gyermeket: bűnre való hajlama és kiválasztottsága felől. A belülről vezérelt ember kinevelése érdekében „a puritánus szülő ezért – következetes szigorral ha kell veréssel – olyan szilárd erkölcsi értékeket gyökereztet meg gyermekei lelkében amelyek mintegy »iránytűként« mutatnak neki utat egész életén keresztül”21.
 
A felvilágosodás gyermekképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A felvilágosodás gyermekszemlélete gyakran tekintette a gyermeket félkész felnőttnek, hiánylénynek22, előszeretettel hagyta ki az isteni dimenziót, és az emberi ész egyeduralmát hirdette, amely természetszerűen hozta magával a gyermek fejleszthetőségébe vetett hitet – ez pedig a gyermeki lét optimista felfogását eredményezte. „Locke és Rousseau egyaránt központi szerepet szán a gyermeknek a társadalmi fejlődés folyamatában, és keresik a lehetőségét annak, hogyan lehetne megszabadítani őt a hagyományos tekintélyek fogságából”23.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Locke optimista gyermekképében és „gondolatvilágában a puritánus embereszmény és az ember evilági boldogulását kereső angolszász filozófiai gondolkodásmód szintézise átfogó pedagógiai rendszert eredményez”24, melyben a gyermeknek szüksége van a nevelésre, terelgetésre ahhoz, hogy kifejlődjenek veleszületett, alakítható-formálható képességei és tehetségei. Eközben a gyermeki lelket a tabula rasa ismeretelméleti fogalommal definiálja: az emberek kilenctized része nevelés útján lett azzá, amivé lett25.
 
A humanizmus gyermekképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A humanizmus képviselői alakítható-formálható, bűnökre hajlamos anyagnak tekintik a gyermeket, akit a nevelők kötelessége formálni: „A gyermek, mihelyt megszületik, mindjárt fogékony az iránt, ami az emberre vonatkozik”26. Erasmus érvelése közel áll Augustinus véleményéhez: „Az ifjúkorra épen azért jobban kell vigyázni; minthogy az ifjut inkább természeti ösztönök, mint itélő erő vezeti, azért egyforma könnyűséggel, vagy talán még nagyobbal szívja magába a roszszat, mint a jót”27. Ez a szemlélet a korábbiakhoz képest új fényben látja a gyermeket és a gyermekkort, amely változás Rousseau korábban már említett Emil, avagy a nevelésről című könyve indított el28, amely oly nagy erővel hatott (nemcsak) a pedagógia-tudomány területén, hogy nem egyszerűen átírta a korábbi gyermekképet és nevelésfelfogást, de „a gyerek, a gyerekkor fokozatos emancipálódásához vezetett”, és hatása azóta is tart29. Eszerint a gyermekkor az ember boldog, ideális és természetes állapota, amikor magát önállónak és szabadnak érzi, az újszülött eredendően jó, ugyanakkor kiszolgáltatott teremtmény, akit eleinte Rousseau úgy nevel, hogy nem nevel, csak hagyja kibontakozni30.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nevelőképről szóló fejezetben már említett Szilasy „érzékeny lelkületű lénynek tekinti a gyermeket, akit az értelmetlenül túlzott szigor, a kemény (testi) fenyíték lelkében megkeményedetté, megátalkodottá torzíthat” – gyermekképe tehát optimista, a gyermeki létet gazdagnak, áldottnak, a földi teremtmények remekének tekinti31. Viszont Lubrich differenciált, sokszínű, romantikus elemeket is tartalmazó gyermekszemléletében kettősség figyelhető meg, amelyben jelen van az eredendően bűnösnek születés és a sajátosan gyermeki értékekről szóló hitvallás is: „Látja a felvilágosodás – már Erasmusnál eredő, Locke-nál folytatódó és Herbartnál tetőző – nevelés-kultuszának túlzásait, a korlátlan lélekformálás lehetőségébe vetett hit tarthatatlanságát, felismeri az egyéniség, az egyéni adottságok és különbségek rendkívül fontos szerepét”32.
 
A romantika gyermekképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A reformpedagógia gyermekképének gyökerei egészen a romantikus gyermekpercepcióig vezethetők vissza, azaz addig a korszakig, amikor nevelésfilozófiai írók és gondolkodók a gyermek személyiségét kreatív, mitikus, autonóm és teljes értékű egyénként értékelték, aki képes a jó cselekvésére és önmaga kibontakoztatására. Ez a gyermekkép idillikus, egyenesen mítoszteremtő jellegű – a gyermeket úgy látja, mint akit a nyitottság, a teremtő fantázia, a világ befogadásának képessége jellemez33. Ez az eszményített gyermekkép a későbbi reformpedagógiákban erősödött fel: „A mindennapi kultúra a gyermeket isteni attribútumokkal felruházó szimbólumok soha nem látott sokaságával itatódott át. Számos hétköznapi jelenség utal a gyermekek isteni, szent és tiszta mivoltát megfogalmazó régi mítosz továbbélésére”34. A gyermekkor idealizálása tehát tovább él a kutatásunk szempontjából fontos pedagógusszemélyiségek életművében, sőt a gyermektanulmány megjelenése mintegy a gondolkodás fókuszába helyezte azt.
 
A reformpedagógia gyermekképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A korábbi elvekhez és meggyőződésekhez, és legfőképpen a herbarti hagyományos iskola gyermekszemléletéhez képest hoztak merőben újat a 19-20. század fordulóján kibontakozó pszichológiai kutatások és irányzatok – a pozitivizmus, a pragmatizmus és a gyermeklélektan, valamint a már említett gyermektanulmány, azaz a pedológia. A pedagógiai reformok és iskolakísérletek ezek eredményeit integrálták a nevelésbe, ami ugyanakkor a hagyományos nevelési módszerek kritikáját is jelentette. Ez az új szemlélet nemcsak fizikai-fejlettségi különbségeket látott a gyermekek és felnőttek között, de pszichikai-személyiségbeli eltéréseket is, amely a gyermekben egy önálló, sajátos, mitikus és értékes lelki világot feltételez: „a gyermeknek önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal”35.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Frappánsan összegezi tanulmányában Németh a gyermekről alkotott reformpedagógiai gondolkodásmódot: „alapgondolatai az alábbiakban összegezhetők: – gyermek-, illetve ifjúkorra vonatkozó antropológiájának fundamentuma szerint a gyermek a civilizáció által még nem megrontott, természetes alkotó, a tökéletes jövőt létében hordozó ember”36. A reformpedagógia vívmányai között szerepel a művészetek integrálása a nevelési-oktatási folyamatba annak minden területén és szintjén, és bár korábban is megjelentek a művészeti ágak az iskolai oktatásban, korábban nem interdiszciplinárisan és nem a többi tantárggyal azonos szinten. Locke például a Gondolatok a nevelésről című könyvében a rajzolást ugyan támogatja a kézügyesség fokozásának érdekében, viszont nem a rajzművészetet szorgalmazza, emellett a rajzot a nem feltétlenül szükséges dolgok közé sorolja. Locke a 17. században még azon a véleményen volt, hogy a zene- vagy hangszertanulás időpazarlás, mert az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy mindenre – erre is – legyen idő, és az emberi elme se bírná, hogy mindig újat tanuljon. A zenetanulás hosszadalmas és nem nélkülözhetetlen, ezért Locke azt a készségek közötti utolsó helyre teszi37.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A gyermeki belső világ tehát mérhetetlenül gazdag és teljes a reformpedagógusok értelmezésében, amely meggyőződés létre hívta a gyermek mint naiv művész toposzát38. Ezt a gondolatot a hamburgi múzeumpedagógusnál, Alfred Lichtwarknál is megtaláljuk, akinek szándéka lényegében a szem és ízlés nevelése, fejlesztése a gyermek művészeti érdeklődésének felkeltése által39. Lichtwark tehát a gyermeket úgy látja, mint aki előszeretettel nézegeti, figyeli, bámulja a dolgokat, tárgyakat és környezetét, és aki sokkal gyorsabb figyelő a felnőtteknél. Lichtwark a rögtönzéses szabad alkotást szorgalmazta már 1905-ben, a Hamburgban megrendezett művészetpedagógiai napon, amely a művészetpedagógiai mozgalom addigi legjelentősebb eseménye volt. Ezzel a rendezvénnyel a művészeti nevelés már a reformpedagógia kezdetén „az önálló alkotás felé irányult, amely a művészetpedagógia területén is fejlődéssel járt, a gyermeki alkotói képességet erősítette”40. Ez a fordulat olyan méretű újítást jelentett, hogy ennek nyomán egész művészet- és múzeumpedagógiai átszerveződés indult be: „A század első évtizedében Németországban kiteljesedő rajzoktatási, komplex képzőművészeti reform az alábbi főbb elemekben nyert megfogalmazást: Az oktatás során a gyermekek ne kész modelleket, mintákat másoljanak, hanem kapjanak lehetőséget a spontán önkifejezésre”41.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Montessori pedagógiájának kiindulópontját éppen sajátosan vallásos gyermekpercepciója jelenti, ő ugyanis a gyermeket már gyermeksége idején nemcsak isteni képmásnak és nemcsak Isten tulajdonának, de Isten partnerének is tekinti, akiben Isten felismerhető, sőt felismerteti magát42, ő az imago Dei: „akkor lesz igazán mély és szent az alázatunk a kicsinyekkel szemben, ha a gyermekben Krisztust és az Atyát látjuk”43. Montessori erre a gyermekképre alapozva az aktív és felfedeztetéses, a gyakorlaton és exploráción alapuló tanulást hangsúlyozza, amelyre a pedagógus késztet, de az aktivitás a gyerekeké, mivelhogy a gyerekek nem csupán képesek az önálló tanulásra-felfedezésre, hanem valósággal örömüket lelik benne, és belső késztetéssel végzik azt44, közben pedig fejlődési fázisokon, úgynevezett szenzibilis periódusokon mennek keresztül45. Montessori „a gyermeki lény és a gyermeki individuum tiszteletéből indult ki és úgy gondolta, hogy a gyerek öntevékenyen, önállóan hozza elő magából azt, amivel született, és ebben csak segítségre, támogatásra szorul. (…) A gyerekek agya felszívja, amire szüksége van, és azt szívja fel, amire szüksége van”46. Montessori ehhez az életszerűséget, gyakorlatiasságot szem előtt tartó pedagógiai koncepcióhoz nemcsak megfelelő szemléltető és taneszközöket, hanem gyermekméretű berendezést, gyermekbarát, biztonságos környezetet, a gyerekek által jól elérhető tárolóhelyet, szabad eszközhasználatot biztosított, hogy a gyerek „maga használjon és rendezzen el mindent, hogy maga mosson, törüljön, rakosgasson, fényesítsen”, azaz igazi munkát végezhessen47. Ezáltal a gyerekek megtanulták a rendet és a rend szeretetét, sőt a csendet és a csend szeretetét is a társak tisztelete és a zavartalan munkavégzés érdekében. Montessori saját pedagógiájának egyik alapelvét így fogalmazta meg: a nevelőnek mindenkor arra kell törekednie, hogy a gyermek önállóan el is végezhessen mindent, amit képes segítség nélkül megvalósítania48.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A gyermeket Steiner eredendően, azaz születésileg vallásos lénynek tekinti: „A gyermek a fogváltás és nemi érés között művész, ha gyermeki módon is, mint ahogyan a legelső életszakasza során a fogváltásig természetes módon Homo religiosus, vallásos teremtmény49. A lelki-szellemi aspektust előtérbe helyező Steiner a gimnasztikai gyakorlatokkal a gyerekek egészséges testfejlődésének segítését, emellett a térélmény elmélyítését és az akaraterő fejlesztését kívánta elérni50. Gyermekfelfogását tükrözi meggyőződése, miszerint a gyerekek életük első hét évében többnyire utánzással tanulnak, tehát a kisgyermekekre a látott-tapasztalt élmények hatnak a legerősebben: „Ebben az életkorban a gyermek kritika nélküli utánzó lény, ezért kiemelt jelentősége van az ingergazdag környezetnek, a felnőtt által közvetített pozitív példaképnek, a nevelő őszinte derűjének, érzelmi biztonságot nyújtó szeretetének”51. Egyszóval kiemelődik a tanár egyéniségének, tulajdonságainak, jellemvonásainak jelentősége a tanítási-tanulási folyamatban, hiszen a gyermeki utánzás, igazodás és nevelői példaadás felértékeli a pedagógus szerepét, és annak a jelentőségét, hogy a tanítónak milyenek a személyiségjegyei, a fizikai-szellemi-lelki karaktere, milyen a temperamentuma és milyen benyomást gyakorol a tanulókra. Erről Steiner részletesen, miden személyiségtípusra kiterjedően kifejti a véleményét52.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kodály gyermekfelfogása Key gondolatait idézik, kettejük meglátásai több helyen egybecsengőek, például a Zene az óvodában (1941) című előadásában mondta Kodály: „Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét; amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon. Ha rosszat ültetünk bele, megmételyezzük egész életére”53. Gyermekképe értelmében Kodály célja a zenetanítással nem csupán a zene szeretetére és a zenei anyanyelvre, de a zenei hallásra, a jó ízlésre és a magyarságra nevelés is: célja az emberi lélek nemesítése, azaz lélekfejlesztés54, amely nevelőelv a többi alternatív- és reformpedagógiai képviselő gyakorlatában is megjelenik. A művészetek éppen ilyen meggondolásból kerültek a középpontba – a zene hatása is holisztikus, hiszen a testtel és a lélekkel-szellemmel egyszerre van kölcsönhatásban, így nevelési céljuk is hasonló teljességre törekszik. Ez a találkozási pont ugyanakkor megkülönböztető jegye is a különböző (művészet)pedagógiai elképzeléseknek. Kodály, aki a Gyermektanulmányi Társaság tagja volt, sokat foglalkozott a gyermeki lét és képességek megértésével55, és Haeckel elméletével egyetértően vallotta, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést: „Amint a gyermek fejlődésében röviden megismétli az emberiség fejlődését, úgy zenei formái is mintegy eleven zenetörténet, sőt bepillantunk általuk a zene történet előtti korába”56. Máshol pedig ezt írja: „Az újabb lélektan meggyőzően kifejti, hogy a nevelésben a három-hét éves kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a kor elront vagy elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az években eldől az ember sorsa jóformán egész életére”57. A gyerekek Kodály szerint könnyen és gyorsan tanulnak, a nevelők pedig a gyermeki tisztalelkűség és ártatlanság megőrzésére kaptak elhívást – pedagógiai programját Kodály maga is a gyermekekhez igazította58.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A reformpedagógia ugyanakkor a gyermekek jogait hangsúlyozta, Nyíri szerint „joga van a törvények nyújtotta védelemre, gondozásra és nevelésre, szeretetre és megértésre, gyermek voltának elismerésére és képességei kifejlesztésére”59. Nyíri egyúttal a reformpedagógusok emberképének összefoglalását is adja, amikor a tökéletességre törekvő emberről beszél, aki gyermekként a felnőttek világának „ellentmondásos létmódozataiba születik bele”60, azok közé, akik szeretni és bizakodni tanítják, de ugyanakkor gyűlölni és kételkedni is61.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A reformpedagógusok gyermekképének elemzése után fontos megemlíteni az abszolút pedagógusok közé sorolt Karácsony Sándor vélekedését is a gyermeklétről, amelyre találó, szemléletes hasonlatokkal utalt: „a misszionáriusok tudják, hogy aki kínaiakat akar megtéríteni, annak tudnia kell kínaiul, sok pedagógus viszont nem tudja, mit jelent a gyerek, kamasz, fiatal felnőtt nyelvén tudni. A kisgyermek nyelve a játék, a serdülőé a probléma, az ifjú emberé a késhegyig menő vita…”62.
 
Posztmodern gyermekkép

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A posztmodern kor pedagógiájában sajátos szinkretizmus figyelhető meg: egyszerre van jelen a romantikában gyökerező, idealista, reformpedagógiai szellemiségű gyermekkép a racionalizmus és pozitivizmus felfogása, valamint az azok kritikájaként létrejött demitologizált gyermekfelfogás is. Emellett a gyermekkép-történetről folyó diskurzus nyitottsága és sokfélesége, valamint a posztmodern fogalmának képlékenysége és sokrétűsége is megnehezíti korunk gyermekképének objektív összefoglalását. A kérdést kutató antropológusok, szociológusok, pedagógusok, történészek és filozófusok63 különböző aspektusait emelték ki a korszak ember- illetve gyermekképének, amely az 1950-60-as évek determinisztikus gyermekképétől az 1980-90-es évekre eljutott a gyermekeknek jogi védelmet nyújtó nemzetközi szervezetek megjelenéséig. Kialakult tehát a gyermekkor új paradigmája, amely a gyermeket szociális tényezőnek, illetve szereplőnek tekinti, akinek jogai vannak. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a gyermekeket a nemzetközi politika előtérbe helyezte, amikor a Közgyűlés 1979-et a Gyermek évének nyilvánította, majd 1989-ben elfogadták az ENSZ gyermekjogi egyezményét64. A folyamatot erősítette a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) növekvő szerepe, akik szociális érzékenységgel fordulnak az utcákon élő, kallódó, kényszermunkát végző, éhező, mélyszegénységben élő, betegségeknek és abúzusnak kitett gyermekek felé. Ugyanakkor hangsúlyozzák a gyermekek tanuláshoz, egészségügyi ellátáshoz, egyenlő bánásmódhoz való jogát65. A gyermekkorúak kiszolgáltatottsága és mélyszegénysége, és a velük szemben elkövetett jogtalanságok természetesen régi jelenség, de fókuszba a posztmodern idején került és ekkor indultak nemzetközi szintű tervek és kísérletek a probléma megoldására. A gyermekek társadalmi marginalizáltsága máig nem számolódott fel, de a gyermek társadalmi konceptualizálása a konstruktivista és interpretatív elméleti kutatások következtében megváltozott66. Ugyanakkor a szülői jogok az Európai Unió országaiban a gyermekeik taníttatására, az iskolaválasztásra, a fellebbezésre, az információra, a tantervkészítésben való részvételre, szülői szervezetek létrehozására terjednek ki67.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Preuss-Lausitz (1994, 1997) írásaiban a posztmodern kor gyermekeit úgy látja, mint akik „aktív, saját életüket alakító, életútjukat barkácsoló lények”68: „Korunk fiataljai a válság és fogyasztói lét gyermekei, és ez a tény legalább olyan fontos, mint a szükségletekről, ösztönökről, és fejlődési tendenciákról szóló antropológiai alaptételek”69. A gyermek tehát minden időben és korban nevelésre szoruló, szabadságban, de ugyanakkor létének bizonytalanságában elő, játékra és szeretetre nyitott ember.
1 Pl. Ariés, 1960/1987; Mause, 1974; Boas, 1966; Szabolcs, 1999; Pukánszky, 2005b; Corsaro, 2005; Meynert, 2013.
2 Ld. Szabolcs, 1999; Pukánszky & Németh, 1996; Pukánszky, 2001; 2005b; Czike, 2005. A felsorolásban nem törekedtünk teljességre, hiszen a képviselők sora is túl hosszúra nyúlna, akik közül csupán néhányat sorolunk fel, azokat a neves pedagógusokat, akik erősen meghatározták a gyermekkép alakulását az idők folyamán: Augustinus, Rotterdami Erasmus, Thomas Morus, Luther Márton, Johannes Amos Comenius, Herbart, Ellen Key, Maria Montessori, Célestin Freinet, Rudolf Steiner, Imre Sándor, Karácsony Sándor stb.
3 Ld. Ariès, 1960; Mause, 1974.
4 Ariés, 1960/1987.
5 Nyíri, 1984. 651.
6 Ariés, 1960/1987. 170, 312.
7 Ariés, 1960/1987; Nyíri, 1984.
8 Szabolcs, 1999. 17.
9 Pukánszky, 2005b.
10 Corsaro, 2005. In Meynert, 2013.
11 Meynert, 2013.
12 Nyíri, 1984.
13 U.o. 654.
14 Blach. In Nyíri, 1984. 656.
15 Kokas, 2002.
16 Chesterton. In Nyíri, 1984. 655.
17 Ld. Mk. 10, 13-16. A bibliai nevelőképről szóló részt az 5.1. fejezetben.
18 Ld. Luther: Doktor Luther Márton Nagy Kátéja, 1529.
19 Pukánszky, 2005b. 46.
20 U.o.
21 Riesmann. In Pukánszky, 2005b. 49.
22 Ld. Kant pedagógiai előadásait.
23 Borstelmann, 1983. In Pukánszky, 2005b. 37.
24 Pukánszky, 2005b. 49.
25 Locke, 1914.
26 Erasmus, 1529. In Pukánszky, 2005b. 43.
27 Augustinus. In Pukánszky, 2005b. 44.
28 Rousseau, 1997.
29 Pukánszky, 2005b. 63.
30 Rousseau, 1997 – ld. fekete pedagógia. Tenorth. In Pukánszky, 2005b.
31 Szilasy. In Pukánszky, 2005b. 145.
32 Pukánszky, 2005b. 182.
33 Ld. Arndt, Richter és Fröbel pedagógiai témájú írásait – Pukánszky, 2005b.
34 Lenzen, 1989. Pukánszky, 2005b. 36.
35 Németh. In Pukánszky, 2005b. 104.
36 Németh, 2002a. 29.
37 Locke, 1914.
38 Pukánszky, 2005b.
39 Priem & Mayer, 2017.
40 Joó, 2014. 84.
41 Pukánszky & Németh, 1996.
42 Csorba, 2000.
43 Montessori, 1922. In Csorba, 2000. 7.
44 Montessori, 1940/1995.
45 Mede, 2009. Montessori a gyermeki fejlődés három fázisát különbözteti meg: 0-6 év – abszorbeáló lélek korszaka (érzékszervi tapasztalatok, tudati fejlődés); 7-12 év – szociális embrió, extrovertáló intelligencia korszaka (tudományos ismeretek alapjai, közösségi és erkölcsi fogékonyság); 12-18. év – szociális újszülöttkor: önálló döntések, védelem és biztonság szükséglete, társadalmi szerep – Mede, 2009.
46 Montessori. In Stein, 2015. 11.
47 Montessori, 2003. 169.
48 Montessori, 1912.
49 Steiner, 1995. 23.
50 Carlgren, 1970/1999.
51 Pukánszky & Németh, 1996.
52 Steiner, 1995.
53 Kodály, 1941/1982. I. 105.
54 U.o.
55 Ld. gyerekek számára írt zenepedagógiai köteteit, gyakorlófüzeteit, gyermekkari műveit, olvasógyakorlatait, pl. Kis emberek dalai; saját kompozíciójú gyermekdalok óvodai tanításra stb.
56 Kodály, 1941/1982. II. 190.
57 U.o. I. 94.
58 Pethő, 2011.
59 Nyíri, 1984. 653.
60 U.o. 659.
61 Réz, 2000.
62 Heltai, 2013. 39.
63 Meynert, 2013; Loo, 2012; Békés, 2007; Heller, 2003; Majzikné, 2008; Denzin, 1989; James & Prout, 2007; Preuss–Lausitz, 1994. 1997.
64 Convention on the Rights of the Child. Meynert, 2013. Ld. az Egyesült Nemzetek Szövetségének honlapját.
65 UNICEF, 2013.
66 Meynert, 2013. Ld. még Corsaro, 2005; James & Prout, 2007.
67 Pusztai, 2004.
68 Preuss-Lausitz. In Majzikné, 2008. 11.
69 U.o.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave